Az egyházak csak akkor lehetnek függetlenek a mindenkori kormányoktól, ha elindulnak az anyagi önállósodás útján. Vendégszerzőnk külföldi példák és az őskeresztények gyakorlata alapján javaslatot tesz a megoldásra.
Sokat olvasunk a választások után arról, hogy az egyházaknak újra kell gondolniuk szerepvállalásukat, szembe kell nézniük az elmúlt időszakkal. Olyan nyilatkozatok adnak ehhez sorvezetőt, mint Hortobágyi Cirill főapát mondata: „A hatalom túlszerette az egyházat”, vagy a tartalmukban közel azonos kijelentések: „A politika mélyen bekerült a református egyházba”; „az erőkereszténység zsákutcája”; „ideje kiköltözni a mamahotelből” stb. A megszólalók szembenézést, újragondolást, majd szabad, állam- és politikafüggetlen egyházat óhajtanak.
Ám a kijelentések erejét elveszi, hogy nem társul hozzájuk az az alapvetés, hogy az egyház önállósága akkor tényleges, ha az az anyagiakra is kiterjed. E kérdés tisztázása nélkül nem lehetséges teljesen elvágni azt a bizonyos köldökzsinórt, mert amíg az egyház finanszírozásából az állam is részt vállal, addig a szabadság csak korlátozott lehet.
A népegyházi korszak vége
Köztudomású, hogy a hazai (legalábbis egyháziasan) keresztények száma a kilencvenes évek óta drasztikusan esik. Míg például 1998-ban a népesség 57,8 százaléka vallotta magát római katolikusnak, ez a szám a 2022-es népszámláláskor már csupán 27,5 százalék volt. Egyértelmű, hogy az elmúlt években kapott állami dotáció elfedte ezt az apadást.
Legalább ennyire beszédes adat az is, hogy a 2022-es népszámlálás során a megkérdezettek 40,1 százaléka nem kívánt felelni a vallási hovatartozására vonatkozó kérdésre. A válaszadók között pedig már csak 42,5 százalék vallotta magát kereszténynek. Ez a szám sem csupán vallásszociológiai adat, hanem egy korszak, a népegyház lezárulásának bizonyítéka.
A népegyház ugyanis nem csupán azt jelentette, hogy sok a templomba járó ember. A népegyház kulturális evidenciát jelentett: azt, hogy a kereszténység a társadalmi önazonosság természetes része. Hogy az ember kereszténynek születik, keresztényként házasodik és keresztényként temetik el akkor is, ha hitének személyes mélysége kérdéses.
Az elmúlt másfél évtized politikai kereszténysége részben ezt a folyamatot próbálta adminisztratív és szimbolikus eszközökkel feltartóztatni.
Az állami támogatások, az intézményi terjeszkedés, az egyházi fenntartásba adott iskolák tömege csak elfedte azt a tényt, hogy a kereszténység társadalmi beágyazottsága folyamatosan gyengült.
Az egyház pénzügyi függetlensége
Ebben a kérdésben különösen figyelemre méltó a néhai Morel Gyula jezsuita szerzetes gondolata, aki Radikális egyházreform című 2003-as munkájában paradigmaváltást sürget. Szerinte az egyház egyik legsúlyosabb problémája az, hogy túlságosan összenőtt a hatalmi struktúrákkal. Könyvében külön fejezetet szentel „az egyház és a hatalom”, valamint „az egyház pénzügyei” kérdésének. Abból indul ki, hogy az egyház hitelességét csak egy struktúrájában egyszerűbb, átláthatóbb és a hívekhez közelebb álló működés képes helyreállítani. A jelenlegi rendszerben ugyanis az intézményfenntartás logikája gyakran felülírja az evangéliumi küldetést.
Morel különösen hangsúlyozza a laikusok szerepének újragondolását. Úgy véli, demokratikusabb berendezkedésre van szükség, amelyben a hívek nem pusztán passzív fogyasztói az egyházi szolgáltatásoknak, hanem az egyház valós fenntartói és hordozói. Ez az őskereszténységhez visszanyúló szemlélet szembemegy azzal a közép-európai modellel, amelyben az egyház működésének elsődleges garanciája a mindenkori államhatalom.
Európai modellek az egyház finanszírozására
Az európai országok egyházfinanszírozási rendszerei jelentősen eltérnek egymástól, de közös bennük, hogy a legtöbb helyen valamilyen formában törekednek az egyház társadalmi legitimációjának mérhetőségére. Németországban és Ausztriában például egyházi adó működik. A hozzájárulást az állam szedi be, de kizárólag azok fizetik, akik hivatalosan is tagjai valamely felekezetnek. A rendszer egyik következménye, hogy a kilépések pénzügyi következménnyel járnak az egyház számára. Ez fájdalmas, ugyanakkor őszinte helyzetet teremt: az egyház kénytelen szembenézni társadalmi támogatottságával.
Olaszországban az „otto per mille” rendszer működik, amelyben az adófizetők, hazánkhoz hasonlóan, személyi jövedelemadójuk nyolc ezrelékéről rendelkezhetnek valamely vallási közösség vagy az állam javára. Franciaország – látszólag – a legradikálisabban szekuláris modellt követi. Az állam és az egyház 1905-ös szétválasztása óta az állam főszabály szerint nem finanszírozza a vallási közösségek működését. Az egyházak döntően adományokból és híveik támogatásából élnek.
A rendszer következménye jóval szerényebb, ugyanakkor politikailag függetlenebb egyházi jelenlét.
A skandináv országokban vegyes modellek alakultak ki. Dániában például ma is létezik államegyházi jellegű rendszer, ugyanakkor a társadalom gyors szekularizációja miatt az egyház társadalmi súlya folyamatosan csökken.
E modellek közös tanulsága az, hogy nincs tökéletes rendszer. Van azonban egy általános tapasztalat: minél inkább közvetlen kapcsolat áll fenn a hívek és az egyház fenntartása között, annál nagyobb az intézmény önreflexiója és autonómiája.
A tized bibliai logikája
A bibliai tized alapgondolata egyszerű volt: a közösség tartja fenn saját vallási életét. A modern európai modellek különböző mértékben ugyan, de közelítenek ehhez az elvhez. Magyarországon azonban az egyház finanszírozása jelentős részben központi költségvetési döntésekhez kötött. Az állami apanázs rövid távon biztonságot adhat, hosszú távon azonban gyengíti a közösségi öntudatot.
Ebből a szempontból tanulságos párhuzamot vonni a sajtó és az egyház dotációja között. Előbbiről azt tudjuk, hogy az állami vagy az irányított piaci hirdetések teremthetnek egyfajta egyensúlyt a különböző szemléletű orgánumok között. Amikor azzal a technikai robbanással egyidejűleg, ami lehetővé tette, hogy egy telefonnal és egy mikrofonnal bárki újságíró lehessen, elkezdtek megjelenni az akár befektetőktől is független ellenzéki médiumok, működésük záloga az első perctől a közösségi finanszírozás volt. (Lásd adományok és egyszázalékos felajánlások.) Ami a médiában a kormányzati hirdetés volt, az az egyházakban a rendszerváltás utáni kárpótlás, ismertebb nevén járadék. Ez a dotáció az 1990-es rendszerváltás után egy mindenkor rendelkezésre álló – a mainál jóval szerényebb – alapot biztosított az egyházaknak.
A megkötött alku csapdája azonban akkor lesz végzetes, ha egyszer egy kormány elzárja ezt a forrást.
A klasszikus értelemben vett tizedfizetéshez ma már gyakorlatilag lehetetlen visszatérni. Ez a rendszer leginkább kisebb, erősen elkötelezett, netán fundamentalista protestáns közösségekben működik. A modern európai társadalmak individualizált világában irreális volna azt várni, hogy tömegek jövedelmük tizedrészét ajánlják fel egyházi célokra. Mégis, a tized logikája ma is hordoz egy fontos igazságot. Azt, hogy az egyház szabadságának ára van, amit nem lehet a politikai hatalommal megfizettetni.
Az egyházi ingatlanvagyon problémája
Ám az állami dotáció egyáltalán nem csupán a napi feladatokra, a papok fizetésére, az iskolák, az intézmények vagy a liturgikus élet működtetésére szolgál, hanem az anyagi forrásokat brutálisan felemésztő költségek, az egyházi ingatlanvagyon fenntartására is. A történelmi egyházaknak az évszázadok alatt felépült templomállomány, a plébániák, a kolostorok, a levéltárak, a könyvtárak, a műtárgyak és a műemléki épületek működtetését is vállalniuk kell.
Ezek fenntartása olyan anyagi teher, amelyre semmilyen perselypénz vagy tized nem elegendő.
Itt kell visszatérni a francia modellre. A legszekulárisabb európai rendszer, ugyanakkor a templomok jelentős része állami vagy önkormányzati tulajdonba került, miközben az egyház továbbra is használhatja őket. Így a fenntartás, a restaurálás és a műemléki állagmegóvás költségeinek jelentős részét az állam viseli.
Ezzel szemben a magyar modell a tartós állami kompenzációs rendszer, amiből fenn kell tartani a nem kizárólag vallási, hanem társadalmi és kulturális értékeket hordozó tengernyi épületet. Ha abból indulunk ki, hogy ez az érték mindenkié, akkor az egyház legitim módon igényelhet társadalmi segítséget ezek működtetéséhez, megóvásához. Ám azt is világossá kell tenni, hogy az evangéliumokban kijelölt célok eléréséhez ezekre kevéssé van szükség, noha az egyház önértelmezése az évszázadok alatt részben összenőtt ezzel az infrastruktúrával. Komoly bátorság kellene ahhoz, hogy egyházaink elengedjék ezt az értékes történelmi örökséget, vagy akár csak egy részét, amely tekintélyt kölcsönöz ugyan, ám egyúttal hatalmas súllyal nehezedik a közösségekre. Talán megérné kinyitni ezt a problémát a teljes közösség felé.
Alternatív megoldások
Amikor az egyház finanszírozásáról beszélünk, leginkább a pénzbeli elemek kapnak hangsúlyt. Pedig a kereszténység történetének jelentős részében a közösségek nem pénzzel tartották fenn magukat. A segítségnyújtás természetbeni volt, személyes és kapcsolati alapon működött. Valaki kenyeret sütött, más javította a tetőt, egy harmadik vigyázott a gyermekekre, a közösség pedig mindezt nem piaci tranzakcióként, hanem a testvériség következményeként élte meg. Érdemes volna újra felfedezni ezt a logikát. Nem romantikus nosztalgiából, hanem azért, mert a mai társadalom atomizálódása közepette éppen ez lehetne a kereszténység egyik legnagyobb ereje. Olyan hálózatok kialakítása, amelyekben a tagok nem csupán (vasár- és ünnepnapi) liturgikus közösséget alkotnak, hanem a mindennapi élet terheit is – részben – közösen hordozzák.
A modern „zöld”, lokális és alternatív gazdasági kezdeményezések világában ennek számos példája létezik.
Nyugaton egyre elterjedtebbek az időbankok, melyben az emberek nem pénzzel fizetnek egymásnak, hanem idővel. Például egy óra gyermekfelügyeletért cserébe valaki más egy óra villanyszerelést, korrepetálást vagy idősgondozást kap.
Számos keresztény közösség ma is részben ezen az elven működik. A mennoniták például évszázadok óta a „mutual aid”, vagyis a kölcsönös segítségnyújtás rendszerére épülnek. Ha valakinek a háza leégett, a közösség együtt építette újjá. Ha egy család bajba került, nem adománygyűjtés indult vagy pályázat íródott, hanem a személyes részvétel adta a megsegítés gerincét. A klasszikus „barn raising”, a közösségi pajtaépítés ennek szinte szimbóluma lett. Teológiai alapkövét Pál 2. korintusi leveléből veszi: „A ti jelenlegi fölöslegetek pótolja az ő hiányukat, hogy máskor az ő fölöslegük pótolja majd a ti hiányotokat, hogy így egyenlőség legyen; amint meg van írva: Aki sokat gyűjtött, nem bővelkedett, és aki keveset, nem szűkölködött.”
A digitális korban mindezt könnyen meg lehetne valósítani. Miért lenne elképzelhetetlen egy olyan egyházközségi hálózat, amelyben a hívek nem pusztán perselypénzzel és más anyagi hozzájárulással támogatják az egyházat, hanem tudásukkal és munkájukkal is? Ezermesterek, ügyvédek, orvosok, mérnökök, informatikusok, gazdálkodók, nyugdíjasok – mindenkinek van olyan képessége, amiből felajánlhat.
Ez természetesen nem helyettesítheti teljesen a pénzügyi rendszert. Nem lehet pusztán barteralapon templomot fenntartani vagy iskolát működtetni. De jelentősen csökkentheti az anyagi kiszolgáltatottságot, miközben erősíti azt, ami talán a legjobban hiányzik az egyházból: a közösségi lét tapasztalatát. Ráadásul ez a modell spirituális értelemben is radikális fordulatot jelentene.
Mert a mai ember gyakran „szolgáltatást vásárol” az egyháztól: keresztelést, esküvőt, temetést, oktatást.
Egy valódi kölcsönösségre épülő közösség azonban újra azt az őskeresztény tapasztalatot hozhatná vissza, hogy az egyház nem intézmény, hanem egymásért felelősséget vállaló emberek közössége.
Az előttünk álló, reményeink szerint tisztulást hozó idő után valószínűleg szegényebb egyházunk lesz, kevesebb intézmény, kisebb apparátus, puritánabb létmód. Ám könnyen lehet, hogy éppen ez teremti meg újra a hitelesség feltételeit. A legfőbb kérdés ezért most az: merünk-e kockáztatni, merünk-e újra hitből élni?
Így támogathatja a Szemléleket
A Szemlélek nem üzleti vállalkozás, kizárólag adományokból, támogatásokból működünk. Önállóságunk legfőbb záloga olvasóink nagylelkűsége. Kérjük, ha teheti, ön is csatlakozzon támogatói körünkhöz! Egyszeri vagy havi rendszeres adományát ezen a linken fogadjuk.
Támogatom
