Melyik pártba/politikusba vetheti bizalmát a katolikus szavazó, amikor a jelöltek nem biztos, hogy megfelelnek a keresztény lelkiismeret mércéjének? Hogyan lehet felelősen dönteni a szavazófülkében, amikor az országot számos kihívás mellett erős polarizáció sújtja, s egyes esetekben az egyház hitelessége is tét? Egy régi kötet iránymutatásai ma is elgondolkodtathatják a keresztény választót. Hantos-Varga Márta PhD írása.
Megjelent egy könyv. Bestseller nem lett, noha feltűnést, sőt felhördülést keltett. Mindez a választások előtt pár héttel történt. Áprilisban. A szerzőnek, megbecsült, fiatal egyetemi oktatónak, tehetséges irodalmárnak valamivel később el kellett hagynia a munkahelyét. Egy katolikus felsőoktatási intézményt. Fotók, visszaemlékezések, filmek bizonyítják egyik tételmondatának igazságát: „Az utóbbi néhány évben közéletünkben egyre elviselhetetlenebb légkör uralkodik, amelyet az intolerancia, a durvaság, az abszurd elfogultság jellemez”. A kötet 192. oldalán előbukkanó mondat számos hasonló megállapítással egyetemben a bevezetésben megjelölt írói feladatot illusztrálta: egy „különösen kritikus pillanatban” újból át kell gondolni, hogyan lehet a politikai közösség iránti felelősséget összeegyeztetni a vallásos lelkiismeret követelményeivel.
A botránykővé váló mű nem titkolt szándéka volt az is, hogy a katolikusokat „komoly lelkiismeret-vizsgálatra ösztönözze”.
A háborgást, majd az aránytalan ellencsapást nem az okozta, hogy 1936 tavaszán a szerző, Pierre-Henri Simon hiányolta a „logikus gondolkodást”, a „kritikai szellemet”, az „önreflexiót”, a „tanulási készséget”, s egy-egy (vita)téma kapcsán az eltérő szempontok befogadására való nyitottságot. Az sem, hogy szóvá tette a „katolikus psziché” hajlamát a „rend”, a „tekintély”, a „hagyomány” „bálványozására”, amelynek következtében politikai döntéshelyzetben sokan a „reflexió helyett a reflexeket részesítik előnyben”, s inkább készek egy „tradicionalista és autoriter berendezkedés” elfogadására, mintsem a „bírálat lehetőségére és szabadelvűségre” építő rendszer támogatására.
„A katolikusok, a politika és a pénz” (Les catholiques, la politique et l’argent) című könyv – amely ugyanabban a sorozatban jelent meg, mint Jacques Maritain remeke, az Igazi humanizmus – egy belső hasadásra mutatott rá. Mai kifejezéssel élve az identitáriusok és a keresztény nacionalisták erős befolyására az egyházi életben.
A katolicizmus a kereszténység egy formája – írta egy gondolatsor felvezetéseként P-H. Simon. Mint forma, „konkrét, koherens, időtálló keretet kínál”. Mint tanítás, jellegzetes „lelkiséget” is közvetít, ezért az egyház, amely nem a kultúrkereszténység szálláshelye, nem választható el az evangéliumtól. Természetes elvárás, hogy a „nacionalista szenvedély” és a délibábos kapitalizmus korszakában a doktrína ismerete tükröződjön a katolikus állampolgárok társadalmi és politikai cselekvésében.
„A világot nem azok a harcosok fogják Krisztusnak visszaadni, akiknek a kereszt csupán a mellvértjükre van ráfestve. […] Nem mindig azok a legjobb hazafiak, akik azt kiabálják: »Franciaország az első!« A hazafiság ugyanis nem azt jelenti, hogy a nemzeti érdek címkéje alá rejtjük a rész- vagy pártérdekeket, hanem azt, hogy egyre mélyebben tudatosítjuk a közjó jelentőségét, hogy jobban szolgálhassuk [az országot]” – deklarálta a szociális érzékenységét nem rejtegető, s a végletes polarizálódás ellen néhol csípősen, de mindig következetesen fellépő szerző. (Uo. 11., 37., 127.)
A levéltári adatok alapján tudjuk, hogy az ellene induló lejáratást egyrészt azok a szakaszok váltották ki, amelyek
a nacionalista keresztény/katolikus jobboldal fonák ügyeire hívták fel a figyelmet,
másrészt az a három oldal (uo. 178–180.), amelyeken az előző évben kiadott hivatalos iránymutatás (Az állampolgári cselekvés katolikus irányelvei – Principes catholiques d’action civique) alapján konkrét példákat hozott a parlamenti és az önkormányzati választások alkalmával felmerülő lelkiismereti dilemmákra. (Az Egyházfórum olvasói a papságtól megkívánt magatartás kapcsán már értesülhettek a francia püspöki kar felkérésére 1935-ben Daniel Lallement szerkesztette kézikönyvről.)
Az állampolgári cselekvés katolikus irányelvei címet viselő alapmű XI. fejezete 11 alpontban foglalkozott az önkormányzati vagy parlamenti választásokkal. Elsőként az alkotmányos jogként biztosított választójog jelentőségét húzta alá, amikor lelkiismereti kötelességként tárgyalta a politikai közösség életében való részvétel e módját – a fő cél, a közjó előmozdítása érdekében. Már itt szembeötlött az egész fejezetet átható két elv:
1) a kiválasztás alkalmával a magán- és a pártérdekeket vagy baráti kapcsolatokat háttérbe szorítva
2) az „igazi közjó” szempontjaira kell tekintettel lenni.
Azzal érvelt, hogy a társadalmi igazságosság erénye, a kereszténység közvetítette értékek, végül a felebaráti szeretet arra kötelezi a vallásos választót, hogy olyan személyeket juttasson döntéshozó pozícióba, akik a társadalom egészének javát, valamint a katolikus hit kívánalmait egyaránt képviselik. Amikor a szöveg a politikai rokonszenv elé helyezte a lelkiismereti követelményeket, ezzel jelezte, hogy
a „keresztény” vagy a „katolikus” jelző önmagában nem a hitelesség garanciája.
Ennek jelentősége pár oldallal később, a több jelölt közti választás eseteire adott variánsok felvázolásánál, majd ennek P-H. Simon-féle adaptálásánál mutatkozott meg.
A két világháború között Franciaországban a katolikusok szavazatai hét-kilenc egyház által is „bevett” politikai alakzat között oszlottak meg. A túlnyomó többség a jobboldali Fédération républicaine és a jobbközép Alliance démocratique tömbjeire vagy politikusaira szavazott. A magát a centrumba soroló, pártprogramjába keresztény elveket beemelő Parti démocrate populaire, továbbá a baloldali, demokratikus és szociális érzékenységű Jeune République bázisa nem volt igazán jelentős, holott mindkettő megjelenítette a katolikus eszményeket.
A domináns jobboldali gyűjtőpárt ideológiájában korántsem volt egységes. Az 1930-as évektől a szélsőségek felé vonzódó alakok is vezető szerephez jutottak, mint az a két katolikus politikus, akik 1940-től a Vichy-rezsim hírhedt kiszolgálói lettek: 1933-ban Philippe Henriot, 1936-ban pedig Xavier Vallat a Fédération républicaine alelnökei közé került.
Az egészen kivételes körülmények közt a távolmaradást jóváhagyó sorok után az 5–7. alpont a „jó jelöltektől” joggal elvárt tulajdonságokat, egyidejűleg a választási alternatívákat körvonalazta – e részt konkretizálta és tette elevenné P-H. Simon. A 8. pont a listákról, a 9–11. egység a politikusi felelősségvállalásról szólt. Milyen az ideális képviselő?
Van szaktudása, rendelkezik azokkal az intellektuális képességekkel és emberi kvalitásokkal, amelyek lehetővé teszik, hogy feladatát betöltse, s nem utolsósorban tisztességes ember.
Ügyel „az egyház érdekei és jogai” tiszteletben tartására, vagy legalábbis nem gördít akadályt eléjük, s ugyanígy figyel a közjó megvalósítására is (Uo. 199–200.) Szokatlannak tűnhet, mennyire kiemelt mindenhol a nemzet egészének a java, amely nincs leszűkítve valamely oldalra vagy rétegre. A politikai közösség egysége, a békében való nyugodt együttélés azonban évszázadok óta a keresztény államelmélet egyik alappillére.
A Lallement szerkesztette kézikönyv négy rövid bekezdést szentelt a szavazáskor előforduló szituációk megvilágítására.
1) Amikor egy „kiváló jelöltnek” valós esélye van a győzelemre, egyértelmű, hogy rá kell szavazni. Ellenben ha sikertelensége bizonyos, jobb visszalépésre bírni, nehogy a szavazatmegoszlás miatt „a legrosszabb jelölt” legyen sikeres.
2) „Kevésbé rossz jelöltre” szavazni „nem közreműködés a rosszban, hanem hozzájárulás a jóhoz”. A két utolsó elképzelt, de valóságközeli helyzet ecsetelésekor már felmerült a tartózkodás eshetősége.
3) Amennyiben két „rossz jelölt” verseng, csak akkor szabad tartózkodni a szavazástól, ha mindkettő „gyalázatos”, de miután ritka, hogy az aspiránsok egyformán rosszindulatúak vagy alkalmatlanok, igyekezni kell azt választani, aki kevésbé sérti a keresztény értékrendet.
4) Ha csupán egyetlen induló van, s ő a hívő szavazópolgár szemében méltatlannak minősül, legitim a távolmaradás (uo. 200–201.).
A listák akkoriban jobbára nem pártlistát jelentettek. Mérlegeléskor tanácsos volt azt a listát preferálni, amelyen a szereplők lehető legnagyobb száma állt a „legkevésbé távol” a keresztény eszményektől. A szerző „a kevésbé kielégítő, de realizálható megoldásokat” ajánlotta (uo. 201–203.). Az állampolgári cselekvés katolikus irányelvei említett fejezetének javaslatai, mint a könyv más helyén, egyszerre tükrözték a doktrína gazdagságát, a gyakorlati bölcsességet és az egyház kompromittálódása elkerülésének óhaját.
Pierre-Henri Simon 1936-ban ez utóbbit különösen szívén hordva túlfeszítette a húrt. A harmadik választási alternatívát további alesetekre bontotta, s politikusokat nevesítve (mint Philippe Henriot)
elkülönítette az autoriter rezsimekhez és az agresszív nacionalizmushoz vonzódó képviselőket az evangélium szellemét megértő szereplőktől, horribile dictu adott esetben baloldali politikusoktól.
Mintha a közelgő magyarországi választások előtt a lelkiismereti gyötrődések feloldására azt ajánlanám, hogy az egyházi ünnepek alkalmával templom előtt fotózkodó, ám pökhendi fellépéséről, lekezelő modoráról, alkalmi dehumanizáló szólamairól ismert jobboldali jelölt helyett eddigi tevékenysége, hangsúlyai, politikai megnyilvánulásai alapján, teszem azt, a Jámbor Andráshoz hasonló személyiségek neve mellé tegyünk ikszet. Szerencsé(m)re ő nem méretteti meg magát – én pedig nem vagyok (elmozdítható) egyetemi tanár…
Így támogathatja a Szemléleket
A Szemlélek nem üzleti vállalkozás, kizárólag adományokból, támogatásokból működünk. Önállóságunk legfőbb záloga olvasóink nagylelkűsége. Kérjük, ha teheti, ön is csatlakozzon támogatói körünkhöz! Egyszeri vagy havi rendszeres adományát ezen a linken fogadjuk.
Támogatom
