Visky András: „A Kitelepítés folytatását írom”

Visky András író, drámaíró egyedi stílusával minden olvasót elgondolkodtat, megérint és felkavar. Bár Kitelepítés című könyvével szerzett országos hírnevet, az irodalmi és a színházi életben is régóta aktív szerepet játszik. Nemcsak a művészetéről, hanem személyes érzéseiről, tapasztalatairól is beszélgettünk.

– Óriási sikert aratott Kitelepítés című könyve, melyben feleleveníti gyermekkora drámai eseményeit. Törvényszerű, hogy az írók egyszer megírják életük legmeghatározóbb élményeit?
– Nem hiszem, hogy törvényszerű volna, de abban biztos vagyok, hogy az író csak és kizárólag hozott anyagból dolgozik – akkor is, amikor elrejti magát a szövegben. Tehát a saját lélek válik a szöveg legfőbb anyagává. Viszont ebben az értelemben én nem vagyok író, hagyományos értelemben regényíró sem vagyok. Csupán azt tudom megírni, ami a feladatom, vagyis csak a rám háruló feladattal tudok foglalkozni. Ez látszik a korábbi írásaimban is. Mondhatni, hogy egy ilyen monomániás, kényszeres író vagyok, aki számára az irodalom nem egy szakma, hanem a saját létezésének kérdése.

– Régóta ismerjük a műveit, ugyanakkor ki merem jelenteni, hogy a széles közönség a Kitelepítés című könyve után ismerte meg a nevét. Számított erre a sikerre?
– Nem, semmiképpen. De hát én azt sem nagyon tudom, hogy mit jelent, hogy széles közönség. Én az olvasóval vagyok kapcsolatban, viszont a Kitelepítés közvetlen kapcsolatba hozott a közönséggel. Korábban a színházi bemutatóim okán találkoztam a nézőimmel, vagy a verseim olvasóival. Most pedig itt vagyok és látom, hogy a regény milyen sikeres lett, de ezzel sem tudok mit kezdeni, és nem is nagyon akarok. Ez nem az én dolgom. Én beszélgetésszituációkba kerülök. Ezeket a beszélgetésszituációkat a regény mintegy moderálja, közvetíti, ezekbe én pusztán belekerülök.

– 2023 decemberében bemutatták a Kitelepítés színpadi változatát. Ön is ott ült a közönség soraiban. Részt vett az alkotói munkában is?
– A színpadi változat megalkotásában nem vettem részt, ez teljes egészében Perczel Enikő dramaturg munkája. Véleményem szerint nekem mint szerzőnek ki kell engednem a szöveget a kezemből, a társalkotóknak pedig teljes szabadságot kell érezniük. Ugyanakkor örökérvényű törvény, hogy

a szöveg nem hamisítható meg következmények nélkül.

Hogy mit gondolok magáról az előadásról? Nagyon szeretem ezt a darabot. Szeretem, hogy az Anya és a Nyénu figurája nagyon kevés szövegből és számos jelenlétkísérletből épült fel. Az ő jelenlétük tulajdonképpen tisztán tükrözi a valóságot, és ez egy bátor vállalkozás. Az előadást múlt év végén, decemberben mutatták be, legközelebb pedig augusztusban fogják játszani az Óbudai Társaskörben. Legutóbb egyébként a Deszka-fesztiválon adták elő, én is ott voltam. Ráadásul a Debreceni Zsinagógában is műsorra tűzték, ami egy szakrális tér.

– Az Anya szerepében Varga Lili színésznő játékát mindenképp érdemes kiemelni, elképesztően jó.
– Amikor az előadás bemutatóját láttam, meg voltam győződve afelől, hogy Varga Lili az előadás kedvéért borotváltatta kopaszra a fejét, majd kiderült, hogy nem ez történt. Mindenesetre nagyon közel vitte a karaktert az édesanyámhoz. Most, hogy másodszor is láttam az előadást, még jobban elmélyült bennem. A Nyénut alakító Blaskó Bori is megtestesíti a tökéletes jelenlétet, és mindenképpen megemlíteném Sebestyén Abát (a fiú szerepében) is, aki meditációs felolvasásaival különleges módon járul hozzá az előadás hatásához.

– A hit a kötetben kiemelt szerepet kap. Az ön életében milyen helyen áll a hit?
– A hit, vagy az istentapasztalat közvetlensége számomra alapvető. Az Örökkévaló a családom mindennapi tagjává vált, megszólíthatóvá, és nemcsak meghallja a szólongatásokat, hanem válaszol is. Tehát részt vesz az életünkben. Amikor meg elrejti magát, akkor meg elrejti magát, de mindig megkereshető és megtalálható módon. Ez a fajta közvetlenség nagyon fontos lett számomra. Az isteni személy nem egy terminus, még csak nem is egy intézményesült emlékezet, hanem valóságos jelenlét a számomra.

– Máshogy hitt gyermekkorában, mint ma?
– Az ember elveszíti a közvetlen angyaltapasztalatokat, mert megsüketül az égi hangok iránt. Ez normális, de nem szerencsés – mindenesetre van visszaút. Úgy kerül vissza ebbe a visszhangzó térbe és a megszólítottságba, hogy felnőttként átmegy egy, a gondolkodását meghatározó átváltozáson. Ez mindenképpen szükséges, én ezt elkerülhetetlennek látom, szükséges az intézményesült módon megörökölt hit elvesztése, sőt az ezzel való megküzdés is.

Ez egy éjszakai birkózás az angyallal,

és ha az embernek szerencséje van, akkor ebbe belesántul, és kap egy új nevet. Jákob az Izrael nevet kapta – Izrael azt jelenti, hogy küzdött Istennel, és legyőzetett. De a krisztuseseményben is ez ment végbe, hogy átadja az embernek a győzelem lehetőségét. És ez azért elképesztően nagy teher is tud lenni, mert az ember nem arra van kondicionálva, hogy átadja a győzelem lehetőségét a másiknak, hanem valami miatt mindig a győzelemre van kondicionálva, emiatt örökvesztesnek kell lennie.

– Egy gondunk van a világgal, hogy nem bírjuk elviselni azt a szabadságot, amit a Jóistentől kaptunk. Írás közben szabadnak érzi magát, vagy épp ellenkezőleg, inkább megkötözöttnek?
– Írás közben csak szabad lehetek. A mondatok csak a szabadság megtapasztalásában születnek meg. Ennek nincs is más módja. Így történhet meg, hogy az irodalom kivonja magát az intézményesült nyelvek hatósága alól. Ez egy nagyon fontos tapasztalat, e nélkül nincsen irodalom, sem művészet. Mert az alkotás mégiscsak a szabadság lehetőségének a felmutatása.

– Dolgozik jelenleg valamilyen köteten?
– Jaj, dolgozom. De nem is dolgozom, hanem egy felfokozott pörgésben élek most, mert a Kitelepítés folytatását írom. Tulajdonképpen egy trilógiát terveztem. De minthogy erről a második könyvről, amiben nagyon benne vagyok, elég sokat tudok,

nagyon nehéz szívvel beszélek róla.

Mostanra talán megmozdult a könyv, és egyre hangosabban mondja az elvárásait felém, ami rendkívül jó érzés, mert egy író számára óriási segítség, amikor a könyv megmondja, hogy mit kell tenni, mi a következő lépés. De hogy mikor lesz kész, azt soha nem tudjuk.

– Miről szól a Kitelepítés folytatása?
– Itt főként az apafigura próbál érvényesülni, de formailag nem folytatja a Kitelepítést – azt önmagában nagyon könnyű lett volna folytatni, ezért nem szabad. Tehát boldogok ezek a napjaim a munka folyamatossága miatt, és hát nagyon sokféle megszólítottságban van részem – az önmagamban való eltűnést, meg hát az alászállások tréningjeit és lelki gyakorlatait élem meg naponta.

Fotó: Czimbal Gyula/MTI