Öt év telt el a Lankó Józseffel készült interjúnk óta. Az alsószentmártoni pap igazán kalandos életet él a 100 százalékban cigányok lakta településen. Beszélgettünk a covidról, a legszegényebb települések felzárkóztatási programjáról, a pécsi egyházmegye új püspökéről, és egy kisbabáról, akit pár évvel ezelőtt otthagytak nála.
– A covid előtt találkoztunk utoljára. Hogyan alakult azóta Alsószentmárton élete, a plébánosuk szemszögéből?
– A covid megtizedelte a népet. A pandémia alatt kétirányú utasítást kaptunk: a nyilvános liturgiákat szüneteltessük, de a templomokat nyitva kell tartani. Ebből az lett, hogy az emberek itt ugyanúgy jöttek misére, mint máskor. Nem nagyon ijedtek meg, bár mindenféle intézkedést betartottunk, volt maszk, fertőtlenítő, gumikesztyű. Nem maradt ki semmi, még a húsvéti vigília is megvolt.
– Hogy viselte a közösség a halálozások számának növekedését?
– Úgy fogadták, mint máskor. Volt olyan, hogy egy asszony bekerült a kórházba coviddal. Az édesanyja egy sokat szenvedett, mélyen hívő asszony volt. Üzletet ajánlott a Jóistennek, hogy inkább őt vegye magához. Pár nap múlva bekerült szívproblémákkal kórházba – a covid elvitte, a lánya pedig meggyógyult. Olyan is volt, hogy egy házaspár együtt került kórházba. A férfi meggyógyult, de az asszonyt eltemettük, mire a férfi hazajött. Nem is tudta, hogy a felesége már rég el van temetve. Nehéz történetek. Amikor én is covidos voltam, már az enyhébb időszakban, jöttek szólni, hogy valaki haldoklik. Mondtam nekik, hogy döntsétek el, én jövök, ellátom így is, de ha nem, akkor nem. Tanakodtak, tanakodtak, hogy hát akkor inkább mégsem. Eltelt néhány nap. Mikor a tesztem negatív lett, elmentem. Délelőtt 11 óra körül érkeztem, föladtam a szent kenetet, délután meghalt. Döbbenet számomra, hogy kivárta azt a néhány napot. Ebben a nehéz helyzetben is sok ajándék volt. A templom népe azonban foghíjas lett az elhunytak miatt.
– Azóta Alsószentmárton bekerült a 300 legszegényebb település felzárkóztatási programjába. Milyen változást hozott ez az itteni életbe?
– Nagyon nehéz jó munkatársakat találni erre a területre, akiknek van képzettségük és hitük, és szívük is lenne hozzá. Ez ritkán jön össze, enélkül borzasztóan nehéz.
Akik itt ragadnak, szívvel-lélekkel végzik a munkájukat.
Baba-mama klubot is működtetnek, a családokat rendszeresen látogatják, van élelmiszer- meg ruhaosztás, télen kályhakölcsönzés. Sok ága-boga van ennek a fajta segítésnek odáig menően, hogy hogyan lehet a lakhatási viszonyaikat kicsit javítani. Próbálunk segíteni a munkahelyhez jutásban és az abban való megmaradásban, mert az a nehezebb része. Évekig működött a faluban a szenvedélybetegekkel foglalkozó program is, de a kolléga más városba költözött, így az most lóg a levegőben.
– Mikor két éve a cigánypasztorációs alkalmon találkoztunk, akkor említetted, hogy egy kisbabát hagytak nálad. Mesélnél erről?
– Ő nem az első ilyen eset. Az első “bepottyant” gyerek az 1993-ban volt. Még 92-ben megkeresett egy asszony, hogy a férje börtönben van, de ő terhes. Már 4 hónapos, és az orvosok nem akarják megcsinálni az abortuszt. Megkért, hogy szerezzek neki egy orvost, aki ezt megcsinálja. Mondtam neki, ha tudnék sem szereznék orvost, mert ez egy élő emberke. Otthon nem tarthatta meg a gyereket, így mikor a férje hazajött a börtönből, elment, Siklóson megszülte a kórházban, és otthagyta. A kölyök ott volt egynaposan, egyedül a világban, és akkor elmentem hozzá. Ácsorogtam az ágy mellett és néztem, hogy veled meg mi lesz? Mit szólnál ahhoz, ha hozzám jöhetnél? Elmentem az illetékes hatósághoz és jeleztem, hogy kérem ezt a kislányt, aki halmozottan sérült és veszélyeztetett. Összeszaladtak, hogy mit akar ez az őrült pap. Mindenféle teszteket kellett kitöltenem, de végül az intézmény pszichológusnője megértette, hogy miről van itt szó, attól kezdve segített. A gyerek 2 hetesen került be a mecsekjánosi csecsemőotthonba, 2 és fél hónapos korában hoztuk el. Nevelőszülőként neveltük az itteni óvodavezetővel. Ma háromgyerekes anya, itt él a faluban. Aztán voltak még olyan gyerekek, akiknek időlegesen szükségük volt valamiféle otthonra. Volt 2 kislány, akiket a délszláv háború alatt a nyugat felé húzó családjuk hagyott a faluban. Itt voltak egy idősebb asszonynál, aki nemigen tudott velük mit kezdeni – nekik is nevelőszülőjük lettem egy ideig. Voltak ilyen történetek, amikor gyerekeknek szüksége volt erre. Amikor az a leányka, aki kisbabaként hozzánk került, már nagyobbacska volt, olyan tíz év körüli, akkor nagyon szeretett volna testvért, és mi akkor bementünk a GYIVI-be, hogy nincs-e itt egy “elfekvő” kölyök, aki testvér lehetne. A pszichológusnő mondta, hogy van egy, akivel nagyon nem tudnak mit kezdeni, mert nincs hova tenni, de halmozottan sérült és veszélyeztetett. Ha elfogadjuk, akkor odaadják. Ötéves volt. Nála nem alakult már ki akkor úgy kötődés, mint egy kicsinél, de mégis fölnőtt, meg kalandozott és összeszedett egy gyereket. A szülés után idehoztuk a plébániára, hogy tanulja meg, hogyan kell a babával bánni. Három hétig bírta, majd kilépett egy éjszaka az ablakon és elment. A baba meg itt maradt ordítva. Mikor az anyjával idekerültek, eldöntöttem magamban: ehhez a gyerekhez nekem már nem kell, hogy közöm legyen. Öreg vagyok, rendben, az anyja tanulja meg nálunk, hogy kell, de oda sem megyek a kiságyhoz, ne alakuljon ki köztünk semmilyen kötelék. Na, amikor itt maradt a kölyök, attól kezdve egy szobában aludtunk.
– Ez eléggé megterhelő lehet.
– Próbára teszi az ember tűrőképességét. Nagyon érződik, hogy mennyire öregek vagyunk hozzá, de azért többen besegítenek még a faluból. Plébánosként viszonylag szokatlan helyzet, hogy itt ilyen családszerű formáció van körülöttem, de én ezt nem kértem, ide potyogtak a gyerekek.
Nem lehet nemet mondani, ha valaki a közösségből veszélyben van,
mert egyedül marad egynaposan a világban, akkor a közösség papjaként nem mondhatom azt, hogy semmi közöm hozzá. A másik része meg az, hogy nekem nincsenek látomásaim meg misztikus élményeim, de azért egy-egy átvirrasztott éjszaka végén, amikor a gyerek végre elalszik a kezedben, abban van valami Betlehem-élmény.
– 2020 óta új püspöke van a Pécsi Egyházmegyének. Milyennek látod Felföldi Lászlót?
– Örülök neki, mert emberközeli.
Nem a hivatalt, hanem az embert szolgálja,
és ezt nagyfokú közvetlenséggel csinálja. Az emberek értik, érzékelik és örömmel veszik ezt a közelséget. Azt gondolom, hogy jól látja azt a folyamatot, hogy – ha vannak is még maradványai a népegyháznak – mindenképpen közösségi egyházzá kell alakulni, másképp megszűnik. És nemcsak látja ezt, hanem próbál ennek érdekében tenni, szervezni, lelkesíteni. Vannak például a férfitalálkozók, vagy nagyböjt alatt a lelki délutánok – a legkisebb pozitívumot is értékeli.
– Mi a véleményed a szinodális útról, Ferenc pápa egyházmegújítási szándékáról?
– Ez a folyamat igazából a XXIII. Jánossal kezdődött. A II. Vatikáni Zsinat a Lumen Gentiumban, amikor az egyházat próbálja meghatározni, nem ad definíciót – amint erre korábban volt példa, hogy az eklézsia „societas perfecta”, az egyház a tökéletes társaság – ehelyett szentírási képeket mond: Szent Páltól az egy test, az Ószövetségből pedig az Isten vándorló népe hasonlatot. Hozzám ez áll személy szerint közelebb, mert abba, hogy vándorló nép, sok minden belefér. Belefér az, hogy valakik előre szaladnak, és az is, hogy lemaradnak. Belefér, hogy megbetegednek. Belefér, hogy kilépnek a sorból és másfelé mennek. Belefér, hogy segítenek egymásnak. Ez egy olyan dinamikus kép, ami ad egyfajta nyitottságot, de mégis ad egyfajta közösséget is. Amikor az ezüstmisém volt, jelmondatnak is azt választottam, hogy az egyház Isten vándorló népe. Csináltunk egy ilyen nagy banzájt annak jeleként, hogy milyen színes ez az egyház, ugye itt, a cigány közösségben. Akkor még kisegítő voltam a villányi plébánia területén, jöttek az ottani emberek is, svábok, magyarok, akik templomba járók voltak. Jöttek a német barátaink, egy nagyon színes kavalkád lett belőle, ez jó kép volt erre. Így néz ki, amikor együtt vándoroltunk sokan, sokféleképpen. Az előnye ennek az egyházképnek, hogy lehet akár kicsi is. Nem számokban és nem tömegben mérik, ha helyi közösséget kell valamiképpen megélni. Az én plébániám területén sok apró falu van. Sajnos van, ahol a kereszténység már nyomokban sincs, mint mogyoró a termékekben, de ahol van, ott mindenképpen kicsi, néhány fős, vagy akár 10 fő alatti helyi kis közösségekből áll össze az egyházközösség. Ennek mégis lehet egy nyitottsága. Ha valaki valamivel jön, akkor nem az van, hogy ugord meg ezeket a feltételeket, és akkor bejöhetsz. Ha jöttél, örülünk, hogy itt vagy, hogy segíthetünk. Ez egy alapvetően másfajta hozzáállás, és pontosan attól más, hogy ezek az emberek megélik, hogy kevesen vannak, ez teszi őket egy kis segítséggel nyitottabbá.
A bezárkózó vallási gőg helyett jön egyfajta nyitottság.
Ez megnyilatkozhat több dologban is. Van olyan falu, ahol ezt úgy éljük meg, hogy van a magja a közösségnek, de évente többször vannak olyan programok is, amiket meghirdetünk az egész falunak. Hangsúlyosan ökumenikusan, mert a falu egy jó része református, és a lelkésszel jó barátságban vagyunk. Például mikor megünnepeljük Assisi Szent Ferencet, a templom védőszentjét, akkor a búcsúünnepkor a közös mise vagy istentisztelet utána együtt ebédelünk. Ott megfőzik helyben és erre mindenkit meghívunk a faluból, aki csak eljön, vagy még akár máshonnan is. Ez látszólag nem vallási tevékenység, vagy nem evangelizálás, de az, hogy amikor fél 11-kor kezdődik a mise, és délután 4-5-kor még találsz ott az udvaron egymással beszélgető embereket, az mégiscsak sokat jelent, azt gondolom. Adventkor csinálnak egy nagy adventi koszorút az utcára, gyertyagyújtás után van istentisztelet, és fölváltva a református kollégával meghívunk embereket egy zsíros kenyeres-forralt boros-teás beszélgetésre. Ez attól működik, hogy vannak ott korombeliek, az 55 és 75 év közötti generáció, akiknek fontos ez az egész. Bennük van egy nyitottság a többiek felé, és ez mód lett arra, hogy legyenek ilyen ünnepeink.
– Az egyház megújulásának fontos része, hogy legyen elképzelésünk arról, hogy milyen egyházat szeretnénk. Neked mi az egyházálmod?
– Számomra az egyház a bűnösök szent egyháza. Ez azt jelenti, hogy minden tagja bűnös. De szent, mert az Istenhez tartozik. Nemrég a mise előtt jöttek keresztelni, és az egyik keresztelő csapatban a rokonságból ott volt a szomszéd falunak egy emblematikus figurája, aki eléggé szabadon kezeli a világ javait. A falubeli asszonyok poénkodtak vele, hogy “úgyse mersz bejönni a templomba, mert bűnös vagy”. És tényleg megállt az utcán és gondolkodott, hogy bejöjjön-e vagy sem. Amikor ezt hallottam, mondtam neki, hogy “te, figyelj, világos, hogy bűnös vagy, de nyugodtan bejöhetsz, mert azok, akik ott bent vannak, ugyanolyan bűnösök, mint te”. Aztán bejött, és ott volt. Nem tért meg, de nem érezte magát kizárva. Megélt valamit abból, hogy itt ez egy nyitott hely. Ezért mondtam, hogy ez a fajta önkép, hogy mi az Isten vándorló népe vagyunk, mint egyház, lehetőséget ad erre is, hogy lássuk ténylegesen a gyengeségeinket, meg a bűneinket. Arra is, hogy tapasztalatunk legyen az Isten irgalmából. Nekem a kedvenc helyem Mózes második törvénykönyvéből, hogy „Gondolj az egész útra, amelyen az Úr, a te Istened negyven éven át vezetett a pusztában, hogy megalázzon, próbára tegyen, megvizsgálja szívedet, vajon megtartod-e majd parancsait vagy sem. Megalázott és hagyta, hogy éhezz, aztán mannával táplált, amelyet nem ismertél és atyáid sem ismertek, hogy megtudd: nemcsak kenyérrel él az ember, sokkal inkább azzal él az ember, ami az Úr szájából jön. Negyven esztendeig nem kopott le rólad a ruha és nem dagadt meg a lábad. Ismerd el szívedben, hogy az Úr, a te Istened úgy nevelt, ahogy az ember a fiát neveli. Tartsd meg tehát az Úrnak, a te Istenednek parancsait: járj az ő útjain és féld!” Meglátni az Isten jelenlétét, irgalmát abban az útban, amit megtettünk, ez ad továbbra is lendületet.
