„A könyvben életre kelthetem nyolcnapos korában meghalt kislányunkat”

Visszarepít a nyolcvanas évek világába, és felidézi az internet előtti idők mindennapjait, a gyermekkor boldogságát. A Szemlélek alkalmi szerzője, Békési Erika A Mama köténye című könyve után most jelentkezett a folytatással, A vattacukor illata című kötettel. Miközben az alkotás hátteréről beszélgetünk vele, felsejlik a szerző húsz éve elveszített kislányának alakja, aki a mostani műben szóban és rajzban is újraéled.

– A Mama köténye után azonnal nekiláttál a folytatásnak?

– Nem. Amikor elkészült A Mama köténye, úgy éreztem, minden energiámat beleadtam, elfáradtam, közben nagyon boldog is voltam. Szerettem volna megállni, körülnézni, és örülni annak, hogy sikerült. Ráadásul első könyves szerzőként fogalmam sem volt arról, mi vár rám. Nem tudtam, hogyan fogadják majd az olvasók, lesz-e egyáltalán visszhangja…

– Mi történt? 

– Az olvasók nem azt mondták: „köszönjük, hogy megírtad a te történetedet”, hanem hogy „köszönjük, hogy megírtad a miénket”. Sokáig attól tartottam, hogy ami nekem fontos, az talán túl személyes, túl egyedi, ehhez képest kiderült, hogy sokan ugyanazokra az érzésekre, emlékekre ismernek rá. Valószínűleg azért, mert a könyv a konkrét események helyett az értékeket tárja elénk, amelyek sok családban jelen voltak.

Ilyen a nagymamák szeretete, a család összetartó ereje, az otthon biztonsága, a gyerekkor apró csodái.

Számomra ez egyszerre volt izgalmas és örömteli. Közben jöttek a kérdések, hogy mikor lesz folytatás. Bár az első hónapokban erre még gondolni sem tudtam, ahogy telt az idő, bennem is elkezdett mozgolódni valami. Talán mert az ember, ha elkezd történeteket írni, nem tud leállni. A könyv sikerei miatt is azt éreztem, van értelme tovább menni az úton. Így A vattacukor illata bizonyos értelemben az olvasók kérésére született, ugyanakkor bennem is maradtak még emlékek, hangulatok és élethelyzetek, amelyekről szerettem volna beszélni.

– Könyveidben nagy hangsúlyt kapnak a családi kapcsolatok és a múlt öröksége. Egy ilyen történet miben más, mint egy esti mese?

– Attól, hogy nem gyerekeknek szántam őket, hiszen egész életemben felnőtteknek írtam. De szerettem volna illusztrációkat a könyvbe, és ettől sokan a gyerekkönyvekhez sorolták. Legnagyobb örömömre kialakult egy olyan olvasói közeg, ahol a könyv egyszerre működik gyerekek és felnőttek számára is. Egy olvasó egyszer azt mondta, hogy A Mama köténye összebújós, beszélgetős könyv. Szerintem ez tökéletes meghatározás. Az történik ugyanis, hogy a szülő vagy a nagyszülő elkezdi olvasni a történetet, közben eszébe jut a saját gyerekkora, ahogy felidézi az ismerős embereket, a helyszíneket és az emlékeket. Erről elkezd mesélni, és máris kialakult az összebújós beszélgetés, amihez a gyerek kapcsolódni tud.

Ma pedig nagy szükség van arra, hogy legyenek történeteink arról, honnan jöttünk.

– Igen, a szép dolgokra jó érzés visszaemlékezni. Te viszont a nehezebb élethelyzeteket sem hagyod ki a könyveidből.

Hirdetés

– Mert az élet sem hagyja ki őket. Nem hiszek abban, hogy a gyerekeket steril, kizárólag vidám világban kellene tartani. Persze nem arról van szó, hogy rájuk kell zúdítani minden nehézséget, de igenis találkozniuk kell azzal, hogy vannak veszteségek, fájdalmak és bánatos napok. A gyerekeknek is joguk van a szomorúsághoz, joguk van látni, hogy a szüleik néha sírnak, és joguk van megélni a saját veszteségeiket is. Bár képesek vagyunk azt gondolni, hogy ezek a tapasztalatok gyengítik őket, ha jobban belegondolunk, valójában erősebbé válnak tőlük – mert az érzelmi életünk nem csak boldogságból áll.

– Talán mert a rosszabb emlékek is megszépülnek. Az agyunk nem szívesen emlékszik vissza a nehéz helyzetekre. 

– Az idő megszépíti a dolgokat, de ez rendben van. Ha minden fájdalom ugyanolyan erővel maradna velünk, mint amikor megtörtént, nagyon nehéz lenne az életünk. A nosztalgia nem azt jelenti, hogy elfelejtjük a nehézségeket, inkább azt, hogy egy idő után már képesek vagyunk más szemmel nézni rájuk, miközben visszakapcsolódhatunk korábbi önmagunkhoz. Az ember minden életkorban mást ért meg ugyanabból a történetből. Nemrég az egyik fiam elkísért egy könyvbemutatóra. Bár már  ismerte a felolvasott történeteket, most teljesen másként reagált rájuk, mert közben ő is változott, felnőttebb lett, így ugyanaz a szöveg új jelentést kapott számára. Ezért is jó időről időre újra elővenni a könyveket, az emlékeket.

– Tegyük fel, hogy egy család a nyári szünetben együtt olvassa majd A vattacukor illatát. Milyen beszélgetéseket indíthat el a könyv?

– A vattacukor illata igazi retro hangulatú könyv, ami egy család életébe bepillantva egy egész esztendőt ölel fel a nyolcvanas évekből. Milyen volt az élet internet, folyamatos tévéadás és ezernyi szakkör nélkül? Hogyan telt a nyári szünet? Miből született a játék, amikor nem állt rendelkezésre ennyi minden? Közben talán arra is rájövünk, hogy az egyszerűségnek mekkora értéke van. Gondoljunk bele, hogy amikor elutazik egy család nyaralni, kiderül, hogy

egyetlen bőrönddel is lehet boldogan élni hetekig,

mert nem feltétlenül a tárgyak teszik teljessé az életet. De nem csak a szövegek kapcsán lehet beszélgetni: a könyvekben szereplő csodás Csók Krisztina- és Posgay-Nagy Krisztina-illusztrációk művészien repítenek vissza minket a régi világba. Kacsatömés, olajkályha, régi pénztárgép – kevés mai gyerek lát ilyesmit, mi, felnőttek pedig már szinte el is felejtettük őket.

– Közösségi oldaladon rendszeresen beszélsz az alkotás árnyoldalairól, holott manapság a kozmetikázott valóság kelendőbb termék az interneten. 

– Szeretem megmutatni a kulisszatitkokat, és azt is, ami a siker mögött van, mondjuk hogy egy esti könyvbemutatón, amikor kint ömlik az eső, van, hogy csak négy ember ül a könyvtárban. Írói kételyekről és a könyvkiadás furcsaságairól is őszintén beszélek, mert iszonyú nehéz út ez, ha nincs mögötted támogató háttér, vagy esetemben hatalmas elszántság. 

– Újságíróként könnyebb volt elindulni ezen az úton?

– Bizonyos szempontból igen. Az újságírás megtanít folyamatosan írni, kommunikálni és jelen lenni. A könyv önmagában nem tud beszélni, az írónak kell helyette újra és újra megszólalni, tartalmakat készíteni, kapcsolatot építeni az olvasókkal, és észrevenni azokat a plusz jelentéseket, amelyek túlmutatnak a történeten. Ebben valóban segített az újságírói háttér.

– Túl a második könyveden beszélhetünk egyfajta sorozatról?

– Remélem, hogy A vattacukor illatával nincs vége a történetnek. Ennek személyes oka is van. A Mama köténye írása közben boldogan eszméltem rá, hogy az írói szabadság által életre kelthetem kislányunkat, Sárát, aki nyolcnapos korában meghalt. Hiszen lehetne ő a történet főszereplője, ezzel megélhetné mindazt, amire nem volt lehetősége. Megragadtam ezt a különleges alkalmat, és

az illusztrátoroknak hála, még láthatom is őt valódi kislányként.

Mély rétege ez a könyveknek; olyan mély, amiből az olvasók semmit nem tudnak, mert a könyvek nem a veszteségről szólnak. De számomra ez az égből kapott boldogság meghatározta az alkotói folyamatot, és hatalmas késztetést adott arra, hogy minél többeknek megmutathassam a könyveket. A Mama köténye megjelenésekor egyébként Sára épp húszéves lett volna. Az első könyvbemutató után a család és a barátok gyertyákkal és fehér virágokkal átjöttek velünk a temetőbe. Vittünk egy kötetet is, és letettük a sírra. Azt gondoltuk, milyen szép ajándék ez neki, a születésnapjára! Aztán rádöbbentünk: lehet, hogy a könyv Sára ajándéka nekünk?

Részletek a könyvből

„Mami nyaranta a tóparton dolgozott, tekerte-sodorta a hurkapálcára a vattacukrot. A falusi házat ilyenkor bezárta, és a család nyaralójába költözött. A vakáció ideje alatt mindennap a strandon állt a kis kék bódéban, és mosolyogva szolgálta ki az édességre vágyó fürdőzőket.

A világoskék bódé hatszög alakú, kerekeken álló vasházikó volt a strand közepén, messziről virító hófehér tetővel. Osztott ablakai csillogóan tiszták voltak, hogy a hatósági ellenőrzés mindig rendben találja őket.

Mami mindenki vattacukros nénije volt tarkón megkötött kendőben, fehér köpenyben, magas szárú cipőben. Sári szörnyülködve nézte a bokán felülig fűzött, elöl-hátul nyitott, apró szellőzőlyukacskákkal teli fehér vászoncipőt. De mivel a  kereskedelmi szabályzat ezt írta elő, Mami rendületlenül viselte. (…)

Magasan járt a nap, rekkenő hőség volt. A nyár utolsó jóidős napjait kihasználva az emberek a strand felé igyekeztek, cipelték a hűtőtáskát, úszógumit, matracot. Sokszínű, élénk és vidám volt az utca.

Mami örült Sárinak. Aznap rengeteg kuncsaft volt, így reggel óta nem tudott kimozdulni a pavilonból. Jólesett az ebédszünet. Mami megmozgatta a lábait, friss levegőt szippantott, közben sietve falatozott. Aztán elbúcsúzott Sáritól, és ment vissza a forró kis fémüvegházba, hogy kiszolgálja a vevőket. A nagy, motoros gépnél állva egyik kezével a kristálycukrot adagolta gondosan a fémlavórba, a másikkal a hurkapálcát pörgette, hogy a cukorszemek a gyerekek nagy örömére óriási, ehető vattalufivá változzanak.”

Békési Erika: A vattacukor illata – Ciceró Könyvstúdió, 2026)