Püspökszentelés engedély nélkül – újabb kiközösítés szélén a tradicionalista katolikusok

Közel negyven évvel azután, hogy a francia Marcel Lefebvre érsek vatikáni engedély nélkül püspököket szentelt, és ezzel az egyházszakadás szélére sodorta a katolikus tradicionalista mozgalom zászlóshajóját, a történelem ismétli önmagát. A Szent X. Piusz Papi Testvérület júliusra újabb püspökszenteléseket jelentett be pápai jóváhagyás nélkül, ami most is kiközösítést vonhat maga után. A tradicionalizmus háttere, jelenléte és egyes képviselőinek szélsőjobboldali kapcsolatai Magyarországon.

A szerző katolikus teológus, az Egyházfórum Alapítvány elnöke (az írás végső formába öntéséhez köszönet Laky Zoltánnak)

A Szent X. Piusz Papi Testvérület (franciául: Fraternité Sacerdotale Saint-Pie X) – tovább: SSPX – az év elején bejelentette, hogy júliusban pápai jóváhagyás nélkül püspököket kíván szentelni. Víctor Manuel Fernández bíborosnak, a Hittani Dikasztérium prefektusának május 13-i nyilatkozata szerint a tervezett lépés skizmához (egyházszakadáshoz) vezet, és automatikus kiközösítést von maga után. Az egyháztörténeti párhuzam kézenfekvő. 1988. június 30-án a tradicionalista, azaz a II. Vatikáni Zsinat előtti egyházat idealizáló testvérületet alapító Marcel Lefebvre francia érsek pápai jóváhagyás nélkül szentelt püspököket, mire II. János Pál Ecclesia Dei apostoli levelében skizmatikus cselekedetnek minősítette a lépést, és kiközösítést mondott ki.

Egy misszionárius érsek lázadása

Marcel Lefebvre (1905–1991) életútja nem értelmezi magát a szélsőjobboldali rebellis képével, amellyel a francia sajtó előszeretettel illette. Brian Sudlow brit egyháztörténész szerint az a historiográfiai hagyomány, amely Lefebvre-t az Action Française (AF) örökösének tekinti, lényeges összefüggéseket hagy figyelmen kívül. (Az AF 20. századi monarchista-nacionalista mozgalom volt, amely elutasította az 1789-es forradalmat és a köztársaságot, helyettük a katolikus örökség politikai elsőbbségét hirdette. XI. Piusz pápa 1926-ban elítélte a mozgalmat, mert az a katolicizmust politikai eszközként kezelte.)

Lefebvre misszionáriusént évtizedeket töltött Szenegálban és Gabonban, majd apostoli delegátusként hozzá tartozott a francia nyelvű Afrika nagy része. Ez a háttér nem egy bezárkózó klerikust formált, hanem olyan embert, akinek katolicizmusa az egyház intézményes ereje, a rítus stabilitása és a missziós jelenlét köré szerveződött.

Az 1962-ben megkezdődött II. Vatikáni Zsinaton Lefebvre az egyik konzervatív csoportosulás tagja lett. A tanácskozás utáni liturgiareform – különösen VI. Pál pápa 1969-es új misekönyve – számára szakítást jelentett azzal az egyházzal, amelyet évekig ismert és épített. 1970-ben Svájcban megalapította az SSPX-et, hogy tradicionalista szellemiségű papokat képezzen. A lépést nem rombolásnak, hanem mentőakciónak szánta. Ez a narratíva

– »mi mentjük meg a valódi katolicizmust« –

máig alapköve a mozgalom önértelmezésének. Az SSPX szerint Róma tért le az igaz útról, ők csak azt őrzik, amit az egyház mindig is tanított és ünnepelt.

Az 1988-as törés – és ami előtte volt

1988-ban Lefebvre és a Vatikán között megállapodás született, amelynek értelmében Róma engedélyezett volna egy SSPX által jelölt püspököt, cserébe a mozgalom elfogadta volna a II. Vatikáni Zsinat bizonyos mértékű autoritását, és a közösség kánoni helyzete rendeződött volna. Lefebvre azonban másnap visszalépett, mert úgy ítélte meg, hogy Róma nem fogja betartani a feltételeket, és néhány nappal később pápai jóváhagyás nélkül szentelt püspököket. A kiközösítés automatikusan beállt. A lépést II. János Pál skizmatikus cselekedetnek minősítette, de egyúttal olyasmit is tett, amit a kommentátorok sokáig alábecsültek: elismerte, hogy a régi rítus iránti ragaszkodás jogos lehet, és felszólította a püspököket, hogy legyenek nagylelkűek azokkal, akik ezt kérik.

A régi rítus – más néven tridenti mise – és az 1969-es reform utáni liturgia közötti különbségről szólva sokan az ad orientem misézést – vagyis hogy a pap nem a hívek, hanem az oltár felé fordulva mutatja be a szentmisét –, valamint a latin nyelv használatát emelik ki. Valójában azonban az új miseformulában is lehetséges ad orientem misézni (a budapesti és a gödöllői premontrei közösségek ma is ezt a gyakorlatot követik), és latin nyelven is lehet szentmisét bemutatni, ahogyan Ferenc pápa is tette budapesti látogatásakor a Hősök terén. A tradicionalisták előszeretettel hangsúlyozzák:

Hirdetés

a II. Vatikáni Zsinat nem rendelte el a liturgia gyökeres átalakítását

– a vonatkozó dokumentum, a Sacrosanctum Concilium csupán általános elveket fogalmazott meg –, a konkrét reformot VI. Pál pápa 1969-es rendelete vezette be. Ebből fakad az SSPX tézise: a zsinat nem változtatta meg a liturgiát, de ami utána következett, mégis gyökeresen átalakította.

1988-ban sokan azt várták, hogy Lefebvre halálával a mozgalom szétesik. Nem ez történt. Ellenkezőleg: az SSPX megerősödött, és figyelemre méltó intézményi struktúrát épített ki világszerte, közel 600 pappal, 175 priorátussal, új iskolákkal, szemináriumokkal, sajtóval. Ennek legkézenfekvőbb magyarázata, hogy sokan szeretik a latin misét – ami igaz is, de indoknak még kevés. Manuel Victor Sapitula szociológus szerint az SSPX növekedése mögött mélyebb mechanizmus áll: a mozgalom nem pusztán liturgiai alternatívát kínál, hanem identitást, tekintélyt és bizonyosságot. A posztzsinati katolicizmus ugyanis sok helyen elvesztette a világos önleírás, a liturgikus forma és a tekintélynyelv egyértelműségét. Az SSPX erre a vákuumra kínál – erősen vitatható, de határozott – választ.

Három pápa – és a megoldatlan örökség

Azt, hogy az SSPX-konfliktus miért tér vissza generációnként, részben megmagyarázza az a tény, hogy egyik pápa sem jutott tartós eredményre.

II. János Pál egyszerre ítélte el a szakadást és ismerte el a régi rítus iránti ragaszkodás jogosságát. Ez a felemás hozzáállás – amelynek oka részben pasztorális nagylelkűség, részben teológiai tisztázatlanság – nyitva hagyott egy ajtót, amelyet az SSPX azóta is használ.

XVI. Benedek 2007-es Summorum Pontificum című dokumentumában kijelentette, hogy az 1962-es misekönyvet »soha nem tiltották be«, és engedélyezte a használatát. Ez kimondatlanul teológiai elismerés volt: Lefebvre egyik fő érve – hogy a régi misekönyv jogos és élő örökség – részben igazolást kapott. A közeledés megtörtént, a megbékélés mégis elmaradt.

Ferenc pápa egyszerre volt a legszigorúbb a tradicionalistákkal és a legengedékenyebb az SSPX-szel – és ez a látszólagos ellentmondás tudatos különbségtétel volt. 2015-ben a Misericordiae Vultus bullában megadta az SSPX papjainak a gyóntatási, 2017-ben pedig a házasságkötési jogot – anélkül, hogy a mozgalom bármit elfogadott volna a II. Vatikánumból. Ezzel Ferenc a kánoni rendezés előfeltételeként kezelt teológiai konszenzus helyett a pasztorális realitásból indult ki –

az SSPX hívei léteznek, gyónnak, házasodnak, és ezt az egyháznak kezelnie kell, függetlenül attól, hogy a mozgalom jogi helyzete rendezetlen.

Ferenc aztán 2021-ben kiadta a Traditionis Custodes kezdetű dokumentumot, amely visszaszorította a hagyományos mise ünneplésének lehetőségét. Az irat szerint ehhez az illetékes megyéspüspök egyedi engedélye szükséges, emellett megtiltotta új, kifejezetten a tridenti liturgia köré szervezett plébániák alapítását. A kísérőlevélben Ferenc maga fejtette ki a logikát: a régi misét először II. János Pál engedélyezte 1988-ban, majd XVI. Benedek 2007-ben kiterjesztette az engedélyt – mindkét esetben azzal a szándékkal, hogy az SSPX-et visszacsalják az egyházi közösségbe. Ez a kísérlet nem bizonyult sikeresnek. A valódi célpont ezért nem az SSPX volt – hanem azok a kánoni közösségben maradó csoportok, amelyek a hagyományos liturgia köré alternatív egyházi identitást kezdtek építeni. Míg az SSPX nyíltan kívül áll, ezek a közösségek Ferenc megítélése szerint komolyabban fenyegetik az egyház egységét. A Traditionis Custodes ezeket a közösségeket hidegzuhanyként érte. A helyzetet jogosan érezték igazságtalannak: annak ellenére részesültek az SSPX-nél szigorúbb elbánásban, hogy ők lojálisak maradtak Rómához.

A dokumentum érvényre váltásában nagy mozgástere van a helyi püspököknek. Ahol megengedő módon értelmezték – mint jobbára Magyarországon –, ott a tradicionalista közösségek alig éreztek valamit belőle. Máshol, elsősorban az Egyesült Államokban, virágzó régi misézős közösségeket számoltak fel. A folyamat haszonélvezője leginkább az SSPX volt. Azok közül sokan, akik addigi közösségüket elvesztették, a „piuszosokhoz” csatlakoztak – oda, ahol a régi misét senki nem vehette el tőlük.

Tradicionalisták Magyarországon

A jelenség megértéséhez tisztázni kell: minden „piuszos” tradicionalista, de nem minden tradicionalista „piuszos” (a köznyelv így nevezi a Szent X. Piusz Papi Testvérület tagjait és szimpatizánsait). Ez a különbség Magyarországon különösen fontos, mert a legnagyobb régi rítusú közösség nem az SSPX-hez, hanem a premontreiekhez kötődik. A rend Budapesten, a Váci utcai templomban és Gödöllőn egyaránt rendszeresen végzi a tridenti misét – érseki engedéllyel. Ez részben magyarázza, hogy az SSPX hazánkban miért maradt marginális:

ahol a régi rítus a legális egyházi keretek között elérhető, ott a „piuszosok” mozgástere szűkebb.

A rendszerváltás után Magyarországon is megjelentek a tradicionalista online fórumok, elsőként a Katolikus Válasz, amely rendszeresen közölt a tridenti liturgiával, valamint a posztzsinati egyházzal kapcsolatos kritikus anyagokat. Ma az ostiarius.hu tölti be ezt a szerepet: álneveket használó, elsősorban domonkos és tomista szellemiségű szerzőgárdával működő oldal. Hazánk „piuszosai” szervezetileg az osztrák kerülethez tartoznak; állandó, nyilvános misézési helyszínük nem dokumentált, bár úgy tudni, egy Thököly úti lakáskápolnában alkalmanként tartanak misét. A hivatalos fsspx.hu honlapon ezért főként osztrák vonatkozású híreket találunk. Ugyanerről a fórumról derül ki, hogy a piuszosok Kopácsi Máté személyében 2024-ben magyar papot szenteltek. Mellette Hesz Dénes is a mozgalom tagja, vagy legalábbis erős szimpatizánsa – a ferences szerzetes jelenleg a tengerentúli Virginia államban a piuszosokhoz tartozó Aquinói Szent Tamás szemináriumban tartózkodik. (Ez azért figyelemre méltó, mert a tradicionalista papok és világiak többsége általában inkognitóban marad.)

Simon Gábor egykori városlődi plébános 2020-ban egyházi felfüggesztést kapott Udvardy György veszprémi érsektől, miután az SSPX-szel szoros együttműködésben kezdett misézni. Az általa alapított Pro Hungaria Sacra mozgalom keretein belül azóta is rendszeresen celebrál hagyományos misét egy XI. kerületi lakáskápolnában, és nézeteit a YouTube-on terjeszti. A felfüggesztés ellenére papként lép fel, joghatóságát az SSPX-től eredeztetve.

A Depositum.hu nevű hitvédelmi oldal szerkesztője, Szász Péter mérsékeltebb, de szintén a határokat feszegető tradicionalista apologéta. Az Atlatszo.hu néhány éve feltárta, hogy Szász korábban a szálasista Pax Hungarica Mozgalomhoz kötődött. Nézetei azóta érzékelhetően változtak: az elmúlt években részt vett a zsidó-keresztény párbeszéd több eseményén, köztük a Megyeri Jonatán rabbival folytatott beszélgetéseken és a Hunyadi téri zsinagógában tartott vallásközi találkozón. Esete mégis szemléletes: azt mutatja, hogy

a liturgiai tradicionalizmus és a politikai radikalizmus határvidékei átjárhatók.

Brian Sudlow szerint ugyanakkor valószínűleg nem az SSPX ideológiája vonzza a szélsőjobboldalt, hanem utóbbi keres magának egyházi keretet.

Tünet, nem kivétel

Ha az SSPX júliusban valóban elvégzi a püspökszenteléseket, akkor a kiközösítés automatikusan beáll. Súlyosbítja a helyzetet, hogy a lépést nem csupán Róma ítéli el, hanem a tradicionalista tábor két legismertebb bíborosa, Robert Sarah és Gerhard Müller is elhatárolódott tőle. Az SSPX a jelek szerint a korábbi tárgyalások után a tudatos konfrontáció útját választotta – és ez megkérdőjelezi, hogy a mozgalom valaha is a megbékélést kereste-e, vagy önazonossága feltételének a különállást tekinti. A testvérület jövője szempontjából a kérdés ezért nem csupán az, hogy a katolikus egyház képes-e a II. Vatikáni Zsinatot olyan módon értelmezni, amely egyszerre meggyőzően őrzi a hagyomány folytonosságát és elismeri a történelmi változást. Kérdés az is, hogy az SSPX egyáltalán akar-e megoldást – vagy a megoldatlanságból él. Amíg erre nincs válasz, a mozgalom nem probléma marad, hanem visszatérő tünet.

Elemzés az SSPX hitvallásáról ezen a linken.

FELHASZNÁLT IRODALOM

Pápai dokumentumok:

II. János Pál pápa (1988): Ecclesia Dei apostoli levél. Vatikánváros: Apostoli Szentszék. Elérhető: vatican.va

XVI. Benedek pápa (2007): Summorum Pontificum motu proprio. Vatikánváros: Apostoli Szentszék. Elérhető: vatican.va

XVI. Benedek pápa (2007): Kísérőlevél a Summorum Pontificumhoz. Vatikánváros: Apostoli Szentszék. Elérhető: vatican.va

Ferenc pápa (2015): Misericordiae Vultus bulla. Vatikánváros: Apostoli Szentszék. Elérhető: vatican.va

Ferenc pápa (2021): Traditionis Custodes motu proprio.

Vatikánváros: Apostoli Szentszék. Elérhető: vatican.va

Ferenc pápa (2021): Kísérőlevél a Traditionis Custodes dokumentumhoz. Vatikánváros: Apostoli Szentszék. Elérhető: vatican.va

Tudományos munkák:

Sapitula, Manuel Victor J. (é.n.): The Formation and Maintenance of Traditionalist Catholicism – A Preliminary Sociological Appraisal of the Society of St. Pius X. Quezon City: University of the Philippines Diliman, Department of Sociology.

Sudlow, Brian (2016): The Frenchness of Marcel Lefebvre and the Society of St Pius X: a new reading. Birmingham: Aston University.

Török József – Tusor Péter (szerk.) (2015): Katolicizmus Magyarországon a II. Vatikáni Zsinat korában. Budapest: Fraknói Vilmos Intézet.