Levelezni egy életfogytiglanra ítélt rabbal – egy megrendítő emberi kapcsolat története

Gyöngyi huszonöt éve levelezik egy fogvatartottal, Mihállyal a Mécses Szeretetszolgálat közvetítésével. Ez idő alatt nemcsak egy különleges emberi kapcsolat született, hanem egy olyan történet is, amely sokat elmond elfogadásról, hitről, reményről és arról, hogyan lehet emberként tekinteni azokra is, akikről a társadalom gyakran lemond.

‒ Hogyan indult, majd alakult ez a több mint negyedszázados kapcsolat, mi motivált, hogy belevágj a levelezésbe Mihállyal?

‒ Huszonöt évvel ezelőtt az Új Ember újságban, karácsony előtt olvastam egy felhívást: csomagokat kértek olyan elítéltek számára, akik nem kapnak senkitől ajándékot vagy támogatást. Ez nagyon megérintett, ezért összeállítottam egy csomagot, és elküldtem. Januárban kaptam egy köszönőlevelet a Mécses Szeretetszolgálattól, valamint egy kérdést: vállalnék-e levelezést egy fogvatartottal. Kis gondolkodás után igent mondtam, bár akkor még nem tudtam, mire vállalkozom. Ma már biztosan mondhatom: nem bántam meg. Azóta ugyanazzal az emberrel levelezek. Hosszú ítéletet kapott, harminc évet, néhány év múlva szabadulhat.

‒ Mennyire fontos, és hogyan valósul meg a levelezők biztonságának, anonimitásának védelme a Mécses rendszerében?

‒ A levelezés a Mécses Szeretetszolgálaton keresztül anonim módon zajlik. Az elítéltek a szervezet postafiókcímére írnak, a levelezők pedig egy jeligét kapnak. A leveleket az önkéntesek továbbítják, így a személyes adatok védve maradnak.

‒ Hogyan emlékszel vissza arra az első pillanatra, amikor beléptél ebbe a levelezésbe? Mi volt az a belső szándék, amivel elindultál ezen az úton?

‒ Kezdetben nem volt könnyű megszólalni, hiszen korábban soha nem volt kapcsolatom fogvatartottal. De nyitott szívvel indultam, és már az első levelemben megírtam neki, hogy emberként szeretnék tekinteni rá, nem az elkövetett bűne alapján. Szerettem volna őszinteséget, elfogadást és szeretetet adni. Nem jótékonykodni akartam, hanem valódi kapcsolatot kialakítani. Ez persze nem volt könnyű. Nagy volt köztünk a távolság, és akkoriban Misi nagyon rossz lelkiállapotban volt: a családja elhagyta, teljesen magára maradt. Lassan indult el a levelezés, de fokozatosan megnyíltunk egymás felé. Egyre többet mesélt magáról, és később a börtönbe kerülésének történetét is őszintén megosztotta velem.

Kiderült, hogy emberölés miatt hosszú büntetést kapott, ami elsőre félelmetes volt számomra, mégis az első levelekből éreztem, hogy jó ember.

Hívő volt, és az életén végigkísérte az Istenbe vetett hite. Idővel egyre inkább megmutatkozott gondolkodásának mélysége, különleges érzékenysége, és a szépség, jóság iránti vágya. Eleinte gyönyörű, kézzel hímzett terítőket küldött ajándékba, mert Kalocsán megtanult hímezni. Egy idő után azonban már annyi terítőm lett, hogy megkérdeztem, nem lenne-e kedve inkább megírni az élettörténetét. Úgy éreztem, fontos, hogy legyen valami értelmes, belső munkát is adó elfoglaltsága, ami lelkileg is segíti. Nyolc-tízoldalas levelekben, nagyon részletesen kezdte leírni az életét.

Hirdetés

‒ Mi segített abban, hogy a levelekben megelevenedő élettörténetből végül könyv szülessen?

‒ Elképesztő volt, ahogyan egészen a gyermekkori részletekig mindenre emlékezett. Ahogy olvastam a leveleit, szinte filmszerűen láttam magam előtt az életét. Megrendítő történet volt. Én is megértettem belőle, hogy a börtön falai között élő nem csupán „bűnöző”, hanem összetett emberi sors, sok sebbel és történettel. A hosszú levelekből egy életregény formálódott, mely megmutatja Misi személyiségét és gondolkodását. Történetéből az is kiderült, hogy a börtönben próbált segíteni másokon: levelet írt az analfabéta rabtársai helyett, kiállt a gyengébbek mellett, figyelt az emberekre maga körül. Számomra ez a levelezés során is végig érezhető volt.

‒ Találkoztatok személyesen is?

‒ Egy év levelezés után találkoztunk először egy, a Mécses által szervezett börtönlátogatáson. Akkor még elég távolságtartó volt a forma: hosszú asztal két oldalán ültek a fogvatartottak és a látogatók. Mégis nagyon sokat jelentett, hogy személyesen is megismerhettük egymást. Tudtam, hogy emberölés miatt van börtönben, ezért valami kemény, félelmetes embert képzeltem el. Ehhez képest egy alacsony, vékony, szelíd embert láttam magam előtt. Nagyon megrendített, hogy ez az ember képes volt arra, amit elkövetett. Ő is meglepődött rajtam, hiszen nem tudta, hány éves vagyok, és bár mindig tegeződtünk, nagy köztünk a korkülönbség. A személyes találkozás sokat mélyített a kapcsolatunkon.

Később, a Covid idején online beszélgetések is voltak, és újra meg újra tapasztaltam, milyen őszintén és mélyen tud megszólalni.

Ez megerősített abban, hogy nagyon sok érték van ezekben az emberekben, és nagy szükségük van a segítségre ahhoz, hogy egyszer vissza tudjanak illeszkedni a társadalomba.

‒ Mikor derült ki számodra, hogy Misinek különleges alkotótehetsége van?

‒ Sokat írt arról, hogyan próbál a börtönben is értelmes elfoglaltságot találni magának. Mindig szeretett alkotni és ajándékokat készíteni. A fémdomborítás ötlete teljesen önállóan született meg benne. Eleinte alumínium konzervdobozok fedelét simította ki egyszerű eszközökkel, majd egyre aprólékosabb mintákat készített rájuk. Később ikonmásolatokat és mintákat küldtem neki, ő pedig ezek alapján dolgozott. A munkái egyre szebbek és igényesebbek lettek, pedig szinte teljesen kezdetleges eszközökkel készültek. Különösen a vallásos témájú alkotásokat szerette: keresztutat, Krisztus-ábrázolásokat is készített. Mihálynak nagy öröm volt, hogy alkothat; álma, hogy a művészetével ő is adhasson másoknak. Munkái a Mécses Szeretetszolgálat honlapján és kiadványaiban is rendszeresen megjelennek.

‒ Ahogy közeledik Misi szabadulása, mitől félsz leginkább, és miben reménykedsz?

‒ Próbálunk valamilyen jövőképet adni neki, de ez a legnagyobb aggodalmunk is. Eddig mellette álltunk, de már idősek vagyunk, és nem tudjuk, meddig bírjuk még a segítést. Fontos lenne, hogy megtanuljon önállóan élni. Rokonságának nehezek a körülményei, így valós segítséget nem tudnak majd nyújtani.

Misi a civil életben szakmunkát végzett, rendkívül ügyes kezű ember.

Bár harminc év kihagyás nagyon hosszú idő, a kézügyessége, türelme és kitartása ma is látszik az alkotásain. Nagyon szeretném, ha szabadulása után is folytathatná ezt a munkát. Úgy érzem, megfelelő eszközökkel és támogatással valódi értékeket tudna létrehozni.

‒ Mit látsz a legnagyobb nehézségnek abban, amikor valaki hosszú évek után kiszabadul a börtönből, és újra meg kell próbálnia helyet találni a társadalomban?

‒ A Mécses Szeretetszolgálat lelkileg igyekszik segíteni a szabadulóknak, de ez rendkívül nehéz: sokszor sem munkát, sem lakhatást nem kapnak, különösen azok, akik mögött nincs család. Pedig éppen ez dönti el, hogy sikerül-e új életet kezdeniük, vagy visszacsúsznak ugyanabba a közegbe. Ezért féltem a levelezőtársamat is. Harminc éve van börtönben, szinte teljesen kiesett a mai világból. Leginkább abból él lelkileg, hogy egész nap domborításokat készít, közben komolyzenét hallgat. Ez ad neki kapaszkodót és reményt, hogy ennyi év után is helyet találhat még az életben.

‒ Engem inkább az gondolkodtat el, hogy Misiben nincs félelem. Azt tapasztalom, hogy azok az emberek, akik 20-25 év után szabadulnak a börtönből, szinte mindig hatalmas szorongással néznek a jövőbe. Gyakran kérdezték: „Tanárnő, hogyan fogok én visszailleszkedni?” Hiszen fiatalon kerültek be, és egy teljesen megváltozott világba kellene visszatérniük, amelyből évtizedekre kiestek.

‒ Misi még nem igazán érzékeli, milyen nehéz lesz a szabadulás utáni élet. Én viszont látom, mennyire elutasító tud lenni a társadalom az elítéltekkel szemben, és milyen kevés az együttérzés. Sokszor még azt is furcsán nézik, hogy valaki fogvatartottakkal foglalkozik. Ezért szeretném, ha szabadulása után lenne körülötte egy elfogadó, támogató közeg.

‒ Mit tapasztalsz a Mécses szolgálatában a szabadulók újrakezdéséről, és mennyire tudja őket segíteni a társadalom visszafogadása?

‒ A levelezés hivatalosan a szabadulásig tart, de néhány kapcsolat később is megmarad. A Mécsesnek sem anyagi, sem emberi erőforrása nincs a szabadulók gyakorlati támogatására. Az önkéntesek mégis próbálnak segíteni. Előfordul, hogy ott várják őket a börtön kapujában, szállást vagy munkát próbálnak keresni nekik, és közösséget adnak számukra. Vannak biztató történetek is, olyan embereké, akik a hit segítségével valóban új életet kezdtek. Mégis azt látom, hogy a legnehezebb nem maga a börtön, hanem a visszailleszkedés. Sokszor hiába akar valaki változni, ugyanaz a közeg visszahúzza. Úgy érzem, nem lemondani kellene a fogvatartottakról, hanem segíteni őket, hogy újra helyet találjanak a társadalomban.

Ehhez azonban nemcsak nekik kell változniuk, hanem a társadalomnak is több elfogadásra és bizalomra lenne szüksége.

‒ Ennyi év tapasztalata után mit gondolsz: mire volna leginkább szükségük azoknak, akik a hosszú börtönidő után szeretnének valóban új életet kezdeni?

‒ Sok fogvatartott nem agresszív, hanem súlyos lelki sebeket hordozó, sérült ember. Ezért lenne fontos, hogy akikben valóban megvan a változás szándéka, azok segítséget is kapjanak. De hogy valaki biztosan nem esik-e vissza, azt senki nem tudhatja. Sokszor a régi traumák, függések és beidegződések erősebbek a jó szándéknál. Ezért érzem nagyon fontosnak a Mécses Szeretetszolgálat munkáját. A levelezésekben és a találkozásokban őszintén előkerülhetnek a mély fájdalmak, és ezek az alkalmak sokszor szinte terápiás erejűek. Talán azért, mert itt nem elsősorban a bűnt látják bennük, hanem magát az embert. Mi pedig szeretnénk Misivel kapcsolatban maradni a szabadulása után is. Az évek során valódi szeretet- és bizalomkapcsolat alakult ki köztünk. Ő mindig azt mondja, hogy mi vagyunk a családja, és valahol valóban családtaggá vált számunkra.

A Mécses Szeretetszolgálat elérhetősége ezen a linken.