Marc Chagall zsidó gyökereinek nyomában a belarusz Vityebszkben

1887-ben az akkor az Orosz Birodalomhoz – ma Belaruszhoz – tartozó Vityebszk külvárosában látta meg a napvilágot Moishe Sagal, akit a világ Marc Chagall néven ismer. Szegedi Andrea a negyven éve, 1985-ben elhunyt festő zsidó gyökereit mutatja be.

„Az első, ami a szemembe ötlik, egy teknő…De ami ennél is fontosabb, halva születtem. Nem akartam élni. Képzeljenek el egy csöpp fehér buborékot, amelyik nem akar élni. Olyan, mintha Chagall-képekkel lenne kitömve” – ír születése pillanatáról Életem című regényében. Álomszerű képei végigkísérik az életútját, legyen szó a festményeiről, a szobrairól, az önéletrajzi írásáról. Pedig Chagall semmi mást nem tett, mint megfestette azt, amit maga körül látott.

Életrajzi leírásokban leginkább orosz és/vagy francia művésznek nevezik, de életét és művészetét zsidó volta és szülővárosa, illetve nagyszülei lakhelyének, Lioznónak a hangulata határozta meg. Egyes források szerint Lioznó nemcsak a gyermekkori nyarak helyszíne, de Chagall szülőhelye is volt. Egy biztos, a kis Moishe nem abban a házban nőtt fel, ahol született. A család vityebszki otthona tűzvész martaléka lett, így költöztek abba a Pokrovszkaja utcai házba, amely 1997 óta múzeumként őrzi a mester emlékét.

Chagall saját bevallása szerint is talányos képeinek megfejtését a gyermekkori környezetében kell keresni, innen származnak fantasztikus képvilágának hősei. Onnan, ahol „nagypapa a szép idő kedvéért felmászott a háztetőre, ott ült a kéményen és élvezettel eszegette a sárgarépáját”. Ez a környezet nem más, mint a cári Oroszország egyik legnagyobb zsidó közössége. A szigorú haszid nevelés és a hagyományok védett környezetet, ugyanakkor olyan szellemi örökséget is jelentettek, melyek meghatározták Chagall művészetét, gondolatvilágát.

Vityebszket egyszerre érezte furcsa és unalmas világnak,

mégis így emlékezett rá önéletrajzi regényében „A föld, amelyben a szüleim pihennek. Ez minden, ami még ma is drága nekem.”

Az egyik legősibb belarusz város

A mai Belarusz északkeleti határvidékén fekvő Vityebszk az egyik legősibb belarusz város. A települést a Dvina és a Vitba folyók találkozásánál Olga, a Kijevi Rusz fejedelemasszonya alapította 974-ben. A hely hamarosan virágzásnak indult, kézművesek és kereskedők népesítették be, hiszen fontos kereskedelmi utak kereszteződésében feküdt. A település urai – és így hovatartozása is – folyamatosan változtak, a 14. század elejétől Vityebszk a Litván Fejedelemség alá tartozott, majd 1569-től a Lengyel-Litván Államközösséghez. A város életében kiemelkedő fontosságú volt az 1597-es év, amikor Vityebszk magdeburgi jogot kapott, ami egy, a városlakók, a kereskedők, illetve a kézművesek érdekeit védő városjogi normarendszer volt.

Hirdetés

A városért való folyamatos küzdelmek során Vityebszket nem egyszer lerombolták, majd újjáépítették, a 16-17. században a Moszkva és a Lengyel-Litván Államközösség közötti háborúk sújtották. 1579-ben Báthory István erdélyi fejedelem és lengyel király hadai foglaltak vissza Vityebszket Moszkvától. Ám nemcsak ez fűződik Báthory nevéhez, hanem a jezsuiták térhódítása is. A Báthory által támogatott jezsuita rend a 17. század elejétől fokozatosan kiszorította Vityebszkből az ortodoxokat. Templomokat építettek, iskolákat nyitottak, könyvtárat, kollégiumot, gyógyszertárat alapítottak.

A jezsuiták egészen 1772-ig tiltották az ortodox vallást, de a várost visszafoglalták az oroszok, 1792-től véglegesen a cári birodalom részévé vált. A városban újra az ortodox vallás lett a meghatározó, de az Orosz Birodalom térhódítása komoly változást hozott az ott élő zsidó lakosok életébe is.

Zsidó közösség Chagall szülővárosában

Vityebszkben 1551-ben említik először a zsidókat, de még a magdeburgi jogról szóló levélben is az áll, hogy a városban a régi szokás szerint a zsidók nem rendelkezhetnek letelepedési joggal. Idővel a helyzetük javult, hiszen 1627-ben engedélyt kaptak az első zsinagóga megépítésére, 1634-ben pedig már földbirtokot és házakat vásárolhattak. A vityebszki zsidók fűrészárú- és bőrdíszműves iparral, kiskereskedelemmel, mezőgazdasági termékek felvásárlásával foglalkoztak. Számuk ekkor még nem érte el az ezer főt, de már szembesülniük kellett az erőszakos cselekményekkel. 1712-ben – valószínűleg gyújtogatás miatt – leégett a zsinagóga, a város vezetése pedig elkobozta a zsidók tulajdonában lévő telket, és templomot építtetett rá. Amikor a zsidók tiltakozni mertek, vezetőiket megverték, házaikat kifosztották.

Jelentős könnyebbséget hozott, hogy amikor Vityebszk az Orosz Birodalom része lett, II. Katalin a zsidókat orosz alattvalóként ismerte el. 1791-ben pedig törvény szabályozta, hogy az Orosz Birodalom mely területén telepedhetnek le zsidók. Ez a terület alapvetően a cári birodalom nyugati határvidékén, a Balti-tengertől húzódott a Fekete-tengerig, a mai Belarusz és Ukrajna egy részét fedve le. Tartózkodási jogot kaphattak máshol is, de csak indokolt esetben. Számos zsidó ekkor költözött az Orosz Birodalom más részeiből, például Moszkvából a letelepedési zónába.

A 18. század végétől Vityebszk a lubavicsi haszidizmus egyik fő központjává vált. A zsidó vallásnak ez az ága a mai Belarusz területén található Lubavicsból indult. A mozgalom a bölcsesség (Chokmah), a megértés (Binah) és a tudás (Da’at) szavakból alkotott „Chábád” rövidítéssel is ismert, és a hangsúlyt az egyéni felelősségre és az Istenhez fűződő személyes kapcsolatra helyezi. Ellentétben más haszid irányzatokkal, a lubavicsi mozgalom a rabbit nem közvetítőnek tekinti Isten és a hívők között, hanem spirituális vezetőnek. Az 1897-es népszámlálási adatok szerint Vityebszkben már közel 35 ezer zsidó élt, arányuk meghaladta az 50 százalékot. A városban ekkor már 33 zsinagóga működött, és sorra nyíltak az oktatási intézmények, 1905 után több magángimnázium is működött, 1910-re pedig a zsinagógák száma 63-ra nőtt.

A város kulturális életében meghatározó az 1897. év: ekkor nyitotta meg Jehuda Pen a festőiskoláját. Az intézménybe főleg zsidó gyerekek jártak, akik sokszor nem beszéltek oroszul, csak jiddisül. Az iskola tanítványa volt a 19 éves Moishe Sagal is.

Hegedűs a háztetőn

De ahogy nő a zsidó lakosok száma, úgy szaporodnak a pogromok is. Hogy a zsidó lét az Orosz Birodalomban mennyire elválaszthatatlan volt a pogromoktól, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy maga a szó is az orosz погром (pusztítás) szóból származik. A kifejezés eredetileg a zsidóknak a 19. században és a 20. század elején az Orosz Birodalom nyugati területeiről történő kiűzésére szervezett, főleg az úgynevezett feketeszázak (a munkás- és parasztfelkelések elfojtására, antiszemita támadások végrehajtására a cári rendőrség által felfegyverzett csoportok) által végrehajtott antiszemita atrocitások leírására szolgált.

A legnagyobb visszhangot a „grodnói ügy” néven elhíresült eset kapta. 1816-ban, a zsidó húsvét előestéjén Grodnó városában a zsidókat hamisan vádolták meg azzal, hogy egy 14 éves keresztény kislányt raboltak el és öltek meg rituális céllal. A vád hamissága annyira nyilvánvaló volt, hogy az ügy kapcsán I. Sándor cár rendeletet adott ki, melyben megtiltotta a zsidó vérvádakat. Sokaknak lehet ismerős a történet, hiszen hasonló eset zajlott le 1883-84-ben Tiszaeszláron, ahol a helyi zsidókat egy keresztény lány, Solymosi Eszter rituális meggyilkolásával gyanúsították meg. A vád szerint a zsidók keresztény gyermekek vérét rituális célokra, különösen a húsvéti (pészah) kovásztalan kenyér (mácah vagy macesz) sütéséhez használták fel. A per itt is a vádlottak felmentésével végződött.

Mindkét eset jól mutatja a zsidókkal szembeni előítéletes, ellenséges és diszkriminatív hozzáállást. Önéletrajzi művében Chagall így vallott erről: „Ott még gyerekként is minden lépésemnél éreztem – éreztették velem –, hogy zsidó vagyok.” Ebbe a miliőbe születik bele Chagall, képein ez a világ elevenedik meg, ennek a közösségnek az alakjai, történetei jelennek meg a festményein, a szobraiban. De ahogy maga is említi, a színeket, a fényeket, a napfényt, az élet élvezetét Párizsban fedezi fel. Innentől fonódik össze Kelet a Nyugattal és e két multikulturális közeg találkozásából születik, formálódik az a csodálatos álomvilág, ami Chagall képein megjelenik.

Vityebszk napjainkban

Vityebszk 1918-ban az Oroszországi Szovjet Szocialista Köztársaság, majd 1922 után a Szovjetunió települése lesz. Ma az önálló Belarusz egyik meghatározó városa, mely 2010-ben az ország kulturális fővárosa volt. Chagall 1920-ban végleg elhagyta Vityebszket, a művész neve 70 évre feledésbe merült. Csak az önálló Belarusz létrejöttét követően, az 1990-es években vált újra fontossá a város életében.

A művész emlékét őrzi a Chagall Múzeum, az a ház, ahol a gyermekkorát töltötte. Sajnos nem sok Chagall-mű maradt Vityebszkben, ezek többsége a Chagall Művészeti Központban látható (Chagall Art Center). Itt őrzik többek között Gogol Holt lelkek című művéhez készült eredeti illusztrációit, illetve a bibliai témák alapján készült litográfiáit. A vityebszki Szépművészeti Múzeumban Chagall-kép esetleg időszakos kiállítások keretében bukkan fel, viszont megtekinthetjük Jehuda Pen képeit. És ha már ott vagyunk a múzeumban, feltétlenül nézzük meg Pjotr Javics alkotásait is. Bár sem képi világa nem hasonlít Chagalléra, sem művészi jelentősége nem mérhető hozzá, mégsem hagyhatjuk ki a műveit. Pjotr Javics ugyanis 1918-ban Törökszentmiklóson született Javics István néven. Édesapja az I. világháború idején Magyarországon esett hadifogságba, itt vette nőül Matuz Ilonát. 1925-ben tért vissza a családjával Vityebszkbe, ahol Pjotr Javics – Chagallhoz hasonlóan – Jehuda Pen iskolájában tanult.