Mégsem választottak „ellenpápát” a konzervatív anglikánok

Az anglikán világban hónapokig keringett a hír: a konzervatív részegyházak saját vezetőt választhatnak, ha szerintük Canterbury túl messzire távolodik a hagyományos tanítástól. A múlt heti nigériai egyeztetéseken valóban felmerült ez a lehetőség, ám a terv egyelőre lekerült a napirendről. A vita jól mutatja, hogy a női vezetők elismerése vagy az LMBT-emberek elfogadása terén milyen feszültségek terhelik az anglikán közösséget. Bak Ádám írása.

A szerző a budapesti Skóciai Szent Margit Anglikán/Episzkopális Egyház segédlelkésze

Az anglikán „ellenpápa” kifejezés persze szándékosan provokatív – és bizonyos értelemben ironikus is. Olyan közösségről beszélünk, amelynek éppen az a sajátossága, hogy nincs egyetlen központi, mindenki fölött álló vezetője. Mégis, az elmúlt évek feszültségei azt mutatják, hogy a globális vallási közösségekben a szimbolikus vezető szerepe sokkal jelentősebb, mint korábban gondolták.

Nehéz volna tehát egy olyan egyháznak ellenpápát találni, amelynek nincs pápája. Az anglikán reformátorok egyik korszakalkotó kezdeményezése ugyanis az volt, hogy nemzeti egyházat hozzanak létre, amelyben különböző teológiai hangsúlyokkal rendelkező keresztények is otthonra találhatnak. Így jött létre a XVI. században a Church of England. Amikor azonban az angol reformáció a misszió – és persze a brit birodalom terjeszkedése – révén globálissá vált,

az „Anglia Egyháza” elnevezés már nem fedte a valóságot.

A világ különböző részein létrejövő egyházak laza, mégis felismerhető egységben kapcsolódtak egymáshoz. Így jött létre az a globális közösség, amelyet ma Anglican Communion néven ismerünk, és jelenleg 42 egyháztartományból áll, mintegy 110 millió hívőt foglalva magában.

Ezt a hatalmas, etnikailag, kulturálisan és történelmileg sokszínű közösséget egy viszonylag egyszerű teológiai keret tartja össze: az úgynevezett Chicago-Lambeth Quadrilateral. Az 1888-ban megfogalmazott négy alapelv a következő:

1. A Szentírás mint a keresztény hit végső normája

2. Az Apostoli és a Niceai Hitvallás elfogadása

3. A Krisztus által alapított két szentség: a keresztség és az eucharisztia

Hirdetés

4. Az apostoli jogfolytonosság a püspöki szolgálatban

Első pillantásra valóban úgy tűnhet, hogy ezek nagyon tág keretek. A valóság azonban bonyolultabb. A kérdés ugyanis nem csupán az, hogy mi szerepel az alapelvekben, hanem az is, hogyan értelmezik őket a világ különböző részein. Az utóbbi két évtizedben aztán egyre világosabbá vált, hogy a kulturális és teológiai különbségek sokkal mélyebbek, mint korábban gondolták. A feszültség több kérdés körül sűrűsödik.

Az egyik legismertebb vita a nők felszenteléséről szól. Az anglikán egyházak többsége ma már elfogadja a női papságot, és számos tartományban női püspökök is szolgálnak. A globális dél egyházainak egy része azonban továbbra is elutasítja ezt. A másik nagy konfliktus a szexualitás kérdése.

Több nyugati – például az amerikai és a kanadai – anglikán közösség elfogadja az azonos nemű párok egyházi megáldását vagy házasságát,

és nyíltan meleg püspökök szolgálatát is lehetővé tette. Ezzel szemben az afrikai és az ázsiai egyházak többsége ezt a bibliai tanítás súlyos megsértésének tekinti. A harmadik vitapont az egyházi tekintély kérdése: ki dönt ezekben az ügyekben? Egyesek szerint minden tartomány saját kulturális és társadalmi kontextusában értelmezheti a keresztény tanítást. Mások úgy látják, hogy bizonyos kérdésekben az egész egyház közös tanítását kellene követni.

És bár az anglikán közösségnek nincs pápája, létezik egy szimbolikus vezetője: a canterburyi érsek. Nem rendelkezik egyházkormányzati hatalommal a többi egyház fölött, de történelmi okokból az egység megtestesítője. Ő az, aki – legalábbis jelképesen – összeköti az anglikán világot. A jelenlegi helyzet ezért vált különösen feszültté. Március 25-én a tavaly ősszel megválasztott Sarah Mullallyt fogják első női érsekként beiktatni Canterbury székébe. Ez a lépés az anglikán világ jelentős részében komoly ellenállást vált ki. Több afrikai, ázsiai és dél-amerikai egyház jelezte: számukra a döntés elfogadhatatlan lehet, és akár intézményi szakadáshoz is vezethet.

Az egyik oldalon sokan értetlenül kérdezik: valóban elegendő ok lehet ez az egyházszakadásra? Nem túlzás ez?

A másik oldalon viszont vannak, akik megkönnyebbülten mondják: végre valaki kiáll a hagyomány mellett.

Utóbbiak közé tartozik Laurent Mbanda, Ruanda anglikán érseke. Az egyházi vezető 1954-ben született, életét és teológiai gondolkodását mélyen meghatározta az országában 1994-ben bekövetkezett genocídium. A népirtás során családjának több tagját is elveszítette, ám ez a tapasztalat nem gyűlöletre vezette, éppen ellenkezőleg: a megbékélés és a gyógyulás szolgálatába állította. 

2010-ben püspökké szentelték a Shyira Egyházmegye élére, ahol munkájának középpontjában az egyházépítés, az evangelizáció és a társadalmi gyógyulás állt. 2016 és 2023 között az Anglican Consultative Council elnöke volt, emellett aktív szereplője a Global Anglican Future Conference (GAFCON) mozgalomnak, amely a biblikus hithez és a klasszikus anglikán tanításhoz való hűséget hangsúlyozza. Életútja miatt Mbanda sokak számára a remény hiteles hangja lett a 21. századi anglikán világban – amely világ ma már nem elsősorban Londonban, Canterburyben vagy Oxfordban található meg, hanem Afrikában, Ázsiában és Latin-Amerikában. Ezek a közösségek pedig egészen más történelmi, társadalmi és kulturális tapasztalatokból olvassák a Szentírást, mint a nyugati világ egyházai.

A konzervatív irányzat egyik fontos szervezeti kereteként a GAFCON az elmúlt másfél évtizedben a „globális dél” anglikánjainak együttműködési fórumává vált. A mozgalom vezetői március elején Nigériában gyűltek össze, ahol komolyan felmerült:

ha Canterbury olyan irányba mozdul el, amelyet a résztvevők bibliaellenesnek tartanak, akkor egy alternatív, a hagyományos tanításhoz hű „primátust” vagy szimbolikus vezetőt is elismerhetnek.

A találkozón egyesek Laurent Mbanda nevét is említették mint olyan vezetőt, aki erkölcsi tekintélyével és nemzetközi kapcsolataival képes lehetne betölteni ezt a szerepet. A nigériai tanácskozás végén aztán a résztvevők úgy döntöttek, hogy a kérdést leveszik a napirendről, mert ez a lépés gyakorlatilag formális egyházszakadást jelentene. Ehelyett egyelőre az anglikán közösségen belüli nyomásgyakorlás és az alternatív együttműködési struktúrák erősítése mellett kötelezték el magukat.

A feszültség tehát nem csupán arról szól, hogy lehet-e nő az anglikán egyház szimbolikus vezetője. Sokkal inkább az a kérdés, hogy hogyan lehetséges egy világméretű egyházban együtt élni, amikor a kulturális és teológiai különbségek egyre erősebben jelentkeznek. Ami Nyugat-Európában vagy Észak-Amerikában természetes fejlődésnek tűnik, az a globális dél számos egyházában a hagyomány radikális újraértelmezéseként jelenik meg. Ugyanakkor a globális dél hangja ma már nem periférikus: az anglikán világ demográfiai súlypontja egyértelműen ott található. Nigériában 20 millió, Ugandában 8-9 millió, Kenyában több mint ötmillió anglikán él, Tanzániában és Ruandában pedig további milliók tartoznak az egyházhoz. Ma már összességében a világ anglikánjainak több mint fele afrikai.

Az anglikán hagyomány azonban mindig is „tágas sátor” volt. Az egység itt sohasem jelentett teljes egyformaságot, inkább közös hitbeli minimumot és kölcsönös türelmet. A kérdés most az, hogy ez a modell mennyire maradhat működőképes egy olyan korszakban, amikor a világ egyházai sokkal gyorsabban és közvetlenebbül reagálnak egymás döntéseire.

Lehetséges, hogy a következő években az anglikán világ szerkezete átalakul.

Egyes egyházak lazább kapcsolatba kerülhetnek Canterburyvel, vagy új együttműködési formák alakulhatnak ki a hasonló teológiai hangsúlyokat képviselő közösségek között. Az is elképzelhető, hogy az anglikán egység inkább hálózatszerűvé válik, mintsem egyetlen történelmi központ köré szerveződik. 

A mostani döntés mindenesetre azt mutatja, hogy a konzervatív egyházak – minden feszültség ellenére – egyelőre nem akarták végleg kettészakítani az anglikán közösséget. De a kérdés, amely ezt a lehetőséget egyáltalán felvetette, továbbra is ott áll az anglikán világ előtt: hogyan lehet megőrizni az egységet egy olyan egyházban, amely ma már valóban globális – és amelynek hangjai egyre sokrétűbbek.