Merre tovább, katolikus egyház? – Török Csaba teológus töprengései a választások után

„Ha elengedjük a valóságot, az megbosszulja magát. A mostani választás fényes példával szolgál erre” – állítja Török Csaba katolikus teológus. Az esztergomi bazilika plébánosa párhuzamot von az 1989-90-es rendszerváltás és a mostani választások között, levonja az elmúlt 16 év tapasztalatait az állam és az egyház kapcsolatában, majd szempontokat kínál a hazai katolikus közösség megújulásához.

Az elmúlt napokban számtalan beszélgetésre nyílt lehetőségem utcán és kapuban, telefonon és üzenetek révén, ismerősökkel és ismeretlenekkel, négyszemközt és tágabb körben. Volt, akin erőt vett a világvége-hangulat, valódi fenyegetésként beszélt a háborúról, a ránk váró sorscsapásokról. Mások elképesztő felszabadultsággal és évek óta nem tapasztalt oldottsággal, mosolyogva szólaltak meg. Egyesekkel korábban még soha nem váltottam két mondatnál többet, másokkal megannyi mély eszmecserén vagyunk már túl.

Kiderült az is, hogy papi mivoltom olykor feszélyező a másik számára: nem kevesen vannak, akik katolikus identitásom és klerikus státuszom miatt azt hitték, tudják, mit gondolok, mi a véleményem. Olyanokkal is szóba tudtam elegyedni, akik korábban a környezetük nyomása vagy valamiféle érzelmi konfliktustól való félelem miatt nem mondták el őszintén, miként látják közös dolgainkat. A sztereotípiák felmondták a szolgálatot: életkortól, egzisztenciális helyzettől, de akár még a hithez való viszonyulástól is független, ki miként értékeli a választások után beállt helyzetet, az előttünk álló jövőt.

Ezerarcúak vagyunk, s nincs az egyházban „politikai uniszónó”. 

Normális körülmények között azt mondanám: ez a legtermészetesebb. Ám ma, Magyarországon, sokan meglepődnek ezen. 

Létezik egy fordított jelenség is: aki az előző hónapokban mindenhol hangoztatta az álláspontját, számomra akár túl agresszívan, harsányan vagy mérlegelés nélkül, most hirtelen elhallgatott. Néha azt is észre kell vennünk, aki nem beszél. Így kellett volna lennie korábban, s így kell lennie a jövőben. Ez is természetes.

Rendszerváltás egykor és most

Figyelem a saját reakcióimat. Érzelmi szinten igencsak bevonódtam az eseményekbe. Visszatértek a gyermekkorom ’80-as évekbeli emlékei. Mennyire ösztönösen tudtuk, hogy hol és miről szabad beszélni, mennyire mást mondhatunk el odahaza és az ajtón kívül. Még a családban is megvoltak a bizalmi körök. A szomszédság, az iskola, a munkahely, a bolt – megannyi „másik világ”. Maszek szüleim időnként kötelességszerűen részt vettek kerületi fejtágítókon.

Bár gyerek voltam, emlékszem az első befütyülésekre, aztán bekiabálásokra, a tónus megváltozásra.

Nem egy, utólag történelminek tartott eseményen is részt vettem, édesapám és édesanyám elvitt mindenhová, ahol nem tartottak attól, hogy „veszélyesre fordulhatnak a dolgok”. Amikor pedig nem mentem velük, az volt a feladatom, hogy otthon vegyem videóra a tévéközvetítést vagy a híradót. Mekkora meglepetés volt észrevenni egy-egy ismerős arc váratlan feltűnését a tömegben! Vannak szónoklatok, amelyeknek néhány sora a mai napig elevenen él bennem.

Amikor pedig megindult a változás, hányan hallgattak el a korábban hangosak közül! Egyeseken fizikailag is látszott a megtörtség, a tanácstalanság, a talajvesztés. Kamaszkorom ősélménye a szabadság lehetőségének ígérete, a kitáruló horizont, a tudat, hogy lehet és szabad felállni, kinyitni a szánkat, megvédeni a privát szféránkat és jogot formálni méltóságunk és döntésünk elfogadására. A realitás összetört nem egy álmot, ezzel együtt innen eredeztetem jó pár alapvetésemet és megrögzött idealizmusomat.

Mintha hasonló élmények érnének most is. Vannak persze különbségek. Többen bölcsen felhívták a figyelmet arra, hogy az 1990-es választásokon csak a jogosultak 65 százaléka vett részt, ami kirívóan alacsony arány volt régiónkban. 2026-ban nagyon más a helyzet.

Hirdetés

A majd’ 80 százalékos részvételi arány – legalábbis minálunk – önmagában történelmi pillanatot jelez. Ez nem puszta tényadat, hanem értelmezendő jelenség.

Az egyház hajója

Egyházunk nehezen reagál a gyökeres váltásokra. Természetünknél fogva szeretjük a lassú mozgásokat, a finom lépéseket, a folyamatosság megtörését nem sugalló változásokat. Olykor épp azért válunk túlzóan sietőssé a választásainkban, mert idejekorán elébe vágva a folyamatoknak minimalizálni szeretnénk az átalakulást. Azt is mondhatnánk, közösségünk jobban szereti a biztonsági játékot és a kiszámíthatóságot, mint a spontaneitást, a rizikóval járó kreativitást és a bizonytalanság tudatos felvállalását (amely magában rejti a hibázás, sőt a kisebb-nagyobb bukás lehetőségét is). Ez emberileg még megérthető lenne. Csakhogy van itt egy további, figyelembe veendő szempont. Igen gyakran „lelkipásztori bölcsességnek” vagy éppenséggel „felelősségérzetnek” álcázzuk a félelmeinket, szorongásainkat és tanácstalanságainkat, vagy éppenséggel hatalmi-intézményi pragmatikánkat. Ez nem helyénvaló.

Nem hinném, hogy a 310-es, 320-as évek krízisei kisebbek vagy kevésbé egzisztenciálisak lettek volna, mint napjaink kihívásai. Amikor a Római Birodalom nyugati felében az utolsó nagy üldözés után életbe lépett a milánói ediktumként ismert türelmi rendelet, keleten még zajlottak a keresztényellenes támadások. Róma már a nagy bazilikáit építette, amikor Egyiptomban még arról vitatkoztak, hogy a szabadság előtti legutolsó években elbukott, hitüket megtagadott papok vagy püspökök visszatérhetnek-e hivatalaikba, s

kikre hallgassanak a hívők: elbukott elöljáróikra vagy a hitvallók és a vértanúk kritikus tekintélyére?

1990 szintén szembesített minket hasonló problematikákkal, s nem igazán sikerült úrrá lennünk ezeken. Soha nem a számonkérés, a pellengérre állítás vagy a bosszú volt (és marad) a kérdés, hanem az, amit Szent II. János Pál pápa „az emlékezet megtisztításának” nevezett. Nem elég a mártírok oltárra emelése, szükség van a gyöngeségeinkkel, eleséseinkkel vagy akár bűneinkkel való szembenézésre is.

Katolikusok hangja

Egyre több helyen hallom, olvasom, hogy felróják a katolikus egyháznak a hallgatását. (Voltak persze esetek, amikor szóltunk, csak hát ilyenkor lehet, hogy jobb lett volna csöndben maradnunk.) Ez a kijelentés némi árnyalást igényel. Voltak ugyanis, akik szóltak, s végül perifériára kerültek. Olyanok is, akiknek a gondolatai nem jelenhettek meg, vagy esetleg hallgatást kértek, vártak el tőlük. Eközben mesterségesen kreált és egyházon kívülről pénzelt mediatikus felületek felerősítették olyanok hangját, akik külső rásegítés nélkül soha nem juthattak volna el oly sok polgártársunkhoz.

Ez természetesen azt is jelenti, hogy az, amit a magyar közvélemény „a katolikus véleménynek” tartott, igazából nem volt sem a katolikus közösség egészét reprezentáló megszólalás, sem valódi, önálló és szabad vélemény.

Nemritkán inkább hangulatkeltésnek, megfelelési vágynak, rosszul értelmezett „közéleti szerepvállalásnak” kellene neveznünk ezeket a zengzeteket.

Yves Congar mondta többször, hogy „az igazság szimfonikus”. A mi magyar katolikus szimfóniánk furcsára sikeredett: a nagy és prepotens keverőpulton lehalkítottak vagy elnémítottak egyes szólamokat, másokat pedig szinte az elviselhetetlenségig felerősítettek. Miféle kórusművel, összhangzattal tudtunk így a világ elé lépni?

Ez lehet az oka annak, hogy bár egyetlen hívő közösség vagyunk, nem csak hazánk valóságát, de még egyházunk belső viszonyait is elképesztően eltérő módon ítéljük meg. Még magunk között sem beszéltünk arról, mely döntések születtek kényszerből, külső nyomásra, s melyek valóban a Lélek bennünk ható erejének a gyümölcsei.

Milyen állapotban vagyunk?

Nem tudtuk felmérni, milyen állapotban vagyunk: emberileg, intézményesen, anyagilag. A legelkötelezettebb templomba járóknak sincs fogalmuk az egyház valódi helyzetéről, a politikai beágyazódás következményeiről és a felszín alatt megbúvó krízisekről. A plébániák fenn tudják-e tartani az ingatlanjaikat, pásztoraikat, szolgálattevőiket, a hit terjesztésére irányuló köteles szolgálatukat? Régebben teljesen természetesnek vettük, hogy csak ott létezhet önálló plébánia, ahol a közösség biztosítja a templomot és plébániaházat (olykor annak megépítését, de legalább megfelelő fenntartását), a szolgálattevők ellátását és bérezését.

Ha ma visszatérnénk ehhez az évszázados elvhez, vajon plébániáink hány százaléka szűnne meg azonnal?

Hogy a papságnak aggodalmai vannak, az világos. De a hívő közösség felmérte-e, hogy a pénzzel és intézményhálóval, finanszírozással, projektekkel elfedett űrök valóságosak, ott vannak, s jövőnk tekintetében nem kevés megoldandó feladatot bíznak ránk. Lehet, hogy nincs is paphiány, csupán egyházszervezetünk létezik olyan dimenziókban, ahol a közösség már nem tudja hordozni azt? Ha „visszazsugorodnánk” a valódi méretünkre, hirtelen elég papunk lenne, már ha ténylegesen lelkipásztorkodást, s nem egyebeket várnánk el tőlük?

Ezt az egész kérdéskört azért is tartom központinak, mert ideje lenne közösen meghatározni: miért is létezünk mi mint egyház? Mi a küldetésünk? A szinódusi folyamat mottója – közösség, részvétel, küldetés – nem is sejtett aktualitásra tesz szert itt és most. A kihívásra nem válaszolhatunk állami vagy önkormányzati támogatással, pályázatokkal, forrásmenedzsmenttel. A plébánia valósága nagyon hamar megmutatja, csak annyik vagyunk, amennyit odaadunk: időt, energiát, elköteleződést, önkéntes felajánlást akár pénzben, akár szolgálatban.

Keresztények küldetése

Az üdvösség művének munkálására hívattunk egybe, lettünk kiválasztva. Isten népeként, aki „saját Fiát sem kímélte” (Róm 8,32), akinek szeretetből fakadó és irgalomban végigvitt csodája bőséges és túláradó. Ez a Fiú pedig arra tanít minket, hogy „keressétek először az Isten országát és annak igazságát, és mindezt [ti. az anyagi téren szükségeket] megkapjátok hozzá” (Mt 6,33). Lelki elv ez, de mégis „politikai”, már amennyiben e szón a polisz közös ügyeiben, a res publicában való részvételünk módját értjük.

Ha elengedjük a valóságot, az megbosszulja magát. A mostani választás fényes példával szolgál erre.

Vannak az állammal közös ügyeink, de ezek rendezése nem pótolja saját (ön)reflexiónkat, bűnbánattartásunkat és kiengesztelődésre való készségünket.

Ferenc pápa gyakran hangoztatta a parrhészia, a nyílt, olykor fájdalmas, mégis szókimondóan őszinte beszéd fontosságát. Ennek hiányában nem látjuk meg a valóságot s nem leszünk képesek jó, evangéliumi válaszokat adni az idők jelei által nekünk szegezett kérdésekre. Az egyházban senkinek nem kell(ene) elnémulnia azért, mert országunkban politikai változások zajlanak. Csupán adjunk újra hangot az elnémítottaknak, a mesterségesen felerősítetteket pedig szorítsuk rá a kórus összhangzatába való szelíd belesimulásra, a többiekre való odafigyelésre. 

Most nem a „kultúrkatolicizmus” projektjét kell megvitatnunk. A sebeinkről, fájdalmainkról, árnyainkról lenne szükséges szót váltanunk. Nehéz ez akkor, ha valaki korábban élvezte a nagyhangúság fausti ajándékát, mások pedig rúgásokat, megvetéseket, leszólásokat, kirekesztést szenvedtek el. Mégis meg kell próbálnunk. Kevesen vagyunk ahhoz, hogy elveszítsük egymást. Gyengék vagyunk ahhoz, hogy lemondjunk a testvér ajándékáról. Végtelenül profánok vagyunk, ha „csak ebben az életben remélünk” (1Kor 15,19), s azt hisszük, háttéralkukon, pozíciókon, anyagi forrásokon múlik egyházunk sorsa. Sokkal nagyobb súlya van a hitelességünknek, hisz ennek hiányában nehezen tudjuk elmondani Isten jó hírét egymásnak s a körülöttünk élőknek. Jó lenne, ha szembenézésünk megszülné azokat a konzekvenciákat, amelyek legalábbis lehetőséget teremtenek a hitelesebb társadalmi létünkre. 

A jövő útja

Nem félek, ám aggódás van bennem. Nem egyházunk, hanem önmagunk miatt. Olyan pillanat jutott osztályrészünkül, amikor az őszinteség, a töredelem, az alázat és a szelídség elengedhetetlen. „A Lélek gyümölcse: szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás” (Gal 5,22–23). A Lélek templomai vagyunk, s egyházunk nem a miénk (vö. 1Kor 6,19). Arra rendeltettünk, hogy „gyümölcsöt hozzunk”, méghozzá maradandót (vö. Jn 15,16). Lehet, hogy éppen most kellene megértenünk, mi ennek az útja? Elképzelhető, hogy a félelmeink és szorongásaink, elhallgatásaink és elhallgattatásaink, ki nem mondásaink és valóság előli meneküléseink pontosan arra világítanak rá, hogy

hitünk olyan megújulására lenne szükség, amelynek révén visszanyerjük a hitelességünket? 

Hiszem, hogy teljes magyar társadalmunknak javára válna nem pusztán a krisztusi üzenet formális kimondása, de egy olyan tanú-egyház, amely érzi és igyekszik érteni a világot, amelyben él, s épp ezáltal képes azt Krisztus elé vinni, mégpedig Flüei Szent Miklós imájának megfelelően: „Uram, Istenem, vedd el tőlem, ami gátol feléd! Uram, Istenem, add meg nekem, ami segít feléd!”

Székely János, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke a 777.hu-n értékelte a választások eredményét.