Néha valóra válnak a mesék. Néha meg szeretnénk hinni a valóságról, hogy inkább csak mese…
IX. Márton egyházfő a legenda szerint igen rossz alvó volt. Mivel akkoriban nem létezett televízió, a Netflix kínálata sem állt rendelkezésre, rádióról is legfeljebb csak álmodtak, ha egyáltalán, a főpap titkárának jutott a feladat, hogy esténként felolvasson, mintegy altatóul. A könyvkötészet később jött divatba, így különálló pergameneken sorakoztak a baldachinos ágy mellett a mesék.
Igen, meséket olvasott a titkár, mert IX. Márton hajlott kora ellenére gyermeki lelkületet őrzött magában. Persze, nem volt végtelen a választási lehetőség, nem jutott az év minden napjára új történet, de ez nem zavarta az egyházfőt: csak bele tudjon aludni a mesehallgatásba, ennyivel bőven megelégedett.
A titkár ezen az estén is követte a rutint: találomra kiválasztott egy pergament, s felolvasta a címet. „Mese a férfiról, akinek nem volt gyerekszobája”.
– Ó, köszönöm, ma nem hallgatnék politikusokról szóló történetet – reagált a főpap. Hát jó, nyúlt is a következő tekercsért a titkár: „Mese a pásztorról, aki eltévedt” – de ez sem jött be, protestánsok ügyeiről ma este nem kívánt felolvasást IX. Márton. Újabb tekercs következett, ám azt hamar rakta is le a titkár. Legalábbis megpróbálta lerakni, de az egyházfő az esti óra ellenére is éber volt, nem tudta őt kicselezni az ifjú munkatárs.
– Mi van azon a pergamenen, amit rejtegetni próbál előlem? Csak nem valami rémtörténet? – érdeklődött a mesék várományosa, a titkár pedig feszengve, kelletlenül olvasta fel a címet: „Mese a kalapácsról, amely pásztorbotnak hitte magát”.
– De hát ezt még nem is hallottam! – csattant fel IX. Márton, és hangjából inkább áradt izgatottság, semmint dorgálás. Nem véletlenül nem hallotta, hiszen a felolvasó ismerte a történetet, és úgy érezte, az ilyesmi csak ártana az idősödő egyházfő lelki nyugalmának. Merthogy ez a mese is, mint a többi, a való életből vett példára épül, és
nem szép, sőt igazi, csúnya sztori.
De mit volt mit tenni, következett a felolvasás:
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kalapács, amely megunta addigi életét. Pedig micsoda élet volt az! Ténykedése nyomán számos épület szerkezete vált masszívabbá, mert minden szeg tudta, hol a helye. Hegyes végének köszönhetően az sem okozott gondot, ha egy tégla vagy más építőelem túlméretesnek mutatkozott: egy erős csapás a megfelelő helyre, és rend lett a lelke mindennek. De hiába a sok erőpróba, a kalapács másra vágyott. Elhagyta hát a műhelyt, ahol addig szolgált, s nekiindult világot látni. Végig az motoszkált benne, vajon mihez lenne leginkább kedve. Kalandozása során látott szalmabábukat, de a madárijesztgetést túl statikus munkának tartotta. Szélmalmok felé is vitt az útja, de szinte beleszédült a lapátok forgásának megfigyelésébe, így inkább csak lassított, meg sem állt ennél a lehetőségnél. Hogy, hogy nem, egy mezőn áthaladva bégetésre lett figyelmes: bárányok legelésztek arrafelé. Kalapácsunk nem mutatott irántuk semmi érdeklődést, míg meg nem látta a pásztort, s kezében a szerszámot, amivel irányt mutat, terelget, magához hív-húz egy-egy jószágot. Hát micsoda nagy dolog ez! Főnöki pozíció! Végre nemcsak másokat szolgálna, elismerést nem kapva várná az újabb és újabb megbízásokat, hanem ő mondhatná meg másoknak, merre van az amarra…
Tetszett tehát kalapácsunknak a pásztorbot-lét, de ott volt még a kihívás: a nyele nem volt elég hosszú, a feje nem volt sem oly’ kacskaringós, sem oly kampós, ahogy illene a pásztorkodáshoz. Az éj leple alatt aztán a feladat nagy részét megoldotta: lett szép, hosszú szára, de ne kérdezze senki, hogy az addigi pásztorbot hová tűnt. A feje viszont fémből volt, az maradt, amilyen volt: kemény és ütős, itt lapos, amott hegyes.
A pásztor másnap nem vett észre semmit a cselvetésből fakadó cseréből, ismerős volt a bot fogása. Mégis azt tapasztalta a terelgető ember, hogy
fogyatkozik a nyáj.
Többen elszaladtak, amikor a bottal a kezében közelített feléjük, akikhez pedig hozzáért, magához vonni akarván azokat, nos, jókora duzzanat lett az ilyen mozdulatok eredménye. Vakarta fejét a juhász, nem értette a dolgot, de nem tudta felismerni, hol a probléma, miért költözött békétlenség, átokverés a nyájába.
– De hát miért nem nézi meg alaposan a bot fejét az a pásztor? – csattant fel az egyházfő, akinek nemhogy álom jött volna a szemére a történettől, inkább szinte kipattant az ágyból a történet hallatán.
– Jó atyám – mondta elcsukló hangon a titkár, – ezeket a meséket híveink elmondásai alapján jegyeztük le, s ennek a történetnek épp ott van vége, ameddig olvastam. Nincs folytatása.
– Az nem lehet, nem maradhat így, hiszen szétszéled a nyáj, rossz helyen van a kalapács! Nem azt teszi, amihez ért, hanem olyat művel, amivel mindenkinek árt. Csak nem az egyházamban zajlik mindez? – érdeklődött nem túl békésen az ekkor már ágyából is kikelő IX. Márton.
– Talán érti már, atyám, miért nem olvastam fel eddig ezt a mesét – érkezett a válasz.
– Csak nem gondolhatja bárki, hogy egy ilyen súlyos sebre az a gyógyír, ha elhallgatjuk? Mi lehetne itt tenni? – dilemmázott a főpap.
– Ön az egyházfő, a mesebeli pásztor, ebben én aligha segíthetek – mentegetőzött a felolvasó.
Így történt, hogy az élet – a hívektől érkezett visszajelzés – felnyitotta az egyházfő szemét, felismerte a súlyos eltévelyedést, és elrendelte, hogy világszerte vizsgálják meg az összes „pásztorbotot”, vagyis helyi egyházi vezetőt. A vizsgálat középpontjában az állt, hogy vajon alkalmasak-e a pásztori szolgálatra, nincs-e olyan „fejük”, ami inkább alkalmas ütésre, rombolásra, jó-e a kapcsolatuk a nyájukkal, nem szélednek-e szét a hívek.
Arról már nem tesz említést a legenda, hogy mi lett az intézkedés következménye, de sokak számára megerősítést adhat, hogy talán nem csak a mesének, hanem az egyházfői rendelkezésnek is akad köze a valósághoz.
