Mi lesz Erdély turizmusával a parajdi sóbányát sújtó természeti katasztrófa után?

A parajdi természeti katasztrófa jelentős visszaesést hozott nemcsak a sóbányának, de az egész térségnek, illetve rámutatott arra, hogy Erdély turizmusa töredezett, és sok hiánybetegséggel küzd. Tóth-Batizán Emese Emőke tízévnyi budapesti élet után tért vissza családjával szülővárosába, Marosvásárhelyre. A magyar fővárosban írt doktori disszertációjában Székelyföld turizmusát kutatta, majd megszületett az Erdély vendégforgalmát fellendíteni hivatott Transylvania Bloom nevű kezdeményezés. Etényi Villő interjúja.

‒ A legutóbbi szakértői terepszemle szerint az árvíz sújtotta parajdi sóbánya már sohasem lesz a régi, de talán részben helyreállítható. Ez a természeti katasztrófa mire világított rá Erdély turizmusával kapcsolatban? 

‒ Parajd ügyében a hivatalos és felelős szereplők nagyot vétettek, és most egymásra mutogatnak. A sóbánya a nemtörődömség, a rövid távon való gondolkodás és a gyors haszonszerzés áldozata. A létesítmény jelentős bevételeket generált, mégsem történt megfelelő beavatkozás, befektetés, amely ezt a „jól tejelő tehenet” életben tarthatta volna. Most pedig a közösség, a Sóvidék és egész Erdély viseli a következményeket. A történések jól illusztrálják, hogy nem elég valamit örökségül kapni, hanem tudni kell azt megőrizni, korszerűsíteni. Ez jellemző az egész erdélyi turizmuspiacra. Adottak a kiváló természeti, kulturális erőforrásaink, de feladatunk életképessé tenni őket.

‒ Mit veszítünk, ha Parajd tényleg „kiesik a képből”?

‒ A parajdiak, a Sóvidék lakóinak nagy része a biztos megélhetését veszíti el. Aztán elveszítjük örökségünk egy részét, amelyet nem elvettek tőlük, hanem mi nem voltunk képesek megőrizni. Nem termeltük ki azt a politikai réteget, amely akarta és képes lett volna megőrizni kollektív kincsünket.

Nem lesz másik Parajd, de lesz egy más Parajd, és együtt kell kitalálnunk, hogy az milyen is legyen.

‒ Milyen turisztikai modellek működhetnek Székelyföldön a „sóbánya + kürtőskalács” klisén túl?

‒ Az, hogy mit akarunk eladni, egy-egy termelési folyamat produktuma csupán. Sokkal fontosabb kérdés, hogy miként állítjuk elő az adott terméket. Minden desztináció jellegzetességeit, az ottani látnivalókat, néphagyományokat, a kulturális örökség minden puzzle-elemét elő kell állítani a múlt darabkáiból, majd a célcsoport igényeire tekintettel csomagolni, forgalmazni. Ez nem Székelyföld megszentségtelenítése, eladása vagy elárulása, hanem ez kell ahhoz, hogy a turizmus működőképes legyen. Az általad feltett kérdésre keresem én is a választ. A Nemzeti Közszolgálati Egyetem támogatásával egy kutatásban ezért is hasonlítottam össze Székelyföld, Dél-Tirol és a Balaton turizmuspiacait.

‒ Milyen eredményre jutottál?

‒ A Balaton hozzánk térben és kulturálisan is közeli sikeres példa, Dél-Tirol pedig Európa egyik legnépszerűbb turisztikai régiója, amely, akárcsak Székelyföld, szintén többség-kisebbség dimenziójában alakította ki a maga turisztikai környezetét. Úgy Székelyföldön, mint a Balaton vidékén és Dél-Tirolban, ugyanazokkal a legfontosabb vállalkozásokkal vagy civil szerveződésekkel találkozunk a turizmuspiacon, amelyek a pihenési, a szórakozási lehetőségek, az attrakciók terén aktívak, valamint azokkal a magán- és állami szereplőkkel, akik a vendéglátáshoz kapcsolódó szolgáltatásokat nyújtanak. Mindezek ellenére a balatoni és a dél-tiroli turizmus húzóágazat, a székelyföldi turizmuspiac viszont, khm, kevésbé látványosan fejlődik.

Hirdetés

‒ Mit lehetne tenni ez ellen?

‒ Válaszom a székelyföldi turizmuspiac professzionalizációjának általam megalkotott, új modelljén alapul.  Maradnak az iparági szereplők, kiegészülve azokkal a ‒ Dél-Tirolban és a Balaton térségében működő ‒  kötőszöveti elemekkel, amelyek professzionalizálhatják a piacot: minőség, minősítés, hálózatok, együttműködés, bizalom, specializáció, versenyképesség, innováció, metanarratíva vs. helyi interpretációk és hagyományteremtés.

Fontos szem előtt tartani azt is, hogy bárhová megyünk, ma már nemcsak nézni, látni, hanem tapasztalni, átélni is akarunk.

Az erőforrásokat megtapasztalhatóvá, attrakcióvá kell alakítani. Ezen a téren bőven van mit tanulnunk Magyarországtól.

‒ Tudnál erre példát mondani?

‒ Családommal nem sokkal a felújítás után látogattuk meg a vajdahunyadi várat, és bár az épület mesébe illő látványt nyújt, meglepve tapasztaltuk, hogy a munkálatok során szinte egyáltalán nem fektettek hangsúlyt az élményszerűségre. Pedig az nem pusztán hozzáadott érték, ami jó, ha van, de az sem nagy baj, ha hiányzik.

Az élmény – alapvető elvárás. Ez képes maradandó emlékké formálni a látogatást.

Interaktív elemek, érzékszervi hatások, személyre szabható utak vagy egyszerű digitális megoldások is hozzájárulhatnak ahhoz, hogy egy helyszín ne csupán szép legyen, hanem emlékezetes is. Erre a szemléletre van nagy szüksége az erdélyi turizmusnak.

‒ Hogyan jött létre a Transylvania Bloom?

‒ Erdély, illetve a Székelyföld turizmusának valamelyik szegmensével sok kutató, vállalkozó, civil és kormányzati szakember foglalkozik, de azt tapasztaltam, hogy hiányzik köztük az együttgondolkodás, az együttműködés. Erre a tapasztalatra jött a férjem észrevétele, hogy jó lenne, ha a kutatási eredményeimről  nem csak vele beszélgetnék a konyhaasztal mellett, miközben a három gyermekünk futkározik körülöttünk. Így szökkent szárba a gondolat, hogy a férjemmel és a bátyámmal megalapítsuk a Transylvania Bloomot, amelynek célja, hogy betöltse a székelyföldi turizmus piacán ezt a szerintünk hiánypótló szerepet:

a vendéglátáshoz kapcsolódó szereplők tevékenységét közösen kidolgozott és elfogadott turizmusstratégia alapján segítsük.

Posztdoktori kutatásaimra alapozva, a balatoni és a dél-tiroli piacok mintájára úgy tekintünk Székelyföldre, mint a Kárpát-medence kiemelkedő desztinációjára. Hisszük, hogy a székelyföldi turizmus fejlődése az erdélyi, székelyföldi magyar közösség gazdasági és identitásbeli megerősödésének záloga.

‒ Testvéred, Batizán Attila református lelkészként a szervezetetek alelnöke. Az ő egyházi szolgálata milyen többletet ad a tevékenységeteknek?

‒ A bátyám, aki jelenleg az Erdélyi Egyházkerület legnagyobb egyházmegyéjének esperese, évfolyamelsőként végzett a teológián, mégis egy Hunyad megyei szórványtelepülést választott „munkahelynek”, ahol előtte hosszú évekig lelkész sem volt. Hat évet maradt a szórványban, ott szolgált és ott szolgál most is, ahol szükség van rá. Igazi építő lelkész, aki azt a szemléletet hozza a csapatba, hogy a mi dolgunk „csak” a munka elvégzése, a többit Istenre kell bíznunk.

‒ Miben más a székelyföldi turizmus a román többségű régiókhoz képest – és miért számít ez?

‒ Csizmady Adrienne szociológus tanulmánya szerint „Erdélybe utazni más”. Mások vagyunk a románok, de még a magyarországi magyarok számára is. Ez sok mindenben megmutatkozik. Székelyföldön az anyaországiak talán a gyökereiket akarják felfedezni, esetleg etnicitásukat másképpen átélni, de egyre nagyobb számban tűnnek fel azok a román turisták is, akik számára a magyarság, a székelység egzotikumként jelenik meg.

‒ Miért nem létezik egységes erdélyi turisztikai narratíva, és hogyan lehetne felépíteni?

‒ Miközben a Romániai Idegenforgalmi Hatóság elismeri a Mócok földje, az Avasság vagy éppen Máramaros  „létezését”, szerinte olyan, hogy Székelyföld, hivatalosan nincs. Álláspontjuk szerint az az egykori székely székeket jelöli, és etnikai alapon körvonalazódik, a többi tájegység viszont az egységes építkezés vagy a kultúra révén különül el. De ez kizárólag politikai kérdés.

Ezzel együtt a jelenlegi cél és stratégia nélküli állapotokért nem ildomos kizárólag a román államot okolni.

Amennyiben pedig Románia nem kíván részt venni Székelyföld turizmusának fejlesztésében, teret hagy a magyar államnak, hogy az beléphessen erre a piacra.

‒ Milyen hatása van az infrastruktúra hiányának a térségre?

‒ A sikertelenséget gyakran azzal magyarázzák, hogy nincsenek autópályák, repterek, amelyek Székelyföld szívébe vezetnének. Ez szerintem csupán kifogás, hiszen működik a marosvásárhelyi nemzetközi repülőtér, sőt most már az autópálya is elvezet a városba, Székelyföld kapujába. Az utak jó minőségűek. Összehasonlításként: Hévíz-Balaton nemzetközi repülőtér többnyire csak szezonális, charterjáratokat fogad, a Dél-Tirolhoz legközelebb eső reptér pedig 2-3 órányi vezetésre van. Mindemellett dél-tiroli szakemberek szerint egy, a régióban elhelyezkedő repülőtér hiánya még előnyös is, ugyanis az meghosszabbítja a turisták tartózkodását. Amennyiben a vendégek repülővel érkeznek, utána autót bérelve jutnak el a célba, és akkor már nem csupán egy-két, hanem legalább 4-5 napot eltöltenek ott. Így kovácsolódik a hátrányból előny, de mindez azzal a körülménnyel, hogy Dél-Tirol gazdag és izgalmas programlehetőséget biztosít a látogatók számára. Hasonlóképpen, a tömegközlekedés, illetve a gazdag, könnyen elérhető programkínálat nagyon fontos Székelyföld turizmusának versenyképessé válásához.

‒ Hogyan lehetne Erdély turizmusát elmozdítani a nosztalgikus múltba merüléstől a korszerű vendéglátás felé?

‒ Kirajzolódni látszik a tendencia, hogy Erdélyre ne múltidéző skanzenként gondoljunk, hanem élő, fejlődő térségként. Elég a Taste of Transylvania gasztrofesztiválra gondolni, vagy arra, hogy Hargita megye milyen ügyesen pozicionálja magát Európa gasztronómiai piacán.

Nagy szükség volna rá, hogy ne csupán pontszerű, esetleges kezdeményezések és sikerek legyenek, hanem egy közös turizmusstratégiával Székelyföld egészét kell elmozdítani egy közös vízió irányába.

A Transylvania Bloom is ezt a célt hivatott  szolgálni.

‒ Mondanál néhány példát arra, ti hogyan teszitek ezt?

‒ Szeptemberben lesz harmadik éve, hogy egyesületünk ‒ a Transylvania Bloom, a Visit Maros és a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem „gyermekeként” ‒ megszervezi a Székelyföldi turizmus a professzionalizáció útján című konferenciát. A tanácskozáson lehetőséget teremtünk arra, hogy az elméleti tudás találkozzon a mindennapi élet valóságával, a kutatók, vállalkozók, civil és kormányzati szereplők együtt gondolkodjanak, ütköztessék elképzeléseiket, és közös cselekvési terveket határozzanak meg. Az együttműködés nagyon nehéz, főleg úgy, hogy a három székelyföldi megyének adminisztratív határai vannak, ami különálló költségvetést és különálló stratégiát jelent. De a konferencián kötött ismeretségeknek köszönhetően több konkrét, cégek közötti együttműködés született. Ugyanakkor férjem, Tóth-Batizán Gergő, egy multinacionális cég romániai mobil és UX vezetőjének közreműködésével szerveztünk már digitalizációs képzést is a turizmusban vállalkozók számára.

‒ Milyen rejtett gyöngyszemei vannak Székelyföldnek, amelyeket Parajd árnyékában eddig észre sem vettünk?

‒ A legjobb gyerekbarát hely Erdélyben néven létrehoztam például egy Facebook-csoportot, mára több mint tízezer taggal, és egymásnak adunk javaslatokat, szerintünk hová érdemes utazni, mit érdemes felfedezni. Erdélyben rengeteg jó hely van, viszont könnyebben rátalálunk egy-egy különleges célpontra, ha egymást segítjük a felfedezőúton. Még izgalmasabb, ha valaki szemüvegén keresztül ismerjük meg a helyet, nem pedig útikönyvből szerzünk tudomást róla. Javasolt már desztinációt Tatár Attila, a Bagossy Brothers gitárosa, Kádár Annamária mesepszichológus, Killyéni András sporttörténész, Nyáry Krisztián irodalmár és sok más neves és kevésbé neves, Erdélyt szerető ember. Vágyam, hogy ezekből az ajánlásokból, gyöngyszem-tippekből kötet születhessen Legjobb hely Erdélyben címmel.