Ma nyolcvan éve, 1945. január 27-én szabadult fel az auschwitzi koncentrációs tábor. Szerzőnk, Kuroli László tavaly ősszel négy napot töltött a lengyelül Oświęcimnek nevezett városban. Az évfordulón ottani élményei alapján töpreng arról, mihez is lehet kezdeni ma a náci népirtáskísérlet valóságával.
„Csak néha fölnéz s faggat a szeme:
»A helyemben mit tettél volna Te?«”
(Günther Anderst idézi Gideon Greif történészprofesszor)
Tavaly októberben a Państwowe Muzeum Auschwitz-Birkenau és a lengyel állam vendégeként négy napon át tanulhattam egy médiaszemináriumon Oświęcimben, Felső-Sziléziában. Színes és kíváncsi társaság jött össze: német újságírók, a kolozsvári Keresztény Szó szerkesztője, Berlinben tanuló Fulbright-ösztöndíjas a CNN-től, litván-zsidó őseit kutató columnist Virginiából, a The Guardian varsói tudósítója, londoni fotográfus, a Pittsburgh Jewish Chronicle főszerkesztője; fiatal dokumentumfilmes Dublinból; újságíró a bécsi Der Standardtól, és mások, nem kevésbé érdekes emberek.
A 34 ezres kisváros másik felén van a szállásunk, a Hampton by Hilton Oświęcimben, talán tapintatból is. Mindenki kedves, segítőkész, tak, tak, hangzik innen-onnan, lelkesen, bátorítón. Ha mondod a múzeum nevét, a mosolygó arc egy pillanatra elkomolyodik. Minden idegenvezető, történész, tudós és conservationist (múzeumi laboráns) hangsúlyozza, hogy State Museum and Memorial, ahol járunk. Csöndesen büszkék erre: közös produktum, munka, koncepció, emlékezet és reprezentáció, szenvedélyes viták és álláspont-különbözőségek.
Szabadság Mozart születésnapján
A koncentrációs tábor, miután a Vörös Hadsereg katonái 1945. január 27-én felszabadították – „On Mozart’s birthday”, mondja majd vezetőnk finom, selma mosollyal –, nemsokára múzeum lett: az első túlélők, volt táborlakók kezdték építeni. Hogy a világ ne felejtse el mindazt, ami ezen a helyen történt. A Państwowe Muzeum Auschwitz-Birkenau kutatói, dolgozói, önkéntesei, sajtósa és mások nagy figyelemmel, érzékenységgel kalauzoltak minket, és nyitottak újabb ablakokat a valóságra, a mi valóságunkra.
A természet már régen elkezdte visszavenni, ami az övé. Pawel Sawicki a vezetőnk és mentorunk, tizenhét éve ő az egyik legtapasztaltabb tourist guide, a Krakkói Rádiótól érkezett. Ő már annak a nemzedéknek a tagja, amely úgy véli, hogy minden túlélő visszaemlékezését ismernie kell annak, aki hiteles ismeretre akar szert tenni. Nagy óvatossággal igyekszik megfogalmazni mindent, az egymástól masszívan eltérő véleményeket vagy értelmezéseket különösen. A privátját nem mondhatja el, mert ő a legnagyobb Polish State Museumot képviseli.
Kié Auschwitz? – annak idején Kertész Imre is feltette a kérdést. A múzeumnak, ím, az a válasza, hogy mindnyájunké, azaz mindenki szenvedését meg kell értenünk, mindenki történetét érdemes meghallgatnunk. Kérdéseink tetemes részére összetett válaszok vannak, melyek épp a zsurnalizmus ellenében működnek: history doesn’t sell well. Izzó viták is folynak, hiszen a háború előtti lengyel társadalom jelentős és hangos része dühödt antiszemita, az Auschwitzban meggyilkoltaknak pedig több mint 90 százaléka zsidó volt. Ha nem félünk egy további pőre ténytől: ez a hely turistalátványosság is, idén 1,8 millió látogató a tervezett cél. Nem is tetszik mindenkinek. A Covid-időszak alatti kényszerű bezárásba majdnem beleroppantak; előtte kétmillió látogatójuk is volt évente.
Maximilian Kolbe áldozata
2024. október 7-én a Sonderkommando 1944-es lázadására és a Hamasz 2023. október 7-ei brutális terrorakciójának áldozataira is emlékezünk. A könnyek mennyiségét is szóba hozza egy kollégánk, Samuel Backettre hivatkozva. Gideon Greif izraeli történész 2005-ben írja meg fontos könyvét We Wept Without Tears: Testimonies of the Jewish Sonderkommando from Auschwitz címmel (magyar kiadás: Könnyek nélkül sírtunk, Európa, 2016, ford. Szántó Judit). Többen óvatosan megjegyzik közülünk: furcsállják, hogy legalább 25 percet eltöltöttünk Rudolf Höss valamikori kertjében – a program összeállítói talán túl nagy teret adtak az Érdekvédelmi terület című film (Jonathan Glazer, 2023) által felcsigázott kíváncsiságnak –, az izraeli Jad Vasem Intézet által elkészíttetett, gyönyörű, minden áldozat nevét egy körös-körül installált óriástekercsen felmutató termében pedig alig tíz percet: az arányok, a reprezentáció, az idő és a figyelem heves és jogos igényeinek küzdelmét is tapasztaljuk.
Végig azzal a kettőséggel birkózunk, hogy az európai történelem legnagyobb genocídiumkísérletének egykori színhelyén járunk, amelynek azonban mindenki igyekszik ellene tartani. Az európai ember kénytelen kihívóan kulturáltan viselkedni, itt ráadásul a hozott magatartásbeli mintáira (Sozialgeschichte) mintegy rádolgozva. Szerencsére Pawel figyelmeztet, hogy suta mozdulatainkat nagyon is érti, a kérdéseinket pedig még tovább dúsítja:
a Kolbe nevű táborlakónál álljunk meg.
A híres cellában koszorú, imazsámoly és Ferenc pápa képe, de hogy mindez ne legyen elég, Pawel el akarja mondani azt is, amit nem nagyon hallunk majd máshonnan. A történelem bonyolult, az utókor pedig nagyon szereti a leegyszerűsített verziókat, főleg azt az Egyetlen Felkavaró Front Page Storyt, amit könnyen el lehet adni.
A helyzetben kollegiális pikantéria: az Auschwitz-Birkenau Múzeum rutinos sajtómunkatársa mondja ezt, kissé kajánul – és éppen újságíróknak. „Let me please illustrate my point”, és minden sallang nélkül elmondja, lengyel a lengyelről, hogy Maximilian Kolbe ferences szerzetes valóban meglepőt művelt azon a bizonyos, azóta elhíresült napon. Elkezdett sétálni az SS-tiszt felé, és lassan azt mondta, ami Auschwitzban teljes képtelenségnek tűnt, és az is volt, hogy beszélni szeretne, ha lehetséges. Hüledezve nézték. Hogy ne csak azon töprengjünk, hogy valóban egy embertársa helyett ment a halálba, hanem azon is, hogy nem volt szokásban, hogy egy bármilyen rab beszélhessen, hosszabban, egy nácival. Ilyen a világon nincs. Nem tudjuk, miért, de Kolbénak megengedték, hogy beszéljen, so he delivered a little speech.
Hogy bonyolultabb legyen, Kolbe a háború előtt antiszemita jegyzeteket is beolvasott a rádióba, az ő táborbéli idejével párhuzamosan pedig a családja zsidókat bújtatott.
Auschwitz egyik intelme tán mindenki számára, hogy minden történetnek van ellenpárja is, hogy minden szabályosnak tűnő történetet felszakítja valami váratlan esetlegesség, és hogy történeteink nem mindig lesznek párhuzamosak, Isten ne adja, megnyugtatóak. Ne feledjük, hogy sosem találkozunk az eredetivel, noha mindnyájan azt keresnénk, a kerek egészet, az eredetit. Kanyargó szálak, fragmentumok, megszakadások, ordas kérdőjelek, protézisek, hiányjelek – a túlélés vagy a tovább élés árát mindnyájan meg kell hogy fizessük. A sokadik nemzedék is.
„A sérülések együtt élnek a túlélő egyénnel, az egyéniségbe tokosodnak, de társadalomtörténeti jelentésük van. E sérültségeknek nincs kultikus vagy rituális jellegük. Erről is felismerhetők. Kultúrtörténeti vagy mitológiai jelentésük sincs. Mintegy kívül állnak a hagyományon. Minden további nélkül nem rendelhetők mellé korábbi rituálék. Ami az emberi élet történetében teljesen új, valószínűleg példa nélkül álló fejlemény. De ne gondolja senki, hogy a sérüléseket hordozó személyek hada ne reflektálatlanul adta volna tovább a következő nemzedéknek a sérülések érzelmi és indulati következményeit, s a következő nemzedék ne természetes létfeltételeként fogadta volna be.” (Nádas Péter: Bármi jő. Emléklapok halott barátaimról. In: A bilincs a szabadság legyen. Mészöly Miklós és Polcz Alaine levelezése 1948–1997. Jelenkor Kiadó, 2017. pp 849-850.)
Az emlékezés felelőssége
Egyik nap a kicsit kimért, udvarias Schröder úrral reggelizem. Az angolján áthallik igen szép Hochdeutsch-a. Ő volt, aki megosztotta velünk nagyanyja történetét, miután letett egy virágcsokrot az emlékhelyen. A női táborban voltunk épp. Amikor visszasétált a csoporthoz, mindenki várakozón nézett rá. Bólintott, rendben, akkor ezt megosztom veletek: meséli, hogy a nagyanyja, aki rendes bajor családból származott, mondta szemérmesen: „We were non-Jews”, szóval szegény nagymamája kleptomániában szenvedett. „She would steal this and that, not invaluable things, but she did it constantly”, mondja, kicsit szabadkozva.
Egy SS-razzia idején ismét lebukott, a rendőr igazoltatta, de valamiért nem vitték be. Bajor kisváros, „a mi kedves tolvajunk”, und so weiter. A mindig hektikus SS policy miatt hozzácsapták az utcán összegyűjtött emberekhez, akiknek egyetlen bűnük az volt, hogy zsidók voltak.
Így került a bajor mama Auschwitzba.
Mivel az SS kizárólag zsidókat vetett alá a szelekciós eljárásnak, ő még három hónapig serényen dolgozhatott a Harmadik Birodalom még nagyobb dicsőségére. Tífuszban halt meg, igazi árjaként, Birkenauban, ahol főleg az emberégetés járta. A történelem mint bohóctréfa. Schröder úr ránk néz, sóhajt, befejezte, ennyi osztható meg velünk. Wow, mondja az egyik amerikai lány, de hogy együttérzőn vagy szarkasztikusan, nem tudnám eldönteni.
Oświęcimben edukációs kíváncsiságra válaszul is szívesen fogadnak bárkit, iskolákból is, hogy ami történt, ne hulljon a feledésbe. Ne hulljunk bele. Hiszen sokak számára, főleg, akik már a 21. században születtek, a Nagy Katasztrófa – Ḥurban, Die Milḥomeh Yohrn, שואה, azaz Sho’ah, soá – már ismeretlen, homályos múlt. „Ott, a távoli Lengyelországban”, miközben az egész Föld kicsi katicabogárrá változott. Sokan ma is úgy látják, hogy ami történt, az a történelem nevű ruhásszekrény egyik fiókjába simán beilleszthető, könnyedén felfogható tudásanyag, ami a 20. század egyik üzemi baleseteként tárgyalható.
Amikor olvasók, történészek, újságírók, teológusok, diákok, tanárok és mások a látogatásról, tanulásról kérdeznek, azt mondom, lassan és töprengve, mintegy még a válasz előtt, hogy feltétlenül, lazán és szabadon menj el, nem fogod megbánni. Emlékezés nélkül nincs erkölcs, a sérülések gyógyítása és a túlélés alkotó, társas munkája, emlékezés, beszélgetés, írás és olvasás pedig mindannyiunk közös felelőssége marad.
Így támogathatja a Szemléleket
A Szemlélek nem üzleti vállalkozás, kizárólag adományokból, támogatásokból működünk. Önállóságunk legfőbb záloga olvasóink nagylelkűsége. Kérjük, ha teheti, ön is csatlakozzon támogatói körünkhöz! Egyszeri vagy havi rendszeres adományát ezen a linken fogadjuk.
Támogatom