Miben példa Mindszenty, és miben nem? Interjú Balogh Margit és Kovács Gergely történészekkel

A mai embernek könnyebb egy hús-vér, emberi gyarlóságoktól sem mentes szenthez kapcsolódni, mint egy elérhetetlen ideálhoz. Balogh Margit történészt és Kovács Gergelyt, a Mindszenty Alapítvány képviselőjét azért ültettük egy asztalhoz, hogy számba vegyük, mi követendő példa és mi nem az idén május 6-án 50 éve elhunyt bíboros életében.

– Posztulátorként, akinek feladata Mindszenty József boldoggá avatásának előmozdítása, miért vállalta, hogy a bíboros mint példakép elleni szempontokat is taglaló beszélgetésben részt vegyen?

– Kovács Gergely: Azért, mert alaptapasztalatom, hogy mindannyiunknak, és a köztünk élő szenteknek, de még Szűz Máriának és Jézus Krisztusnak is van, volt személyiségfejlődése. A bűn nélkül való megváltó háromszor esett el a kereszttel ‒ hát még mi hányszor botlunk meg, hibázunk vagy esünk túlzásokba! Úgy tartom hitelesnek a szentek tiszteletét, ha – miként a szenttéavatási eljárásban is – tudunk beszélni személyiségük mindkét oldaláról. A jó és a rossz határa ugyanis nem emberek között, hanem magunkon belül húzódik; nagyjából ott, ahol most a nyakkendőm van.

– A bíborosról korábban két szélsőséges kép élt a köztudatban. A kommunisták szerint közellenség volt, majd – főleg a rendszerváltozás után – a hősiesség szinte szeplő nélküli, idealizált példája lett. Aztán 2015-ben megjelent Balogh Margit 1500 oldalas monográfiája, amely hozzásegített a reális kép kialakításához. Egy történésznek mennyiben lehet feladata értékelni művének alanyát?

– Balogh Margit: Én azt a felfogást képviselem, hogy a történész nem bíró. Nem az a feladata, hogy értékítéletet mondjon, hanem hogy történelmi tényfeltárást, oknyomozást végezzen, és állításait írott vagy szóbeli forrással alá tudja támasztani. Persze mi sem tudjuk teljesen levetkezni a szubjektivitásunkat, de ezzel együtt is objektivitásra kell törekednünk. Amikor beszélgetésünk munkacímét meghallottam, összerezzentem, mert

olyan leltárral nem szolgálhatok, hogy Mindszenty József miben követendő, és miben nem.

De azért remélem, a történészi szempontok hozzásegítik az olvasót, hogy a tények alapján maguk alakítsák ki képüket a bíborosról.

– Vegyünk kezdésnek mindjárt egy vitatott kérdést. Miután elolvastam Mindszenty emlékiratainak idén publikált legújabb, bővített kiadását, feltűnt, hogy a zsidók elhurcolása miatti hálaadásként meghirdetett 1944-es veszprémi nyilasmiséről azt írta, a fellépése következtében elmaradt. Pedig tudható, hogy megtartották. Hogyan maradhatott benne ekkora tárgyi tévedés?

– Balogh Margit: Mindszenty Józsefről először 2002-ben publikáltam egy rövidebb életrajzot, és abban az Emlékirataim alapján még én is azt írtam, hogy a nyilasmise fikció. Elhittem neki, hogy veszprémi püspökként az alkalmat sikeresen tiltotta meg a ferences házfőnöknél. Csak később találtam meg a helyi levéltárban az ellenkezőjét bizonyító iratot. A történteket azonban nem lehet felróni neki, hiszen egy szerzetesrend felett korlátozott joghatósága volt, ráadásul a mise napján tüntetőleg távozott a városból. A pere előtti sajtóhírekben ennek ellenére egyenesen azzal vádolták, hogy a szertartásra az ő buzdítására került sor. Megítélésem szerint egyfajta öntudatlan védekezésként utólag összemosódhatott benne a szándék és a végeredmény.

– Milyen más nagyobb tévedés szerepel még a szövegben?

– Balogh Margit: A további tévedések közül ki lehet emelni annak kérdését, hogy a vizsgálati fogság alatt meghamisították-e a vallomását, és hogy kényszer, illetve gyógyszerezés hatása alatt ismerte-e be a neki tulajdonított cselekményeket. Mindszenty az emlékirataiban azt állítja, hogy a vallomását meghamisították, miközben később grafológiai vizsgálatok kimutatták, hogy a papíron az ő aláírása szerepel. Abban azonban igaza volt, hogy noha a kéz az övé, a kínzások következtében az agy már nem feltétlenül azé a Mindszentyé volt, akit 1948. december 26-án letartóztattak.

– Pályafutását Zalaegerszegen kezdte plébánosként, és progresszív papként maradt meg az emlékezetben, aki szívén viselte hívei sorsát, iskolákat, plébániákat alapított, szociális kezdeményezéseket indított. Pedig később feudális főúrként és más pejoratív jelzőkkel emlegették. Mennyiben volt előremutató az itteni tevékenysége?

– Kovács Gergely: Mint minden éremnek, ennek is két oldala van: a jó tulajdonságainknak is lehet negatív vonatkozásuk, és fordítva. Mindszenty atya zalaegerszegi éveiben ugyancsak keveredtek a rábízott közösséget szolgáló és a már akkor túlzásnak számító elemek. Itt érdemes utalni a családjára.

Nagyon szigorú édesanyja és talán még szigorúbb édesapja hatalmas elvárásokat támasztottak vele szemben,

és falusi háttérrel óriási hátrányokat kellett leküzdenie a szombathelyi középiskolában. Zalaegerszegre az ország egyik legfiatalabb plébánosaként került, ami hatalmas kihívás volt számára. Egyszerű szemináriumot végzett, ez kevesebb teológiai képzettséget és egyéb felkészültséget jelentett. És nagyon szeretett volna bizonyítani. Ekkor még elsősorban hithirdetőként gondolt magára, és ‒ olykor túlságosan is ‒ határozott, szigorú elképzelése volt arról, hogy egy keresztény ember miként éljen és viselkedjen. Emellett az imaéletben, a hívekkel való kapcsolattartásban, a közösségi életben vagy a szociális gondoskodásban talált olyan új utakat, amelyekkel tényleg megelőzte a korát.

– Balogh Margit: Meszlényi Antal esztergomi kanonok A magyar hercegprímások arcképsorozata című kötetének kicenzúrázott – tehát kiadatlan, de a levéltárakból előkerült ‒ 15. fejezetében azt írja, hogy amíg csak plébános és hitoktató volt, nem volt gond. Onnantól viszont, hogy bekapcsolódott a városi, vármegyei közéletbe, és úgy gondolta, szava ugyanolyan megfellebbezhetetlen, mint a plébániáján, konfliktusok sorozata kezdődött. Ezzel egyfelől olyan kapcsolatrendszerre tett szert, aminek köszönhetően eredményesen tudott „házalni” egy-egy miniszternél vagy akár a kormányfőnél is Zalaegerszeg javára, és az általa kijárt pénzekből épült fel számos közintézmény.

Ugyanakkor nem volt képes különbséget tenni a két szerep között, és ez később is gondokat okozott,

például amikor úgy érezte, hogy 20. századi hercegprímásként is megilletik azok a közjogi funkciók, amelyek a történelem során alaposan megváltoztak vagy már meg is szűntek. Legutolsónak a királykoronázás maradt meg, erre utoljára 1916-ban került sor, amikor már egy protestáns miniszterelnökkel együtt helyezte az uralkodó fejére a koronát a prímás, ám 1946-tól, amikor az ország államformája a köztársaság lett, ez a szerep is kiürült.

FOTÓK, RELIKVIÁK, MŰALKOTÁSOK, DOKUMENTUMOK

1 a 14

– Ugyanezt a kettősséget említi Nagy Töhötöm jezsuita, aki az esztergomi érseki kinevezés előtt a Szentszék számára számba vette Mindszenty jó és rossz tulajdonságait. Az ellene szóló érvekből: rideg, szigorú, nyers, akaratereje túl nagy; királypárti. A másik serpenyőben ilyeneket találunk: következetes, szilárd, nem riad vissza a nehézségtől, kiváló szervező, szociális szellemű, példás életű pap, a nyilasellenessége miatt letartóztatták, ezért még a kommunistáknak is elfogadható. „Mindszenty Józsefben a jeles és kiváló férfiak minden erénye és hibái vegyülnek össze” – szól a következtetés. Ide kapcsolódva kérdezem a közel tíz éve kirobbant vitáról: mennyit nyom a latban a bíboros antiszemitizmusa?

– Balogh Margit: Valóban megfogalmazódott olyan vélemény, miszerint Mindszenty József személyesen felelős zsidók elleni pogromokért és gyilkosságokért. Amikor ezt először hallottam, összerezzentem, hogy húsz év alatt vajon mi kerülhette el a figyelmemet? Az ezt állítólag bizonyító egyik eset Tapolca-Diszelen történt 1919 őszén, és több zsidó ember halálával végződött, mégpedig úgymond Pehm József hatására, mivel az általa szerkesztett Zalamegyei Ujságban, más tollából ugyan, de durva, patkányozást és piócázást is tartalmazó antiszemita cikkek jelentek meg. Vagy ott van a Vigyázzatok az ujsággal! című 1920-as brosúra a beszédeivel, melyekben arra buzdít, hogy a hívei ne a „rossz” zsidó-liberális, hanem a „jó” katolikus sajtót olvassák. Pehm ekkor még tapasztalatlan, akár meggondolatlan pap volt, s később maga is úgy fogalmazott, hogy érettebb fejjel már másként fogalmazna.

Nem támasztható alá, hogy a pogromot ezek az írások vagy a beszédei váltották ki volna ki,

sokkal inkább a Tanácsköztársaság bukása utáni időket mérgező általános hangulat, konkrétabban a fővárosban igen aktív Ébredő Magyarok Egyesületének akciói és a vasutasok révén a Dunántúlra eljuttatott antiszemita plakátjai.

– Ebben is érvényesülne az, amit Gergely mondott a személyiség fejlődéséről?

– Balogh Margit: Igen. Mindszenty felfogása több tekintetben is az előnyére változott, különösen a zsidókérdésben. Ez akár egy esztendőn belül is tetten érhető. A nyári deportálási tapasztalatok hatására nem ugyanaz a Mindszenty áll előttünk 1944 őszén, mint aki ugyanazon év tavaszán átvette a veszprémi püspökséget. Akkor ugyanis az addigi háromról hat hónapra emelte fel a keresztség előtt kötelező felkészülési időt. Ez azon zsidók számára, akik ezzel igyekeztek mentesülni a deportálástól, életbe vágó volt, Mindszentynek azonban, nem szükségképpen antiszemitizmusból, inkább merevségből, nem volt füle ezekre az aggodalmakra.

Felfogása inkább antijudaistának nevezhető, amit alátámaszt egy 1944 nyári interjúja is.

Miközben elismeri, hogy az egyházban léteznek antiszemita tendenciák – például Istóczy Győző antiszemita pártjának papok is a tagjai voltak –, úgy fogalmaz, hogy a keresztség szentsége mindent eltöröl. Ezért, mondja, ha akár Zambéziban megkeresztelnek egy afrikait, akkor az ugyanúgy a katolikus közösség tagja lesz, mint egy született európai. A zsidók elhurcolásával kapcsolatban azt is hangsúlyozza, hogy bírói végzés nélkül elítélni valakit a tízparancsolatba ütköző bűncselekmény. De említhetem azt is, hogy amikor a deportálások következtében sok zsidó ingatlan megüresedett, és még plébánosok is szemet vettettek rájuk, elutasította ezeket a kezdeményezéseket, mondván, az egyháznak ilyen áron nincs szüksége rájuk. Nem azt mondom, hogy a Jad Vasem-érmet kiérdemlő embermentő volt, de az 1919-es álláspontjáról jelentős mértékben elmozdult.

– Tovább árnyalja a képet, hogy – a háborús pusztításról a fél ország megkímélése érdekében Szálasi Ferenchez intézett memoranduma miatt – megjárta a nyilasok, később pedig más vádakkal a kommunisták börtönét is. Utóbbit profetikus erővel vetítette előre XII. Piusz pápa, aki, miután Mindszenty fejére tette a bíborosi kalapot, azt mondta neki: „A 32 közül te leszel az első, akinek vállalnod kell a bíbor színnel jelzett vértanúságot.” Honnan tudhatta ezt már 1946-ban?

– Kovács Gergely: A Szentszék mindig is nagyon jól informált volt, és a pápa ekkor, sőt már 1945-ös esztergomi érseki kinevezésekor is látta, hogy súlyosbodhatnak a politikai viszonyok Közép-Európában. A katolikus szimbolikában az általuk viselt hermelinhez a tisztaság, a bíborhoz pedig az áldozatvállalás, a vértanúság kapcsolódik. Mindszenty bíboros vállalta a mártírsorsot, és bár az életét végül nem oltották ki, sok rágalomnak, üldöztetésnek, 27 éves fogságnak és száműzetésnek volt kitéve, emiatt indokoltan tartjuk őt fehér vértanúnak is.

– Balogh Margit: Miután 1945-ben a nagyhatalmak döntése következtében Kelet-Közép-Európa a szovjet érdekszférába került, a Szentszék is tudhatta, mire számítson. És noha akkor nem működött apostoli nunciatúra Budapesten, a magyar helyzetről szóló információk eljutottak Rómába. Például arról, hogy 1945 őszén mi történt a választásokon, vagy hogy Magyarország 1946. február 1-től köztársaság lett, és ez milyen konfliktusokhoz vezetett a királyságpárti Mindszenty Józseffel. Amikor 1945-ben beiktatják esztergomi érseknek, és Dálnoki Miklós Béla miniszterelnök üdvözlő táviratot küld neki, válasza így szól:

„Meleg gratulációját hálásan köszönöm, az ország első közjogi méltósága hazája rendelkezésére áll.”

Ezzel jelezte, hogy nemcsak egyházi tisztségét akarja betölteni, hanem a történelemben gyökerező, de addigra jobbára kikopott közjogi feladatokra is igényt tart.

– Mindszenty felfogása az volt, hogy hercegprímásként, az ország „első zászlósuraként” jogosult erre. Ez akkor mennyire volt legitim álláspont?

– Balogh Margit: Abban a körben, amelyben nevelkedett, legitim értelmezés volt, annak ellenére, hogy a cím tartalma időközben zsugorodott. Hagyományosan az esztergomi prímás számos közjogi funkciót viselt: örökös főispán, a helytartótanács tagja, a pénzverde őre, a magyar királyok megkoronázója, és még sorolhatnánk. Az esztergomi prímás-érsek tehát egyházi főúri mivoltában vitathatatlanul a közhatalom részese volt a középkortól az újkoron át a 20. század derekáig. De ez a részesedés a 19. század végére fokozatosan, majd 1946-ra teljesen kikopott. A nádori és a prímási tisztség évszázadokon át rivalizált, de az 1485. évi nádori törvénycikkek leszögezték, majd az 1608. évi törvények „nádori cikkelyei” megerősítették azt a gyakorlatot, hogy az uralkodó után a nádor a második személy az országban. Tehát az uralkodót távollétében ő, és nem az esztergomi érsek helyettesítette. Ha a nádor sem állt rendelkezésre, akkor előfordult, hogy a király egy főpapot bízott meg a képviseletével, de nem feltétlenül az esztergomi érseket.

Amikor pedig a nádor szerepét a miniszterelnöki tisztség vette át, még inkább anakronisztikusan hatott Mindszenty szerepfelfogása.

Ami a zászlósúr elnevezést illeti: korábban így nevezték a bandériumok élén álló földesurakat, és azelőtt némelyik egyházi méltóság is szervezhetett harcoló csapatot, de idővel a főpapok katonáskodása is múlté vált. Mindszenty azonban a történelemben kereste és találta meg küldetésének fogódzóit. Eszerint a hercegprímás közjogi szerepeit a történelmi alkotmány szellemében kompaktnak, sértetlennek, következésképp hatályosnak tekintette, ám saját kora túllépett ezen, és nem a hagyományos, de végképp nem a középkori vagy a kora újkori jogosítványok újraélesztésének kedvezett.

– Végezetül beszéljünk az emlékiratok legterjedelmesebb részéről, a kommunisták börtönében töltött évek leírásáról. Gergelyék a Mindszenty Alapítvánnyal régóta szerveznek látogatásokat a budapesti Conti utcai fogházba, ahol a bíboros raboskodott. Hogyan hatottak hősünk személyiségére ezek az esztendők?

– Kovács Gergely: Amit már az Andrássy út 60.-ban műveltek Mindszenty bíborossal, azt joggal nevezzük kínzásnak, hiszen megalázták, rendszeresen verték, nem hagyták aludni, és hamis beismerő vallomások aláírására kényszerítették. Ez a tortúra és a borzalmas kirakatper nagyon megviselte. A per első- és másodfokú tárgyalása között lelkileg olyan mélyre került, hogy teljesen elveszítette a reményét. Annyira emberi, hogy mivel ki szeretett volna kerülni a kilátástalan helyzetből, leveleket írt még az üldözőinek is, ami persze süket fülekre talált. Lelkileg aztán megerősödve, a Gyűjtőfogház után került a Conti utcába, és öt évet töltött itt. Testsúlyának majdnem felét elveszítette, 82-ről 44 kilóra fogyott, s későbbi életében is megmaradó szív- és tüdőbetegséget szerzett. Nehéz elképzelni, magánzárkás fogolyként hogyan lehet átvészelni mindazt a kegyetlen bánásmódot, amiben itt része volt. Bármikor járok a börtönében, mindig megindít, amit az Emlékiratokban olvashatunk erről az öt évről. Hogy az embertelenségek közepette milyen szép és mély lelki hatások érték, és a megpróbáltatások révén milyen kegyelmi ajándékokkal gazdagodott.

Miután kiszabadult, sokan meglepődtek, hogy milyen nagy mértékben és jó irányba változott, érlelődött tovább a személyisége.

Zalaegerszegen még nem volt szent. Esztergomi érsekként sem; akkor inkább egyházát és hazáját védő szabadságharcosnak nevezhetnénk. Olyan szép olvasni az emlékirataiban, hogy a cella szűk falai mennyire alkalmasak a felfelé tekintésre. És hogy a börtönben olyan hibáinkra is ráeszmélünk, amelyeket „az élet zsibvásárában” nem vettünk észre, ezért nem is foglalkoztunk velük. Mindszenty bíboros lelki élete a fogságban gazdagodott a legtöbbet. Isten különleges ajándéka, hogy nem élete korábbi szakaszában, sem a kiszabadulása után, 1956-ban, az amerikai követségen vagy az emigrációban, hanem ott, a kommunisták börtönében vált szentté.