Miért fontos egy országnak, hogy szeresse a tanárait?

Meg tudjuk reformálni az oktatási rendszert, csak egy másik irányból.

Az első beírásomat első osztályban kaptam. Összefirkáltam alkoholos filccel az osztálytermet. Meg az osztálytársaimat. Nekem jó mókának tűnt, édesanyámnak kevésbé. Nem értettem, mit miért csinálok – a nyolcvanas évek derekán még nem volt “trend” a gyerekek lelkivilága. Azóta már sok víz lefolyt az arcunkon, leginkább könny és izzadság formájában, de, hála Istennek, már sok mindenről lehet beszélni a szülő-gyermek kapcsolatokban is.

Az általános iskolában nem érdekelt, hogy 45 perces egy óra, vagy hogy egyáltalán be kell menni. Egyetlen dolog számított: figyeljenek rám. Nem tudom, extra igényeim voltak-e, de mint később kiderült: az én szüleim még annyit sem kaptak odafigyelésből, amennyit én, így nem is tudták megadni nekem – hiába is reméltem. De én ezt akkor még nem tudtam. Általánosban eleinte a rossz magatartás mellé jó tanulmányi eredmény társult, felső tagozatban aztán gyorsan romlani kezdett az is. Három különböző általános iskolába jártam, a középiskolában meg öt különböző osztályba, nyolc éven keresztül.

Emiatt

sok tanárral voltam kapcsolatban, és sok szenvedést okoztam nekik, amiért ezúton is bocsánatot kérek.

Természetesen ők is nekem, de kevesebbszer szándékosan, ez tény. Néha már akkor is sajnáltam a tanárokat, de igazából nem volt róluk valóságos képem. Ellenségnek számítottak, mert állandóan azt kellett csinálnom, amit ők akartak, 45 percig minimum. Szüntelen csak oktatásban részesültem, pedig tanításra vágytam. Azokat a tanárokat, akik megkérdezték, hogy vagyok, vagy mit gondolok valamiről – a mai napig a szívemben őrzöm. Csodálatos volt megélni, mikor valódi figyelmet kaptam.

Mit tudtam én akkor – ahogy ők sem tudhatták –, hogy odafigyelést csak úgy lehet adni, ha mi is kaptunk eleget! Vajon a nyolcvanas, kilencvenes években ki nőtt úgy fel, hogy csak adni tudott és akart a világ egyik legdrágább kincséből? A valódi odafigyelés ugyanis a szeretet odafordulása a másikhoz. Ha nincs meg ez a bizonyosságunk, akkor nincs miből adni. Akkor a tanárnak is odafigyelés kell, és akkor nem adni, hanem kapni akar a diáktól – és ebben jól ki lehet égni.

Ahogy minden ember, a tanár is arra vágyik, hogy elismerjék.

Mivel kimondva-kimondatlanul is pénzben mérjük egymást, ezért az amúgyis alacsony önbecsülésük évről-évre került egyre lejjebb. Ezzel párhuzamosan egyre több lett a mindentudó és tiszteletlen diák, gyakorlatilag két tűz közé kerültek, és Isten tudja csak, meddig bírják ezt a prést.

Emlékszem arra a pedagógus nénire, akit egy idősotthonban pelenkáztam, és megindult rajta a szívem. Eszembe jutottak egykori tanáraim – vajon hányra várhat ez a sors? A rossznyelvek szerint ez a néni hírhedten rosszul bánt a gyerekekkel, de attól még szörnyű volt látni, hogy egy ember ilyen sorsra jut. Elfeledve, elhagyva – talán még jó, hogy az esze is elhagyta.

Ezért is

nagyon tisztelem azokat, akik még tanárként kitartanak.

Amit ők adnak, szellemileg az táplálja a gyerekeket. Ők az előfizetett menü, és életre szóló tanítást adnak a gyermekeinknek. A gyermekvédelemben dolgozom és látom, mennyire becsüli valójában a gyerekeket a mindenkori hatalom. Ahogyan bánunk a gyerekekkel és az idősekkel, az megmutatja, milyen is a nemzetünk. Ezek fekete-fehér dolgok: vagy adok nekik, hogy adhassanak ők is, vagy nem.

Amikor olyanoktól várjuk az oktatási, vagy akár a szociális rendszer reformját, akik súlyos odafigyelés-hiányuk miatt politikai pályára léptek – irreális elvárásokat támasztunk velük szemben. Súlyosan traumatizált, gyorspácolt emberek ülnek nagyon komoly vezető beosztásokban – lelkük mélyén sértődött kisgyerekek, akik azon veszekednek, kinél van a homokozólapát, és folyton árulkodnak a nemlétező óvó néninek.

Egyszerű állampolgárként a legtöbb, amivel ezen a helyzeten javíthatunk: a szavaink.

Rendszeresen kifejezhetjük hálánkat a tanároknak, amilyen módon csak tudjuk, hogy érezzék, fontosak nekünk. Rájuk bízzuk a gyermekeinket: szinte több időt töltenek velük, mint velünk. Ahogy beszélünk a tanárokról, úgy alakítjuk egymásban róluk a képet.

Ha anyagi megbecsülést nem is, szellemit adhatunk nekik. A szavaink mindig nálunk vannak, és hatalmunk van áldást szórni. Éljünk vele, hogy életet adhassunk!

Erre bíztat minket a Szentírás is:
“Élet és halál van a nyelv hatalmában, amelyiket szereti az ember, annak a gyümölcsét eszi.” (Péld 18,21)

Sokszor szeretnénk jobbra írni a másik embert anélkül, hogy igazán elolvasnánk. Hiszem, hogy minden tettünk egy firka, vagy egy szép vonás életünk pergamenjén. Azért írok, hogy minél többen és minél jobban szeressük egymást elolvasni.