Miért gyónunk meg mindent – kivéve azt, ami valóban bűn?

Évekig egy idős, bölcs pap bácsihoz jártam gyónni. A baráti légkörben megélhettem az elfogadás, a megbékélés ajándékát. A gyónás után egyszer azt mondta: „Azt figyeltem meg, hogy sokan mindent meggyónnak, ami nem is bűn, de elfelejtik meggyónni azt, ami ténylegesen bűn.” Elgondolkodtam: mi ennek az oka? A válasz mély, belső utazásra hívott, mely sok váratlan felfedezést hozott… Ennek gyümölcseit szeretném most megosztani. Udvarhelyi Zsuzsana mentálhigiénés lelkigondozó írása.

Eszembe jut a templomba betérő farizeus és vámos példázata (Lk 18,10–14). Utóbbi bocsánatot kér a bűneiért, a farizeus viszont nem látja be a hibáit, sőt a jó cselekedeteit sorolja, és gőgösen a bűnös fölé helyezi magát. Jézus azonban állást foglal: „Mondom nektek, hogy ez megigazultan ment haza, az nem.” A vámos mély szembenézése a bűneivel őt a megigazuláshoz, Istenhez és a belső békéjéhez vezette. Az önmagát csak jó oldaláról ismerő, bűneit nem vállaló törvénytudó viszont megtisztulás és megkönnyebbülés nélkül távozott. Jézus e példabeszédét abba a sorba illeszthetjük, amelyben a keresztény nagykorúságot teszi mércévé számunkra. Vagyis a tanítványaiként nem elég, ha betű szerint megtartjuk a törvényt, sem az, ha fel tudjuk sorolni jó tulajdonságainkat, tetteinket. Ahhoz, hogy méltó követői lehessünk, találkoznunk kell igazi, sebzett és gyarló valónkkal. A Mester pont azt várja tőlünk, amire az idős atya is gondolt: felszínes bűnlajstrom helyett önmagunk egyre mélyülő megismerését, érett, bátor szembenézést azzal, akik vagyunk.

A kiengesztelődés szentsége

A katolikus és az ortodox hívő ember számára kiemelkedő spirituális gyakorlat a gyónás, a bűnbánat – vagy ahogy mostanában szívesebben hívjuk, a kiengesztelődés – szentsége. A tanítás szerint Jézus egyszerre testünk és lelkünk orvosa, hiszen a bénának nemcsak az egészségét adta vissza, hanem a bűneit is megbocsátotta. Jézus ezt a hatalmát átruházta a tanítványaira, hogy a Szentlélek erejével folytassák a lélekgyógyító tevékenységet. (Jn 20,23) A kívülálló számára sok kérdést vet fel ez a rituálé, amikor egy másik embernek mondjuk ki a vétkeinket, előtte tesszük le a terheinket. Hitünk szerint azonban a gyónásban nem önmagunk gyötréséről vagy magamutogató kitárulkozásról, sem kényszeres vallási tisztálkodásról van szó, hanem a lelkünk gyógyításáról.

A korai egyházban a keresztények nyilvánosan, egymás füle hallatára vallották meg súlyos bűneiket, életükben pár alkalommal.

Ennek következménye sokszor a közösség előtti vezeklés vagy akár az ideiglenes kiközösítés volt.

A túlzó megalázkodás és a közösségi bonyodalmak elkerülésére az első évezredben fokozatosan kialakult a gyülekezet kizárásával történő bűnmegvallás, a „fülbegyónás” mai gyakorlata. 1215-ben a IV. Lateráni Zsinat már kimondta, hogy minden hívő ember évente egyszer egy ismerős papnak vallja meg a bűneit. A diszkrétebb, személyesebb és gyakoribb gyónás lehetőséget teremtett, hogy bátrabban szembenézzünk lelkünk bugyraival. A hagyományos katolikus nevelés lelkitükörrel, a tízparancsolat végiggondolásával támogat bennünket, hogy meglássuk, hol vétettünk. Gyónás előtt a Szentlelket kérjük, hogy adjon bátorságot a szembenézéshez, és juttassa eszünkbe minden bűnünket. 

Miért lehet veszélyes a lelkitükör?

Jól emlékszem azonban kisgyermekeimre, akik az első gyónásra készülve, 8-9 évesen szinte az összes bűnt aláhúzták a lelkitükörben, és félek, fel is sorolták a papnak, nehogy kihagyjanak valamit.

A lelkitükör segíthet, de aggályossá, szorongóvá is tehet, vagy később éppen a lényegtől, igazi bűneinktől, bűneink gyökerétől fordíthatja el a figyelmet.

Kicsi gyerekeknél, amikor gyónásra készülnek, érdemes odafigyelni és – szeretettel, óvatosan – segíteni őket, hogy meglássák, milyenek valójában. Mindenekelőtt azt kell sugallanunk: jók, hiszen az Isten teremtményei. Könnyebb lesz úgy rálátni a hibáikra, ha megélhetik az elfogadó, megelőlegező szeretetet. Isten irgalmas szeretetét ugyanis a szülők és a nevelők tudják képviselni az alakuló gyermeki lélek számára. Ez óriási lehetőség, és nagy felelősség. A lelkiismeretünk, mely hároméves kortól folyamatosan alakul, a felettes énünk része, a magunkról alkotott ideállal együtt. A szüleinktől és nevelőinktől jövő elvárások, tanítások formálják, alakítják. A túl magasra helyezett ideál, a túl szigorú, állandóan kontrolláló nevelés sokkal inkább gátolja, mint segíti a jól működő lelkiismeretet és a hozzá kapcsolódó egészséges önértékelést. A gyermeknek mindenekelőtt bizalmat kell kapnia a szüleitől, ami a figyelmes jelenlét mellett a kontroll átengedését is jelenti. 

Hirdetés

Nevelni a lelkiismeretet

Ahogyan a gyerekeknek sok biztatással és az önállóság biztosításával tudunk segíteni lelkiismeretük alakításában, a felnőtt ember számára a lelkiismeret gondozása, fejlesztése, a lelki életben való előbbre jutás keresztény életprogram. A kicsi korban kialakult lelkiismeret és istenkép meghatározó ugyan, de jó hír, hogy mindenki tud fejlődni, érni, függetlenül attól, hogy gyermekként mennyi elfogadást kapott. Érett felnőtt emberként fontos tapasztalatunk, hogy énünknek van egy árnyékos oldala, amelyet nem szeretünk, ami sokszor rejtve marad, még önmagunk előtt is. Az árnyékos részem kerülése valahogy így működik: találkozom valakivel, akit nem kedvelek. Elkapom a fejem, próbálom megúszni a találkozást, de aztán az illető rám köszön, mire én is nyájasan üdvözlöm, örömet színlelve. Utána a bennem maradó kis rossz érzést a rossz időjárással hozom összefüggésbe. Vagyis nem tudatosítom a nehéz érzéseimet, haragomat, utálatomat, sem ellenséges viselkedésemet.

Vagy ülök a misén, és ahelyett, hogy figyelnék, elmélyülnék, mindenkit végigmérek, és kritikus véleményt formálok róluk.

Néhány perc alatt mindenki fölé helyezkedem anélkül, hogy gőgösségem tudatába kerülnék. Sőt, éppen azt élem meg, hogy milyen buzgó, vallásos lélek vagyok. Megint becsapom magam. (Lásd a farizeus és a vámosról szóló példabeszédet.)

A lélektan szerint sokféle módon vagyunk képesek elfedni magunkban azt a rosszat, amivel nem bírunk szembenézni. Elfojtjuk, tagadjuk, hárítjuk, áttoljuk, elfelejtjük, kompenzáljuk a nemkívánatos tartalmakat. Ez a sokféle működés igazából segít, hogy ne kelljen nemcsak a hibáinkkal, gyarlóságainkkal, hanem sokszor rajtuk keresztül a mélyben lévő sebzettségeinkkel találkoznunk. Ez az emberi alapmagatartás az ént védi, a szorongásunkat csökkenti, hogy helyt állhassunk a mindennapokban. Önmagunk megismerése és a lelkiismeret finomítása azonban pont azt jelenti, hogy próbálunk cselekedeteink, szavaink, érzéseink mögé nézni, és leleplezni védekező mechanizmusainkat. Tudva és elfogadva, hogy egyszerre mindig csak kicsi részt tudunk változtatni magunkon, és a feladattal sosem leszünk készen.

Önreflexió Szent Ignác módjára

Az önismereti út már csak ezért sem igazán vonzó, sőt – segítség, gyakorlat nélkül – ijesztő labirintusnak is tűnhet. Keresztény emberként ki és mi segíthet, hogy ne vesszünk el lelkünk bugyraiban, tudatalattink mélyrétegeiben? Szent Ignác 500 éve alakította ki napi önreflexiós lelkiismeret-vizsgálatát, az exament. Ez a negyedórás gyakorlat abban segít, hogy visszatekintsünk az eltelt időre, és megvizsgáljuk külső és belső történéseinket, érzéseinket, gondolatainkat, cselekedeteinket Valahogy így: végiggondolom óráról órára, hogy mi történt ma velem.

Kivel találkoztam? Mit csináltam? Hogyan éltem ezt meg? Mit éreztem közben?

A szerető figyelmesség imájának is nevezzük az exament, mivel a legelején Istent kérjük, hogy az ő jelenlétében tudjuk megfigyelni, értékelni magunkat. Fontos szerep jut a köszönet kifejezésének is. Önmagunk megvizsgálása, feltárása mellett így az öröm és a hála visz közel Istenhez és önmagunkhoz. Ha elkezdjük így, Isten jelenlétében figyelni magunkat, napról napra egyre jobban ráláthatunk rejtett, árnyékos oldalunkra: elnyomott negatív érzéseinkre, sokszor önző és nem tiszta belső motivációinkra, ösztöneink működésére – anélkül, hogy kínzó önvádat éreznénk.

Kimondott és ki nem mondott bűnök

Mustó Péter SJ és Hári Ildikó SSND Ami megtart című könyvében külön fejezet foglalkozik a gyónással, a bűnbánattal. A gyónást a rendeződés szentségének mondják, aminek központi eleme, hogy helyére kerüljön az, ami megterheli az életünket. Arra is felhívják a figyelmet, hogy a rutinszerűen végzett szentgyónás nem biztos, hogy rendeződést hoz az életünkben: „A gyónásban az egyház a feloldozás bizonyosságát adja a bűnök alól. Bár a feloldozás nem jelenti automatikusan, hogy valami rendeződött, gyökereiben gyógyult. A gyónó, ha nem is éli át a megbékélés érzését, gyakran azért lélegzik fel, mert a gyónással megszabadult egy kellemetlen nyomástól, s a vétkével együtt azt is gyorsan maga mögött tudhatja, ami abban nyomasztotta. Pedig érdemes elidőzni amellett, amin a gyónásban gyorsan túltesszük magunkat…”

A lelkiatya azt is javasolja, hogy ne rohanjunk azonnal gyónni, néha várjunk kicsit.

Néhány napon keresztül töltsünk egy-egy csendes félórát bűneink társaságában, és figyeljük meg, mi történik bennünk.

Ha nem menekülünk el árnyékos részeink elől, hanem kibírjuk, hogy nem tudunk rutinszerűen megszabadulni tőlük, megtapasztalhatjuk a szentség valódi erejét. A megbékélés szentsége ugyanis nem önnevelő eszköz, hanem Isten ajándéka bátorságunkért és bizalmunkért. Annak megtapasztalása, hogy bár alkalmatlanok vagyunk, és Isten gyógyítását nem tudjuk erőfeszítéseinkkel kiérdemelni, ő megkönyörül rajtunk.

Az önmagunkkal való találkozás sokszor nem megy segítő nélkül. Felnőtt életünkben jó, ha van lelki vezetőnk, aki ismer minket, és biztonságos teret nyújt ahhoz, hogy szembenézzünk nehézségeinkkel és elnyomott részeinkkel. Egy-egy nehezebb élethelyzetben kérhetjük lelkigondozó kísérését, vagy akár pszichoterapeuta segítségét is. Számtalan útja van önmagunk megismerésének, és egyre több felkészült, hívő szakember áll a rendelkezésünkre. Újabb, gazdagító módszerek a zene-, a művészet-, a biblio- és a meseterápia. A zene, a képzőművészet, az irodalom, és igen, egy népmese is segíthet, hogy megértsük élethelyzetünket, és rá merjünk tekinteni arra, amitől távol tartjuk magunkat.

Szintén Mustó Péter gondolata, hogy

nem csak a hagyományos, érvényben lévő gyónási forma hozhat rendeződést bensőnkben és megbékélést Istennel.

Minden alkalom, amikor önmagunkkal mélyen találkozunk, segíthet kiengesztelődni önmagunkkal és Istennel. A legfontosabb, hogy mindennek adjunk időt, rendszeres, dedikált időt, hiszen a lélek lassan, apránként tudja feldolgozni a változást. 

A már említett bölcs pap a gyónás végén, a feloldozáskor mindig ezt mondta: „Isten megbocsátotta minden kimondott és kimondatlan bűnödet”. Azt erősítette ezzel, hogy Isten elsősorban a bűnbánó szándékunkat nézi, elfogad úgy, ahogyan vagyunk, ott, ahol éppen tartunk önmagunkkal. Ugyanakkor ösztönzést is adott, hogy kitartóan folytassuk önmagunk megismerését, és merjünk még bátrabban igazi valónkkal, sebzettségeinkkel és valódi bűneinkkel találkozni.

Felhasznált irodalom: 

Mustó Péter SJ, Hári Ildikó: Ami megtart, Jezsuita Kiadó, 2023

Frenkl Sylvia, Rajnik Mária: Életesemények a fejlődéslélektan tükrében, Párbeszéd (Dialógus) Alapítvány, 2023.