Miért nem koszorúzzák meg vezető politikusok 16 éve Petőfi szobrát a Március 15. téren?

Az ünnepeinknek vannak (voltak) elengedhetetlen gesztusai. Születésnaphoz torta, anyák napjára virág, karácsonyhoz Betlehem és fenyő, március 15-ikéhez Petőfi és a Nemzeti Múzeum, a Nemzeti dal és a Tizenkét pont. De mit jelent, ha 16 éve egyetlen vezető magyar politikus sem helyezett el virágot, koszorút költőnk legfőbb budapesti szobránál, a Március 15. téren? Meskó Zsolt írása.

Március 15-én vezető politikusaink és velük együtt mi is újból elfelejtettünk megemlékezni forradalmunk vezéralakjáról, Petőfiről, valamint a többi márciusi ifjúról ­– a kevésbé ifjakról nem is beszélve ­–, akiknek a nagy napot köszönhetjük. Tizenhat éve nem járt senki a kormánypártok vezetői, a Főpolgármesteri Hivatal irányítói, vagy újabban a Tisza Párt első emberei közül Sándorunk szobránál. Jelent-e ez valamit? Minden gesztusnak és a hiányának lélekformáló jelentősége van. Ha egy találkozáskor, bár köszönök, de elnézek a másik mellett, és nem nyújtom a kezem, annak súlya van, ahogy egy szembenézésnek, mosolynak, kézfogásnak is.

Fejet hajtani Petőfi szobra előtt egy kormányfőnek, egy köztársaság nélküli elnöknek, egy főpolgármesternek, egy miniszterelnöknek készülő politikusnak nem elvárás, hanem kötelesség lenne.

Az ország, Budapest, és a közéletünk vezetői testesítik meg azokat az értékeket, eszményeket, amelyeket gesztusaik, szavaik által mutatnak fel mint követendő példát az ország, a város polgárainak.

Ha ezt nem teszik, és jelen esetben 16 éve nem néznek Petőfi szemébe, akkor nemcsak ők hagyják el a költőt és gondolatait, hanem példájuk nyomán mi is. Ha vezetőink gyülőletbeszédekben átkozzák politikai ellenfeleiket, és elpusztítandó ellenségnek állítják be őket, akkor a hon polgárai is bátran gyűlölnek szobáik mélyébe bújva, és dühöngő valójukat álnevekkel eltakarva szidnak boldogot és boldogtalant internet- és országszerte.

Petőfi maga is vad fiú volt, és ha úgy hozta az élet, nem fogta vissza magát, azonban a négy méter magas, bronz Sándor négy méter magas talapzatáról már szelíden néz le ránk. Csak áll a szélben, és vár minket, talán emlékezik Jókaira, aki felavatta, emlékezik Budapest összes főpolgármesterére, akik itt ünnepelték őt és társait 2010-ig. Aztán jött Tarlós István, s ő már elhagyta, ahogy Karácsony Gergely is, és velük együtt az ország minden vezetője. Már nem nézünk a szemébe, már nem nyújtjuk neki a kezünket; még köszönünk, és talán elmondjuk a Nemzeti dalt, de már nem ismerjük, nem tudunk róla semmit.

A pasaréti ferences templom profán legendáriumának egyik ideillő története szerint a hittantanár megkérte az alsós gyerekeket: imádkozzanak egy olyan ősükért, aki már meghalt, talán nem is ismerték, csak hallottak róla, de ott, túl a felhőkön örül majd egy rokoni imának. A csendes percek után a tanár megkérdezte a diákokakat, kiért imádkoztak. Nagyapámért, nagyiért, Pista bácsiért, apa testvéréért, akit már nem ismertem – sorjáztak a nevek.

És te kiért? Én Petőfi Sándorért. Petőfiért? Rokonotok? Nem. Akkor miért pont érte? Mert érte biztos nem imádkozik senki.

Voltak korok, amikor Petőfi, Jókai, Vasvári és társaik, 1848 hősei, a 13 aradi vértanú közös nemzeti alap voltak. A gimnáziumban az egyik október 6-án történelemtanárunk megkért, írjuk fel a 13 aradi vértanú nevét. Én felírtam őket, s hozzá még a többit is, egészen tizenhétig. Nem is értettem, miért vesztegetjük erre az időt, hiszen ez olyan, mint az egyszeregy, mindenki tudja. Kiváló, jó szellemű, mondhatom, hazafias érzelmű osztály voltunk. Mégis én voltam az egyetlen, aki tudta az összeset; az utánam következő legtöbb találat hat vagy hét volt. Akkor áldottam apámat, aki kilencévesen az októberi ünnepen elvitt a Batthyány-örökmécseshez, s mesélt róla és az aradiakról. Megkérdeztem: „Ezeket te honnan tudod?” Azt felelte: „Ennyi idősen, mint most te vagy, már tudtam.” Hazamentünk, és első dolgom volt megtanulni a 13 nevet.

A nevek persze önmagukban semmi, de ha elolvassuk a vértamúk búcsúleveleit, naplójegyzeteit, kinyílik a szívünk és a lelkünk. Oly egyszerűen és a halál árnyékában mégis fenséges szépséggel írtak azokról az érzésekről, amelyek a családjukhoz, a szabadsághoz, Magyarországhoz fűzik őket.

Petőfi versei, naplója is ilyen ajándékokat őriznek számunkra. Nézzünk költőnk szemébe, és ha van időnk, néha látogassuk meg! Vár ránk, ahogy a Nemzeti Múzeum lépcsője is, ahol 1898 óta idén először nem volt állami ünnepség március 15-én.

Hirdetés

*

„A szükséges dolgokban egység, a kétségesekben szabadság, de mindegyikben szeretet”. A Szemlélek a Szent Ágostonnak tulajdonított gondolat jegyében igyekszik fórumot teremteni a legkülönfélébb véleményeknek. Ezért, bár vendégszerzőink publicisztikái nem feltétlenül tükrözik lapunk álláspontját, az építő párbeszéd jegyében szívesen befogadjuk őket.