Érdekes jelenség figyelhető meg a közösségi oldalak kommentszekciójában: valahányszor szóba kerül a cölibátus, a hozzászólók – köztük nem hívők – gyakran vérre menő vitákat indítanak, és indulatosan érvelnek a papi nőtlenség eltörlése mellett. De vajon miért fontos ez a kérdés azoknak is, akiknek az egyház tanítása semmit sem jelent? Erszény Krisztián megfejtése.
Meglehet, azért, mert a cölibátus nemcsak egyházi hagyomány, hanem kulturális jelenség is? Olyan értékvilágot képvisel, amely a mai ember számára idegen: az önmegtagadás, a lemondás, az Istennek szentelt élet radikalitását. Olyan életforma, amely ellentmond a kor uralkodó logikájának, amelyben a boldogságot az élmények, a kapcsolatok, a szexualitás és az önmegvalósítás adják. A cölibátus ezzel szemben a lemondásban talál értelmet, ami sokak számára provokatívnak tűnik.
A pap nőtlensége mintha emlékeztetne minket valamire, amit a modern ember már elfeledett. Arra, hogy a minőségi élethez nem feltétlenül a vágyak maradéktalan beteljesítése szükséges, és hogy van olyan szeretet, amely nem birtokolni akar, hanem minél többet adni másoknak. Sőt, természetéből adódóan a szeretet csak ennek megfelelően határozható meg.
A cölibátus nem a test tagadása, hanem a szeretet egy másik megnyilvánulása melletti döntés,
s üzenete azok számára érthető, akik elhiszik, hogy létezik Isten, és érdemes adni Neki valamit az életünkből.
A vallástalan ember szemében a cölibátus értelmetlen önsanyargatásnak tűnhet. Innen nézve a papok nőtlensége nem szentség, hanem abszurd önkorlátozás. Ráadásul sokak fejében a cölibátus hallatán azonnal megjelenik egy súlyos téveszme: mintha a papi nőtlenség és az egyházi személyek által elkövetett szexuális visszaélések között ok-okozati kapcsolat lenne. Mintha a bűnös tettekért a cölibátus volna a felelős. Pedig ezek a botrányok nem a nőtlenségből fakadnak, hanem az emberi gyengeségből, a hatalommal való visszaélésből, az elfojtásból és a bűnök eltussolásából. A cölibátus nem lehet bűnbak. Sokkal inkább áldozatává vált annak a közhangulatnak, amely a személy önmaga feletti teljes uralmát ma már gyanúsnak tartja. Kiváltképp, ha nem értjük meg, hogy ez nem is annyira az önuralomról szól, mint a mély, belső meggyőződésből eredő önátadásról.
A média és a közbeszéd gyakran továbberősíti ezt a téves összemosást. A cölibátust így nemcsak egyházi fegyelmi kérdéssé, hanem szimbolikus csatatérré, az egyház „elnyomó” és „életellenes” arcának jelképévé tennék. A nem hívők szemében, akik közül sokan eleve bizalmatlanul tekintenek a vallási intézményekre, ez újabb érv lehet az egyház kritikájára. Még úgy is, hogy a legtöbb pap hitelesen, odaadóan, tisztán és szeretettel szolgálja közösségét.
A kérdésnek pszichológiai rétege is van: a cölibátus tükörként is rámutat a benső megéléseinkre.
Nagyon sokan, akár tudattalanul is, nehezen viselik, ha valaki olyasmit vállal, amire ők maguk nem képesek vagy nem hajlandók.
A lemondás, a hivatás, a tisztaság iránti elkötelezettség rámutathat arra, mennyire belebonyolódtunk a saját vágyainkba. A pap pedig nemcsak prédikál, hanem akár a puszta létével is kérdéseket ébreszt. És ez sokaknak zavaró.
A teljes képhez hozzátartozik, hogy a cölibátus kérdésében az egyház maga is keresi az egyensúlyt. A keleti rítusokban például léteznek nős papok, a nyugati egyházban pedig teológiai és gyakorlati viták folynak arról, hogy meddig tartható fenn a kötelező nőtlenség intézménye. Ez a párbeszéd nagyon fontos, és igen más hangnemben folyik, mint az a hangos harciasság, amit a kommentelők képviselnek a közösségi oldalakon. Ha az ő motivációjukba belegondolunk, meglehet, nem elsősorban a papok lelki egészségéért aggódnak, hanem az egyház tekintélyével nem tudnak azonosulni, s ezt az ellentmondásos képet akarják megingatni, vagy a vallásnak az ő életükben megélt értelmetlenségét akarják kifejezni.
Ezzel együtt előremutató lehet, hogy a téma újra és újra előkerül. Mert lehetőséget ad beszélni arról, hogy mit jelent ma az Istennek szentelt élet. Hogy miért választja valaki a cölibátust nem kényszerből, hanem szeretetből, a hite és a közösség iránti odaadásból.
És hogy létezik olyan elköteleződés, ami nem a hiányról szól, hanem a teljességre épít.
A cölibátus nem mindenkinek való, ezt már a papi szemináriumon tisztázni szokták – de nem is mindenkinek kell vállalnia és értenie. A pap nem „elvesz valamit” az életétől, hanem „odaad valamit” belőle. És lehet, hogy a világot leginkább ez a gesztus zavarja: hogy van, aki nem önmagát akarja beteljesíteni, hanem Istent engedi kibontakozni önmagában. Lehet tehát, hogy nem a cölibátus a botrány, hanem az, hogy valaki képes teljesen odaadni önmagát? Vajon nem ez a valódi kérdés mindannyiunk számára, hogy valóban létezik az a szeretet, ami nem kér viszonzást – csak adni akar?
Így támogathatja a Szemléleket
A Szemlélek nem üzleti vállalkozás, kizárólag adományokból, támogatásokból működünk. Önállóságunk legfőbb záloga olvasóink nagylelkűsége. Kérjük, ha teheti, ön is csatlakozzon támogatói körünkhöz! Egyszeri vagy havi rendszeres adományát ezen a linken fogadjuk.
Támogatom
Nagyon sokszor gondolkodom a cölibátus kérdésén. Mindenek előtt le szeretném szögezni, hogy egy szent és jó dolognak tartom. Az, hogy vannak emberek, akik bizonyos szinten a legelemibb szükségleteiket (hiszen azt már korán megtanultuk, hogy az élelem és a szaporodás a legelemibb dolog, amit el akarunk érni) feláldozzák Isten és a közösség érdekében abszolút tiszteletet érdemel.
Éppen ezért nem tartom alapból jó gondolatnak a cölibátus eltörlését. De. S itt jön egy gondolatom. vajon mi a cél? Az Isten országának hirdetése, vagy annak a hirdetése, hogy én alkalmas vagyok az önmegtartóztatásra.
Több, mint két évtizedig (világi munkatársként) dolgoztam egyházi személyek mellett, s sok mindent láttam. Előtte a teológián, ahol tanultam ott is láttam dolgokat. Láttam olyan szenzációs, kiváló kispapot, aki azért ment el, mert egyszerűen meghasonlott önmagával ebben a kérdésben. Valószínűleg egy kiváló leendő papot veszítettünk el azzal, hogy egy jelet helyezünk előtérbe. Láttam olyat is, aki látványosan nőgyűlölő volt. De olyan szinten, hogy az már szinte középkori. Felszentelése után két-három évvel találkoztam vele egy koncerten kézenfogva egy hölggyel. Én bevallom kínosan éreztem magam.
Olyanról is tudok, aki 2-3 gyermek születése után vállalta fel a kapcsolatát, s döntött a kilépés mellett.
S olyanról is, aki tisztességgel megéli a cölibátust, mert nem kevesen vannak ilyenek.
Az alapvető problémám nem a cölibátussal van, mert az abszolúte nem rossz dolog. Ideális esetben a házasságkötésig egyébként mindenki gyakorolja, bár azért én sem most érkeztem a reggeli vonattal, tehát tudom, hogy ez azért nem pontosan gyakorlat ma, de ismétlem az ideális esetben van ez.
A gondom több felmerülő kérdéssel van. Van egy életállapot-kötelezettség, melynek vállalása mindent felülír. Lehetsz – nem kis túlzással – pocsék alak, szinte gazember, de ha vállalod a cölibátust, akkor felszentelhetnek, ha nem, akkor hiába vagy te teológiai szinte professzora, a legmélyebb lelki ember, nem szentelnek fel. Vagy hazugsággal kezded a papi életet. „Akarod-e önként és mindhalálig megtartani a cölibátust a mennyek országáért, hogy ezáltal szorosabban Krisztushoz tapadj és szolgálatodat szabadabban végezhesd?” – hangzik el a diakónusszentelés szertartásában. S még azt se mondom, hogy minden esetben hazug erre a válasz, vagy később hazugnak minősül, s azt se, hogy nincsenek sokan, akik meg is élik, s tisztességgel megélik, s közben nem válnak alkoholistává, függővé, hanem lassan szent pappá, ami csodálatos dolog. A problémám, hogy ez a kérdés mindennél fontosabb a pappá levés kérdésében. Csak akkor lehetsz pap, ha ezt vállalod, punktum.
A másik problémám, hogy a pap jel is. Egy szent pap csodálatos jel. Egy rossz pap rettenetes jel. S az is jel, ha egy pap meghasonlik. Bort iszik, vizet prédikál. Vagy fordítva. S jönnek az elnéző mosolyok, hogy rendben, tudjuk, tudjuk, de azért jó pap az. De ezzel az adott személy hiteltelenné válik, ez által az egyház válik azzá.
Mi akkor a megoldás? Semmiképpen nem a cölibátus eltörlése. A cölibátus egy fontos és lényegi kérdés. A módját viszont megváltoztatnám. Ha már lehet kipróbált (ez által idősebb) személyeket diakónussá szentelni, nős emberként, mint ma már lehet, lehessen ezt is. Aki meg akarja élni a cölebsz életmódot, tegye meg. Ahogy egy pap barátom mondta, neki nincs baj, ha engedélyezik a nősülést, csak kötelezővé ne tegyék. A gond talán az, hogy csak sarkosan gondolkodunk. Meg kell tartani, el kell törölni. Szerintem meg gondolkodni kellene. Én nem érzem, hogy a cölibátus ma akkor a jel lenne a világ szemében, hogy mindent erre kellene feltenni. Inkább sokszor kellemetlen, kínos helyzeteket okoz, amikor kiderül, hogy valaki pont nem tartotta meg. Az, hogy bizonyos esetekben nős embereket is pappá szenteljenek, sokkal kevesebb kárt tudna okozni, mint az, hogy erővel ragaszkodunk egy kérdéshez, ami nem a legfontosabb.