„Mindennapi győzelmünket add meg nekünk ma!” – az erőkereszténység zsákutcája

A magyar egyházi közbeszédben egyre hangosabb azoknak a hangja, akik a kereszténységet kulturális és politikai csatatérként értelmezik. Mintha a hit lényege az állandó védekezés, az ellenségkeresés és a megszerzett pozíciók őrzése volna, nem pedig a Krisztust követő szolgálat és önkiüresítő szeretet. Református vendégszerzőnk szerint az erőkereszténység tévút, és az egyház a választási eredmény következtében esélyt kapott visszatérni az evangéliumhoz.

A szerző bölcsész, kiadói szerkesztő, a Károli Gáspár Református Egyetem Anglisztika Intézetének oktatója.

A választások óta az egyházi – elsősorban a református – nyilvánosságban tovább erősödött egy igen harcias kisebbség kultúrharcos narratívája, holott ez a fajta konfrontatív vallásosság nem általános jellemzője a református hívőknek, gyülekezeteknek, vagy akár a református értelmiségnek. Nem gondolja minden református, hogy hitére nézve a legnagyobb veszély a hitehagyott Európai Unió (egységesnek vélt) keresztényellenes ideológiája. Nem gondolja minden református, hogy az egyház alapvető feladata szexuális bűnök egy önkényesen behatárolt köre ellen harcolni. És azt sem, hogy mostantól féltenünk kellene gyermekeinket a magyar iskolákban, mert majd rájuk erőltetik a genderideológiát. Végezetül azt sem, hogy a hitélet folyamatos izmozásból, mindenféle rendű és rangú ellenségtől való rettegésből és görcsös önvédelemből állna. A magyar közéletben mintha alábbhagyott volna a háborús riogatás; szomorú, hogy egyházi berkekben továbbra is folyik, pedig már kampány sincs.

A kultúrharc súlyos téveszméken alapul. Először is egy olyan torz istenképen, amelyet konkrétan nem öltünk szavakba, gondolkodásunkban és nyelvünkben azonban makacsul jelen van. Eszerint Isten egy óriási nagy Valaki a többi valaki között és mellett, a Legfőbb Lény az összes többi lény sorában, egyfajta csapatkapitány, aki területhódító hadjáratot folytat a világban. Ez rendkívül félrevezető. Isten nem foglal el a teremtett valóság darabjaival közös dimenziót vagy teret.

Ez olyan, írta C. S. Lewis, mintha a Hamlet című darab szerzőjét a helsingöri kastély padlásán keresgélnénk.

Szakszerűbben fogalmazva: Isten „túlságosan” transzcendens ahhoz, hogy konfliktusban lehessen vagy szembekerüljön a világgal, s így nem lehet sem „távol” attól, sem „közel” hozzá, hiszen a „távolság” és a „közelség” fogalma még mindig ugyanabba a világba helyezik el. Istent nem lehet összehasonlítani vagy szembeállítani a teremtményekkel. Az abszolút „távolság” és az abszolút „közelség” egybeesik. Ezért lehet jelen mindenütt, de nem a térben és az időben körülhatárolva, mint egy szék, asztal vagy ember, ezért nincs szüksége területfoglalásra sem. Bár ez hosszabb kifejtést igényelne, Krisztus keresztje révén Isten még a rossz dolgokba is „alászállt”, ott is jelen van, és kényszer nélkül, szelíden, földi hatalmáról lemondva, Szentlelke által munkálkodik a rossz legyőzésén.

Nem csoda, hogy e torz istenkép hallgatólagos elfogadásával félreértjük az Isten országáért vívott harc mibenlétét is. Úgy képzeljük el Isten országát, mint amely versenyben áll a többi országgal. Mintha ugyanazokon az e világi tereken és erőforrásokon osztoznának, vagyis ahhoz, hogy győzzön, pénzt, ingatlant, iskolát kellene elhódítania a világi országoktól és hatalmaktól. Sőt, megjelennek olyan törekvések, amelyek magát az államot és a társadalom egészét is az ószövetségi törvényeknek vetnék alá (az Újszövetségből ugyanis nem desztillálható semmiféle összefüggő törvényi rend).

Háború Isten országáért

Mintha elfelejtettük volna, ki is a mi Istenünk. Napi imánk, ahogy Visky András író nemrég megjegyezte: „mindennapi győzelmünket add meg nekünk ma”.

A mi hamis Krisztusunk leborulva imádja a Sátánt,

aki felvitte őt egy magas hegy csúcsára, körbemutatott a világ országain, és azt mondta neki: „Mindezt neked adom, ha leborulva imádsz engem.” (Mt 4,9) Mintha elfelejtettük volna, hogy a testté lett Ige leborult a tanítványok elé, és megmosta a lábukat, mint egy rabszolga (vagy mint egy nő). Mintha elfelejtettük volna, hogyan csúfolta őt az egyik lator, hogyan biztatta, hogy vonultassa fel a mennyei hatalmakat, és szálljon le a keresztről. Pál apostol szava – „az én erőm erőtlenség által végeztetik el” – vasárnapi iskolai emlékké homályosodott. „…jaj, szolga csak egy van: az Isten, s uraktól nyüzsög a végtelenség” – írta Weöres Sándor.

A bűn elvakítja az embert. Ahogy Luther oly találóan állította: a rosszat jónak, a jót rossznak gondoljuk. A hatalom képzete az ember szemében oly szorosan összefonódik a bűnnel, hogy szennyezett maga a szó és az összes hozzá társuló tapasztalat. Az isteni hatalom és uralkodás egészen más. Hit nélkül nevetséges és értelmetlen azt állítani, hogy aki az Atya Isten jobbján ül és uralkodik, a Megfeszített maga, ugyanaz a Jézus, aki minden földi hatalomról lemondott. A bukott, tönkrement világban a kereszthalál volt az ára az önkiüresítő szeretetnek, amely a Szentháromság személyei között mindörökké történik. Önátadás, megnyílás, befogadás. Nekünk, akik a bűn fordított világában élünk, ez nevetséges.

Hirdetés

Az együgyűek és a szentek tudják ezt – és néhány művész.

Ma elég, ha az interneten egy kommentben emlékeztetem valamely egyházi megmondóemberünket erre – harsogva szednek ízekre az erőkeresztények népes seregei. Az erőkeresztények Krisztusa visszaüt, de legalábbis kikéri magának, ha bántják. Ha a másik orca odanyújtásáról, irgalomról beszélünk – nem általánosságban, mert akkor veszélytelenül lehet ájtatosan bólogatni, hanem amikor irgalomra, szelídségre intünk például a bevándorlókkal, a politikai ellenfelekkel, a kereszténység kritikusaival –, akkor nagy eséllyel verbálisan meglincselnek. És ez mind kevés. Az „Isten országáért” vívott háború szellemének fenntartása érdekében előszeretettel kreálunk magunknak ellenségeket, vagy azonosulunk lelkesen a világi hatalom által kreált ellenségképekkel, jelenleg leginkább „Brüsszellel”, hogy legyen ki ellen harcolni.

Keresztények kisebbségben

Európában a keresztény egyház évszázadokon át hatalmi pozícióban volt: az egyházi és a világi hatalom összefonódott. A modernitás hajnalától (a reneszánsz és a reformáció korától) kezdve az összefonódás fokozatosan meggyengült, és a felvilágosodás, a polgári forradalmak idején az egyházi és a világi hatalom elvált egymástól. Ezzel párhuzamosan beindult egy hosszú szekularizációs folyamat, amelynek során a kereszténység fokozatosan elveszítette világnézeti dominanciáját. A „keresztény Európában” az alapvető keresztény hittételek elfogadása nem volt választás kérdése: magától értetődően alakította az emberek gondolkodását, személyes istentapasztalatuktól függetlenül is. Ellenben a mai korban – Európában a leginkább és mindenképpen – a kereszténység egy választási lehetőséggé lett a világnézeti palettán. A hívő keresztények kisebbségben vannak. A keresztény szemléletmód és értékrend többé nem magától értetődő.

De miért is baj ez? Miért baj ez egy olyan vallásalapító követőinek, akinek az útja ebben a világban következetesen lefelé vezetett, s a megaláztatásba és a halálba vezető út bizonyult a győzelem, a feltámadás irányának? Ha mi más irányba megyünk, akkor hiába halmozunk pénzt, paripát, palotát, nem fogunk győzni. Isten országa nem növelhető területfoglalással.

A birodalomépítés nem azonos Isten országának építésével.

Újfent Visky Andrást idézve: Istent vagy Isten országát védeni és menteni nem a mi feladatunk. A „megmentő” szerep nem az egyház, hanem Isten munkaköri leírásában szerepel. Ha átvesszük tőle a feladatát, görcsössé és defenzívvé válunk. És gyakran, sajnos, gyűlölködővé.

Azzal viszont, hogy kisebbségbe kerültünk, kaptunk egy óriási esélyt: megtanulhatunk krisztusi módon, alázatosan és hatalomtalanul létezni a világban. Dietrich Bonhoeffer szerint a világ „nagykorúvá” válásának (vagyis a szekularizációnak) jótékony következménye hamis istenképünk megsemmisítése volt, mert segíthet felismerni, hogy Isten a világban erőtlensége által vesz hatalmat. A mártírrá vált lelkipásztor-teológus radikális állítása szerint „az embert nem a vallásos aktus teszi keresztyénné, hanem az Isten szenvedésében való osztozás a világi életben”.

Erő az erőtlenségben

Bonhoeffer sem gondolta, és én sem gondolom, hogy ez minden esetben a másik orca naiv odatartását jelenti. Nem vagyunk már vándorló radikálisok, mint Jézus első tanítványai. Az egyház a világban él és tevékenykedik, amiből az következik, hogy kompromisszumokat kell kötnie a rábízottak érdekében, hogy védenie kell saját érdekeit, és hogy nehéz és kétértelmű helyzetekből többnyire nem fog tisztán kikerülni.

Mégsem engedhet abból, hogy bár minden politika, a politika nem minden.

Ha igaz, hogy „az én erőm erőtlenség által ér célhoz” (2Kor 12,9), akkor az egyház nem beszélhet az erő nyelvén. Az egyház az erő nyelvén beszél, amikor ősszel bemegy a diák a gimnáziumba, és döbbenten látja, hogy az iskoláját átnevezték, és immár kereszt függ a falon a katedra fölött. Olyan ez, írta valaki a Facebookon, mintha Jézus erőszakkal nyomná le az emberek torkán a kenyeret és a bort. El kell fogadnunk, hogy a világ már nem „keresztényül” beszél. Ha tehát szóba akarunk állni a világgal, meg kell tanulnunk lefordítani magunkat. Nem kell az egyháznak kivonulnia a közéletből és a társadalomból, hanem ki kell alakítani egy új nyelvet, amely nem deklarál, nem ítélkezik, de nem is búsong vagy nosztalgiázik (például a keresztény Európa hanyatlásán). Meg kell tanulnia udvariasan, józanul – nem hisztériázva, az „ellenséget” nem démonizálva –, érvekkel magyarázni keresztény meggyőződését, és azt, hogy annak érvényesítése hogyan szolgálná a közjót. És hát leginkább, hogy egy szép kegyes kifejezést használjak, „a világ elé élni” azt a cselekedeteiben, mind intézményi, mind közösségi szinten.

Válságos időket élünk. A szegények nyomorognak, a gazdagok depressziósra szorongják magukat az abnormális mennyiségű választási lehetőség présében. Mindenki átéli a létbizonytalanságot, amelyet csak fokoz a világnézetek és spiritualitások digitális zsibvására. Munkanélküliség, világjárvány, klímakatasztrófa által fenyegetve könnyebb nem tudomást venni a valóság bonyolultságáról, és visszasírni egy olyan (soha nem létezett) kort, amelyben az úgynevezett keresztény értékek érvényre jutottak.

Így éled fel napjainkban egy letűntnek hitt világ, a fasisztoid jegyeket mutató keresztény nacionalizmus,

amely az egyház birodalomépítő törekvését politikai célokra használja fel.

Semmi újat nem mondtam. Az a gondolat, hogy semmilyen „végső előttit” vagy végeset nem azonosíthatunk a végsővel, éppenhogy a protestantizmus egyik legfontosabb hozzájárulása a mai napig az egyház életéhez és teológiájához. Ha bármi földit Istennel azonosítunk és végső valóságként tisztelünk, legyen az akár a saját vallásgyakorlásunk, a bálványimádás vétkébe esünk. Nem kell ezt szavakkal kifejteni, elég így viselkedni, és máris kilóg a lóláb. Az egyház – intézményeivel, médiabefolyásával, vagyonával – nem egyenlő Isten országával, s éppen ezért nem válhat öncéllá. Isten országa sem nem itt van, sem nem ott van, Isten országa közöttünk van. Isten maga a közelség – írta Tomáš Halík cseh katolikus teológus. Isten ott van, ahol bűnbánat, megbékélés és szeretet van. E különös országért, az erőtlen erő uralmáért kell munkálkodnunk, míg el nem jön az idő, amikor „minden térd meghajol” az előtt, aki mindenki szolgája, és minden szem meglátja őt, akit átszegeztek.