Mindszenty József „forog a sírjában”?

Miközben április 12-én sok keresztény ember is a rendszerváltásra szavazott, egyes körökben felmerült a vád, hogy ezzel meggyalázzák Mindszenty József emlékét. De vajon mára nézve mi következne a bíboros politikai felfogásából? Hogyan vegyültek a nézeteiben jobb- és baloldali elemek, mit gondolt nacionalizmusról, egyház és állam kapcsolatáról vagy a Szovjetunióról? Gondolatkísérlet a „mi lenne, ha” szellemében Mindszenty halálának mai emléknapjára.

A szerző történész, Mindszenty József szenttéavatási eljárásának viceposztulátora.

Néhányan különösebb ismeretek és megfontolás nélkül is tudni vélik, hogy mit gondolna Mindszenty bíboros a mai magyar közélet kérdéseiről. Pedig erre objektív válasz biztosan nem adható. Azért anakronisztikus a kérdés, mert a halála, 1975. május 6. óta minden külső és belső körülmény jelentősen megváltozott; véleménye és döntései más történelmi helyzetekben születtek. Mégis, több évtizedes Mindszenty-kutatásaim alapján van néhány olyan fogódzó, amelyekről érdemes a jelenünk szempontjából is eltöprengeni.

Fő irányelvemet szó szerint tőle veszem. Életében többször elmondta, hogy semmilyen ideológiának nem szeretne a tárgya vagy a hivatkozási alapja lenni. Ezért azt a téves és káros előfeltevést, hogy Magyarországon lenne egy „nemzeti” és egy „nem nemzeti” oldal, és ezért nem is kérdés, hogy ő melyiket támogatná, nem fogadom el kiindulási alapnak. Sokkal inkább szeretnék építeni az 1947. december 11-én megfogalmazott rendszerkritikájára: „A kölcsönös gyanakvásnak, bizalmatlanságnak olyan beteges tünetei mutatkoznak, hogy nyugodt kormányzás nem lehetséges; az állam zsandár-szerepe egyre nagyobb. Nem helyes a külső kényszer állandó fokozása a belső fegyelem rovására; a belső fegyelem folytonos lazítása a közéleti szabadság hátrányára.” Ilyen jelenségek ellen csak az őszinte, nyílt kommunikáció hozhat előremutató változásokat.

Mindszenty Józsefnek kétféle, egyházi és világi emlékezete él. A katolikusok többsége tiszteletre méltó, szentéletű bíborosként tekint rá, a magyar társadalom pedig alapvetően nemzeti szabadsághősként őrzi az emlékét.

Életútjának családi és egyházi szocializációjából adódóan vannak megosztó, súlyosan idejétmúlt vagy elítélendő vonatkozásai is.

Például fiatalkori antijudaista megnyilvánulásai, sovinizmusba hajló irredentizmusa és ellentmondást sokáig nem tűrő papi, főpapi hatalomgyakorlása. Ezekkel szemben fontosnak tartom személyisége pozitív alakulását, nézeteinek kisebb vagy nagyobb változását. A vele kapcsolatos össznemzeti minimumnak ma már az alapját képezi mindenféle 20. századi diktatúra elutasítása, nyilas és kommunista bebörtönzése, 1956-os forradalmi, majd 1971 utáni emigrációs szerepvállalása. Alakja ezekkel a történelmi érdemekkel jelenik meg a középiskolai történelemoktatásban. Ha Mindszenty bíboros életművére tekintünk, három-három meghatározó irányultságát szeretném kiemelni, mert ezek határozták meg a politikai gondolkodását.

Talán „jobboldali”?

1. Mindszenty Józsefnek akár zalaegerszegi plébánosként, akár veszprémi püspökként vagy esztergomi érsekként az volt a határozott, de egyre anakronisztikusabb felfogása, hogy a világi államoknak is kultuszkötelezettségük van. Mivel a hatalom úgymond Istentől ered, meg kell felelnie bizonyos „isteni törvényeknek”, és szolgálnia kell a keresztény hitelvek és erkölcsi értékek minél teljesebb társadalmi érvényesülését. Ez a nézetrendszer középkori eredetű, és az egyház forradalmakkal szemben megfogalmazott 19. századi antiliberális felfogását tükrözi, mely azonban a 20. század folyamán fokozatosan megváltozott. Írásom végén látni fogjuk, hogy ez a változás hatást gyakorolt-e a bíboros felfogására.

2. Mindszenty apátplébánosként az utolsó cseppet is kipréselte az állami, megyei és városi támogatásokból az általa alapított jóléti, közösségi és egyházi intézmények számára. Ezeket a támogatásokat természetesnek vette, úgy tekintett rájuk, hogy neki csak lobbiznia kell értük. De éppen mivel ezt magától értetődő közös finanszírozásnak tekintette, megszerzését nem a kormánypárt érdemének, hanem a saját munkája sikerének tulajdonította.

Hirdetés

Ezért fel sem merült benne, hogy a támogatások miatt kormánypárti nézetekre kellett volna helyezkednie,

sőt több mint két évtizeden át számos kérdésben képviselte ellenzéki (szociális és legitimista) álláspontját.

3. A két világháború között két olyan „nemzeti” cél volt, amely nyitottabbá és elnézőbbé tette a kormánypárti oldal iránt. Mindjárt érthetővé válik az idézőjel használata is, hiszen az egyik az apostoli királyság fenntartása volt (miközben a köztársasági gondolat sem volt kevésbé nemzeti), a másik pedig a történelmi Magyarország minél teljesebb helyreállítása (miközben a teljes revíziót nem nyilvánosan a „nemzeti” kormány sem tartotta megvalósíthatónak). Mindszenty ezekben a kérdésekben az ún. történeti alkotmány talaján állt, a Werbőczy-féle Hármaskönyvre, a Pragmatica Sanctióra, a „Szent István-i” állameszmére és a Szent Korona „jogaira” hivatkozott. A kérdés az, hogy a teljes Mindszenty-életmű alapján fenntarthatók-e ezek a már saját korában is egyre anakronisztikusabb megközelítések. A választ írásom utolsó idézetében megtalálhatjuk.

Talán „baloldali”?

1. Mindszenty bíboros akár fiatal plébánosként, akár a későbbi életszakaszaiban mindig nagyon elítélte a korrupció összes fajtáját. Rengeteg idézetet hozhatnék arra, hogy ezt a hetedik parancsba ütköző bűnnek, intézményes lopásnak tartotta. Határozottságának ugyanaz volt az alapja, amire az előző tétel 1. pontjában hivatkoztam: a keresztény elvek és a keresztény erkölcs minél teljesebb érvényesülése, amit – a bíboros felfogása szerint – az államnak magán kell kezdenie, jó példát is mutatva a társadalomnak. Amikor ezt a szigorú elvet sérülni látta, mindig szót emelt, ma úgy mondanánk, a „zéró tolerancia” jegyében.

2. Másik, ezzel összefüggő alapelve az egyház társadalmi tanításából következett: a társadalmi igazságosság minél szélesebb érvényesülése, a szociális érzékenység és a népközelség. Ez számára nem csupán elvont eszmét jelentett, hanem gyakorlati parancsnak számított. Plébánosként diákokat taníttatott, öltöztetett, családokat segélyezett, közösségeket szervezett, hívei számára hitelügyeket intézett, szociális intézményeket alapított. Főpapként a második világháború végén és az azt követő években – 1956-ban is – szinte páratlan mértékű hazai és nemzetközi karitásztevékenységet folytatott. Ezért

azoknak a rendszereknek, amelyek nem csökkentették, hanem növelték a társadalmi különbségeket, vagy visszaéltek a hatalommal,

és akár politikailag, akár gazdaságilag egy szűk elit érdekeit szolgálták, mindig az ellenzéke volt.

3. Mindszenty bíboros jellemzője a mély magyar történelmi tudat és beágyazottság. Ezen a téren elfogult volt és túlzásokra is ragadtatta magát. A legjobb példa erre kifejezett politikai szerepvállalása 1941-ben a horvát többségű Muraköz Magyarországhoz történő visszacsatolása érdekében. Ám nézeteinek szigorú elvi határai voltak. Nem fogadta el például a nyilas-náci antikommunista és zsidóellenes narratívát, hogy Hitler a Szovjetunió elleni háborújával és a zsidók deportálásával „keresztény célokat” szolgált volna. A vidéki magyar zsidóság elhurcolása idején kijelentette, hogy „jogerős bírói ítélet nélkül az életet elvenni senkitől nem lehet”, ez nem „nemzetvédelem”, hanem a tízparancsolatba ütköző gyilkosság. Hasonló következetességgel számos írásában elítélte Sztálin és a Szovjetunió rémtetteit. 1956-ban pedig a forradalmi kormányt és annak (egyébként kommunista) miniszterelnökét, Nagy Imrét támogatta, a szovjet csapatok bevonulását pedig történelmi alapon elítélte. Ezért

nem tudok elképzelni olyan pragmatikus megfontolást, ami miatt ma megengedhetőnek tartana bármilyen orosz beavatkozást egy ország belügyeibe, Ukrajna megtámadásáról nem is beszélve.

Mindszenty politikai öröksége

Fontos történelmi adalék, hogy 1945 és 1948 között a püspöki kar vezetőjeként végül letett arról, hogy a katolikusok akkori nagy lélekszáma miatt bármely pártra befolyást gyakoroljon, de ilyen törekvést fordítva sem fogadott el. A kormánypártokkal tartózkodó volt, a kommunista párttal kifejezetten hűvös, de a velük együttműködő kisgazdákkal is egyre bizalmatlanabb. Ha a fenti szempontokon túl Mindszenty politikai örökségét és a mai társadalom számára is értelmezhető üzeneteit keressük, akkor az 1956. november 3-án elmondott rádiószózatából indulhatunk ki. Ez volt az egyetlen olyan nyilvános beszéde, amelyben konkrét politikai kérdésekkel foglalkozott:

„(…) A régi nacionalizmusokat mindenütt át kell értékelni. A nemzeti érzés ne legyen többé harcok forrása az országok közt, hanem az igazság fundamentumán a békés együttélés záloga. A nemzeti érzés virágozzék az egész világon a népek közös kincseit képező kultúrértékek területén.”

„Mi magyarok, az európai népek családi, bensőséges békéjének zászlóvivőiként akarunk élni és cselekedni. Nem mesterségesen hirdetett, de valódi barátságban mindegyikkel.”

„A nemzet szabadon akart dönteni arról, hogy miképpen éljen. Szabadon akart határozni sorsa, államának igazgatása, munkájának értékesítése felől.” „Én pártokon kívül és – állásom szerint – felül is vagyok és maradok. Figyelmeztetek ebből a tisztemből minden magyart, hogy a gyönyörű egység októberi napjai után ne adjanak helyt pártviszályoknak és széthúzásnak.” „A törvényes felelősségre vonásoknak minden vonalon, éspedig független és pártatlan bíróság útján kell bekövetkezniük.” „A bukott rendszer részesei külön felelősséget viselnek saját tevékenységükért, mulasztásért, késedelemért vagy helytelen intézkedésért.”

„Hangsúlyoznom kell a tennivalók tárgyi foglalatát: jogállamban élő, osztály nélküli társadalom, a demokratikus vívmányokat fejlesztő, a szociális érdekektől helyesen és igazságosan korlátozott magántulajdon alapján álló, kizárólag kultúrnacionalista szellemű nemzet és ország akarunk lenni. (…) Mint a magyar katolikus egyház feje kijelentem, hogy nem helyezkedünk szembe a történelmi haladás igazolt irányával, sőt az egészséges fejlődést mindenben előmozdítjuk.”

Ez a pártatlanság, felelős távolságtartás, az ő szavaival ez az „együttes hazaszeretet” még egy fontos történelmi tanulsággal szolgál. A kereszténység amint része lesz a hatalomnak, a lényegét veszíti el; a politikai kereszténységnek tehát semmi köze nincs a krisztusi hithez. Úgy tűnik, a hitvalló Mindszenty bíboros ezt a kommunista hatalom börtöneiben tanulta meg. Kerek hetven évvel ezelőtt megfogalmazott rendszerváltó szavai pedig máig nem veszítettek aktualitásukból.