Mit kezdjünk a bűnnel?

Lehetséges vajon Jézus Boldogmondásai és a Hegyi beszéd tanácsai alapján élni, társadalmat építeni? Mit kezdhetne a szeretet civilizációja a bűnnel?

Az abortusztörvény módosítása kapcsán kaptunk egy remek írást egyik vendégszerzőnktől, aki nagyon világosan és nagy empátiával írt arról, hogyan is segíthetnénk igazán egy krízishelyzetbe került embernek. Szíven ütött, ahogy saját, önhibájából elszenvedett balesetét párhuzamba állította a nem kívánt gyermekét elvetetni készülő anya helyzetével.

Igen, voltaképp minden „bűnös”, aki bármilyen törvényellenes cselekedet miatt bíróság elé kerül, egyben áldozata is a saját cselekedetének.

Mi volna, ha bűnüldözés és büntetésvégrehajtás helyett valami új megközelítést alkalmaznánk mindenütt? Hiszen az abortusz is egyértelműen üldözött cselekmény volt még 70-80 éve is, sokáig halálbüntetés járt érte, mint gyilkosságért – de ez nem tudta megszüntetni a problémát. Ahogy a többi törvényszegést sem képes megszüntetni az igazságszolgáltatásnak nevezett karhatalmi megtorlás.

Sokszor emlegetjük, hogy a zsidóság szemet szemért törvénye milyen nagy előrelépés a korábbi, családokat kiirtó vérbosszúhoz képest. De tudjuk, hogy Jézus ennél is sokkal többre hívja a követőit: “én pedig azt mondom nektek, hogy ne szálljatok szembe a gonosszal”, sőt szeressétek ellenségeiteket! És már Mózes által is azt mondja az Úr: „enyém a bosszú, én megfizetek” és ezt Pál megtoldja a rómaiaknak írt levelében: „Ne álljatok bosszút önmagatokért, szeretteim, hanem adjatok helyet az ő haragjának.”

Mi volna, ha a társadalom valóban jézusi szeretettel fordulna azok felé, akik kárt tesznek másokban és magukban?

Álomvilágnak, naivitásnak, talán egyenesen őrültségnek tűnik a gondolat? Ahogy nemrég egy CDU-s német politikus nyilatkozta egy keresztény lapnak: „a Hegyibeszéd egyértelműen nem politikai útmutató […] ezt a világot és Isten Országát világosan el kell különíteni”. Tudjuk, hogy máig ez a valóság körülöttünk – de tényleg jól van ez így?

A gyerekek nevelésében – legalább az elmélet szintjén – már eljutottunk odáig, hogy az erőszak csak árt, és a testi fenyítést elvileg betiltottuk mindenütt. Úgy érzem azonban, hogy nagyon becsapjuk magunkat, ha csak a fizikai bántalmazás ellen lépünk föl, különösen akkor, ha a tettlegességet csak lecseréljük verbális erőszakra. Jó ideje beszélnek már erről a pszichológusok, tudjuk azt is, hogy a kirekesztettség, a bántó szó ugyanolyan reakciót vált ki az agyban, mint a fizikai fájdalom – mégis úgy teszünk, mintha most már jó úton járnánk.

Azt gondolom, szükségünk lenne egy egészen új szemléletmódra, amely a mai tudásunknak megfelelne, figyelembe venné az agykutatás és a pszichológia új ismereteit. Hiszen még a XX. század közepén is azt gondolta az orvostudomány, hogy a csecsemőknek nincs szükségük érzéstelenítésre, ha esetlegesen műteni kell őket – belegondolni is rémes, milyen szenvedéseket okozhatott ez a hozzáállás. Azt is tudjuk, hogy a csecsemőotthonokban még a hatvanas években is az volt az útmutatás, hogy nem szabad a kicsiket babusgatni, hogy ne alakuljon ki kötődésük a folyton cserélődő gondozókkal – ma már tudjuk, micsoda lelki-szellemi pusztítást jelent ez egy fejlődő emberkének.

Hiszen az első ezer nap, tehát nagyjából az első három év, illetve már a magzati kor is alapvető jelentőségű az egész életünkre nézve: ebben az időszakban létfontosságú a biztos kötődés és a szabad fejlődés. Azt is látjuk, hogy a nehéz sorsú felnőttek, a törvénnyel összeütközésbe kerülők, vagy a pszichiátriai betegek gyermekkorában szinte kivétel nélkül már itt, az első életévekben zavarok voltak: állami gondozásba adták, bántalmazták, elhanyagolták őket. Egy nagyon alapos tanulmánykötet, Sven Fuchs könyve (Kindheit ist politisch) szerint a gyermekkor politikai jelentőséggel bír:

a diktátorok – akik maguk is mind frusztrált, meggyötört gyerekek voltak – a szárnyukszegett, dresszírozott emberek hátán juthattak és maradhattak a hatalomban.

Nem véletlen, hogy minden diktatúra igyekszik a maga képére formálni az embereket – erőszakkal, dresszúrával, manipulációval, elsősorban a gyerekek nevelésén át.

Mindezek alapján úgy gondolom, hogy vakvágányon járunk, amikor „igazságot szolgáltatunk”, büntetünk, megtorlunk, hiszen ilyenkor saját erőből akarunk olyanok lenni, mint az Isten, ahelyett, hogy Jézust követnénk, aki az ellenségeink szeretetére hív.
Tudom, hogy hajmeresztő gondolat bűnözőkre, rablókra és gyilkosokra vonatkoztatni ezt a jézusi tanácsot. De ha az eddigi módszereinkkel ennyire jutottunk, akkor talán el kellene gondolkodnunk, nem zsákutcában túráztatjuk-e a motort? Hiszen a börtöneink, a nevelőintézeteink, a gyermekotthonaink szinte mind bűnöző-továbbképző intézetek: nem megoldják, hanem sokszor tetézik a bajokat. Hála a börtönmisszióknak, egy-egy pálfordulás is történik, és a megtért rablók nem pandúrokká válnak, hanem hiteles misszionáriusokká, de nincsenek elegen.

Az Egyesült Államokban az ötvenes években voltak próbálkozások a társadalomba való beilleszkedést célzó és segítő börtönök kialakítására, sokan a döntéshozók közül támogatták ezt az irányt, de végül különböző hatások miatt újabb emberöltőkre rögzült az a hozzáállás, hogy a büntetés nevel. Pedig, ahogy ma már végre egyre hangosabban mondják a pszichológusok, az agykutatók és a pedagógusok: a dresszúra nem nevelés.

A nevelés csak akkor valódi, ha növelés, ha kibontani segít a gyermek veleszületett, Istentől kapott ajándékait. Ma már tudjuk – legalábbis elvben –, hogy az újszülött nem ‘tabula rasa’, teleírandó üres lap, nem nekünk kell embert faragnunk belőle, hanem egy teljes értékű ember, adottságokkal, lehetőségek egész seregével, akit abban kell támogatnunk, hogy felnövekedjen, kibontakozzon, formálódjon. Szüksége van a támaszt adó korlátokra, a védelemre, a gondoskodásra, a biztonságra, de nincs szüksége kényszerítésre, manipulálásra, megfélemlítésre. Azt is tudjuk, hogy

senki nem születik gonosznak,

bár kétségtelen, hogy már a magzati korban érhetnek egy embert olyan traumák, amelyet miatt születésekor már terheket, félelmeket hordoz. Ezek a traumák, ahogy az első három életévben vagy a fiatalkorban szerzett sebek is, meghatározó jelentőségűek, de nem végzetesek és nem kezelhetetlenek, ahogy például a 95 éves holokauszttúlélő pszichológus, Edith Eva Eger is tanúsítja. A felnőttkori megrázkódtatások is nyomot hagynak bennünk, de úgy tűnik, hogy aki kisgyermekkorban megtapasztalta a biztonságos kötődést és a szabad növekedés lehetőségét, az olyan rezilienciára, azaz lelki-szellemi ellenállóképességre tehet szert, ami egész életében támaszt és erőforrást jelent számára a nehézségek elviselésében, a problémákkal való megküzdésben. Ezt a kötődést, és ezzel egyidejűleg a növekedés szabadságát – amit normál esetben egy magzat az anyaméhben megtapasztal – a feltétel nélküli és felelős szeretet tudja megadni, amely nem vár el teljesítményt, hogy elfogadjon, de felelősen támogat a növekedésben, és ez adott esetben kritikát is jelenthet, de soha nem a szeretet megvonását.

Úgy gondolom, mindezt tudnunk kellene már legalább Jézus óta, csak mintha nem mernénk elhinni. Mintha a fantáziánk elégtelen lenne ahhoz, hogy víziónk legyen egy ilyen, szeretetalapú társadalomról, ezért visszacsúszunk a rosszul bevált, de legalább ismerős módszerekhez, engedünk a félelemnek és az erőszaknak, és csak ábrándozunk arról, hogy talán majd egyszer lesz másképp is. Mintha nem lennének már álmaink se, amióta minden bármikor elérhető, amiről eddig álmodtunk – legalábbis anyagi téren.

Bizakodásra ad okot, hogy egyre többen fedezzük fel újra a pénzzel nem mérhető és pénzzel meg nem szerezhető kincseket: a figyelmes jelenlétet, a kedvességet, az őszinteséget, a barátságot, a jó szót, az együttérzést, a türelmet… amiket Pál apostol a Lélek gyümölcseinek nevez. Bárcsak ezek a kincsek határoznák meg a mindennapjainkat nem csak a magánéletben, hanem a közösségeinkben, sőt az egész társadalomban is!

Mindig szerettem volna a dolgok mögé látni, néha úgy érzem, sikerül is - különösen, amióta a Teremtő Lélek hangjára igyekszem fülelni. Amit pedig felfedezek, azt szívesen meg is osztom, akárcsak a kérdéseimet, amelyek minden meglelt válasz nyomán sokasodnak. Nagy öröm számomra közösségben felfedezni és együtt gyönyörködve szemlélni a Teremtőt műveiben.