Segítő foglalkozású szemmel ennek a kérdésnek a feltétele lenne a minimálisan kötelező belépő mindenkinek, aki azon gondolkodik, hogy „az állapotos nő számára a magzati életfunkciók működésére utaló tényezőt egyértelműen azonosítható módon” be akarja mutatni.
Örömmel fogadjuk a Szemlélek olvasóinak saját írásait, amelyek azt igazolják, hogy folyamatosan épül, fejlődik körülöttünk az a közösség, amelynek tagjai gondolkodni, érvelni, társadalmat építeni vágynak. Az olvasói levelek tartalmával nem mindig értünk egyet, de az erre méltó, párbeszédképes gondolatoknak szívesen adunk teret a Szemlélek felületén.
Örülünk a véleményeknek, várjuk a hozzászólásokat!
Nyitottsággal, együttérzéssel és gyöngédséggel, a nemleges választ feltétel nélkül elfogadva – ha bárkiben felmerül a gondolat, hogy kívánatos lenne, ha a várandós nő meghallgatná a magzat szívhangját, akkor az csak ezzel az attitűddel lenne lehetséges.
Mire van szüksége az érintett nőnek ahhoz, hogy ezt meg tudja tenni? Van-e abban a helyzetben, készen áll-e rá? Be tudja-e fogadni? Megvan-e hozzá a beleegyezése, megvan-e a konszenzus?
Anyukámnak volt egy könyve, talán Segítő beszélgetés volt a címe. Útmutatót nyújtott ahhoz, hogyan lehet valódi kapcsolatteremtésen alapuló segítséget nyújtani embereknek. Anyu többször említett belőle egy példát, amikor egy egyedülálló anya bentlakásos intézetbe adta a gyermekét, és nem látogatta a kisfiút. Mindenki elítélte ezért, számtalan kritikával szembesült – mind hatástalan maradt. Végül egy szociális munkás elment hozzá, aki a többiektől eltérően nem elítélni, hanem megérteni akarta. Látni akarta őt magát, a helyzetét, amelyben a gyermeke, és a gyermekhez való viszonya csak egy elem volt, eredője és következménye egy sokkal komplexebb, és az anya számára nagyon megterhelő helyzetnek. Őszintén kérdezte őt, és meghallgatta a válaszait is. A fülemben maradt a szociális munkás egy kulcsmondata, amikor az anyához fordult: „Nagyon sok fájdalmat okozott magának ennek a kisfiúnak az apja, igaz?” Erre a mondatra a nő elkezdett sírni, és elkezdett mesélni. Közel tudta engedni magához a fájdalmát – és utána talán a kisfiút is.
Ez a szociális munkás empátiát adott az anyának. Feltételezte, hogy oka van annak, hogy így tesz. Tudta, hogy a gyermekhez való viszony egy nagyobb kép, az anya saját aktuális élethelyzetének része, és ő „kívülállóként” nem tud változást elérni az anyának a gyermekéhez való viszonyában anélkül, hogy az anya életét megismerné és megértené.
Ez a szociális munkás tudta:
ahhoz, hogy ez az anya empátiát tudjon adni a saját gyermekének, és törődni tudjon vele, először neki magának kell empátiát és törődést kapnia.
Másképp nem megy. A dolgok így működnek, az emberi lélek így működik, az emberi psziché így működik.
Évekkel ezelőtt balesetet szenvedtem: elütött a villamos, mert átmentem kerékpárral a pirosban. Majdnem meghaltam. Rendőrség, mentők, helyszínelés. Én voltam a baleset okozója és sebesültje is egyben. Ilyenkor hivatalból feljelentik a baleset okozóját – meg is kaptam az idézést a kerületi rendőrkapitányságra. Amikor bementem, a rendőr (aki egy rendőrnő volt) először kérdezni kezdett. Beszélgetni kezdtünk. Elmondtam neki, hogy a baleset apukám temetése után egy héttel történt, egyben azon a héten, amikor anyukám megkezdte a kemoterápiás kezelését, mert a gyomorcsonkolásos műtétje után akkor derült ki, hogy a gyomorrákja sokkal súlyosabb. Egy ponton a rendőrnő megkérdezte, hogy meg akarom-e nézni a felvételt, amit a villamoson lévő kamera rögzített a balesetről. Úgy kérdezte ezt, hogy felém fordult, és végtelen együttérzéssel, tisztelettel azt mondta: „Meg szeretné nézni a felvételt? Nagyon felkavaró lehet.” Kicsivel később visszatért rá, megint csak hatalmas gyöngédséggel: „Kész arra, hogy megnézze a felvételt? Itt leszek magával.”
Nem szembesíteni akart, hanem az iránt érdeklődött, be tudom-e fogadni azt az érzelmileg rendkívül felkavaró és megrendítő élményt,
amit annak a felvételnek a megtekintése számomra jelentett.
Ez a rendőrnő tudott valamit, amit Pintér Sándor nem. Az empátia, az együttérzés szerepét és hozzájárulását ahhoz, hogy egy ember megfelelő teherbíró képességgel rendelkezhessen, valamint a konszenzus, a beleegyezés fontosságát ahhoz, hogy valakivel egy számára érzelmileg megterhelő vizuális (vagy audio-) információt lehessen közölni olyan módon, hogy az számára befogadható is lehessen.
De nemcsak a civil segítő foglalkozásúak tudják ezt, hanem a papok, a lelkipásztorok is. A Manréza, a magyar jezsuiták dobogókői lelkigyakorlatos háza éveken keresztül nyújtott szabadon elérhető programot, ”Elcsendesedés abortusszal kapcsolatos döntés előtt” címmel. A program leírásában „elfogadó, támogató, ítélkezésmentes” környezetet kínáltak – keresztény közegben. Mint minden más segítő foglalkozású, tudták, hogy ha a krízisben levő megértésre és támogatásra talál, csak akkor tud megnyugodni, csak akkor talál vissza az erejéhez, és tud másként ránézni arra a helyzetre, amelyben van. Csak ekkor támadhat a legkisebb esélye is annak, hogy megtalálja magában az erőt, ami egy gyermek felelősségteljes vállalásához szükséges. Ha újabb terheket rakunk rá, akkor csak egyre távolabb kerül ettől.
Amíg valaki nem nyitott a befogadásra, mert krízishelyzetben van, addig egy kikényszerített szembesítés hatására csak még jobban be fog zárulni.
A jelenlegi, alapvetően liberálisnak mondott abortusztörvény – a magzati élet védelméről szóló 1992. évi törvény – nem baloldali-liberális, hanem keresztény-konzervatív kormány alatt született. Az MDF-KDNP-Kisgazda kormány javasolta és fogadta el. A zárószavazásnál az akkori KDNP, és annak elnöke, a népjóléti miniszter Surján László is igennel szavazott.
Ezek az emberek, a 90-es években 50-60 éves férfiak (mert már akkor is férfiak adták a képviselők zömét) nagyon jól tudták, hogy az abortusz tiltása, és a nők gyermekszülésre való kényszerítése diktatórikus elem, bolsevik tempó, a Rákosi-rendszert, a Ratkó-korszakot idézi, és a demokráciától mélységesen idegen.
A kereszténydemokrácia nem ilyen. A Surján Lászlóval 1990-ben készült portréinterjúnak a címe is ezt a témát emelte ki: „Az abortusz elítélését nem lehet rákényszeríteni a társadalomra”.
Idézet az interjúból:
HVG: Ön mint keresztény orvos és politikus miként vélekedik az abortuszról?
S. L.: Az volt a nagy hiba, hogy sokáig úgy informáltuk a lakosságot: az abortusz születésszabályozási módszer. Pedig nem az. Széles körű felvilágosításra van szükség, hogy ezt a nők számára egyértelmű krízishelyzetet el lehessen kerülni. A keresztény gondolkodást azonban, amely elítéli az abortuszt, szerintem nem lehet parancsuralmi módon rákényszeríteni az emberekre.
„Széles körű felvilágosításra van szükség, hogy ezt a nők számára egyértelmű krízishelyzetet el lehessen kerülni. A keresztény gondolkodást azonban, amely elítéli az abortuszt, szerintem nem lehet parancsuralmi módon rákényszeríteni az emberekre.”
Mi a jogalkotói szándék? A szembesítés és a vád, vagy a krízishelyzetben lévő segítése és támogatása? Büntetőjogi vagy szociális kérdésnek tekintjük az abortuszt? Egy rendőr illetékes ebben, vagy a szociális szakember? Számonkérünk és szembesítünk, vagy együttérzünk és támogatunk?
A közelgő népszámláláson keresztényként fogom meghatározni magam – ez alapvető fontosságú az életemben. A Biblia számtalan, irgalmat és szeretet hirdető, buzdító és bátorító szakasza közül az egyik kedvencem ez: „a megroppant nádszálat nem töri össze, a pislogó mécsest nem oltja el”. A válsághelyzetben levő nő megroppant nádszál. Megerősíteni akarjuk-e, hogy képes legyen új hajtásokat hajtani, vagy pedig még jobban megroppantjuk, hogy végleg eltörjön?
Megtörni és betörni akarja ez a törvény a nőket, vagy megerősíteni és felépíteni?
Számomra keresztényként emberileg, segítő foglalkozásúként pedig szakmailag nem támogatható ez a törvénymódosítás.
Amikor a KDNP elnöke hívő keresztényként arról beszélt, hogy az abortuszt elítélő keresztény gondolkodást nem lehet parancsuralmi módon rákényszeríteni az emberekre, akkor ezzel nem feladta a kereszténységét, hanem kiteljesítette azt. Egy tematikus ügyben, egy konkrét szakpolitikai kérdésben vallott keresztény álláspont erőszakos érvényesítéséről mondott le egy sokkal tágabb, emberségünk és együttélésünk alapját érintő keresztény attitűd megvalósítása érdekében. Az együttérző szeretet, az erőszakmentesség és az ítélkezésmentesség, a másik ember szabadságának és szabad akaratának tiszteletben tartása – ezek azok az evangéliumi és örök emberi értékek, amelyek mentén ha eljárunk, akkor joggal bízhatunk abban, hogy lépésről lépésre csökkenni fog a fájdalom és az erőszak a világban, akárkit is sújtson.
Pogány Anikó
pszichodráma-vezető, erőszakmentes kommunikáció tréner
