Amikor 2016-ban elkezdtem dolgozni a pécsi Gyermekek Átmeneti Otthonában, egy gyermek napi ellátmánya 700, azaz hétszáz forint volt. Amikor hét év után, 2023-ban eljöttem onnan, ez az ötszöri étkezésre fordítható összeg 700, azaz hétszáz forint volt.
Nincs kegyelem, hiába van. Nemcsak a gyerekek, hanem a róluk való gondoskodás is árucikk. Most sem szól másról a politika, mint karácsony előtt: mosolyogva adják át az adományokat pártlogós szatyorban, drága öltönyökben, drága autókból kiszállva, egyet jobbra, egyet balra.
Úgy kezdtem 2002 decemberében a gyermekvédelemben dolgozni, hogy nagyjából azt sem tudtam, hol vagyok. Egy érettségi utáni képzésben vettem részt, ahol az akkori szociálpolitika-tanárnőm látott bennem némi fantáziát és elhívott hozzájuk dolgozni, mondván, kevés a fiatalember. Az interjúztató szakmai vezető kijelentette, hogy túl korainak tartja számomra ezt a területet, és én teljesen egyetértettem vele: 22 éves voltam, előtte sosem dolgoztam bejelentve, szenvedélybetegségemnek meg lényegében még a leépülős szakaszában voltam. Viszont az ő bizalma reményt hozott az életembe.
Eleinte négy órában alkalmaztak – a terv az volt, hogy beiratkozom főiskolára és családgondozó leszek. Kezembe adták az 1997. évi XXXI. törvényt a gyermekek védelméről és a gyámügyi igazgatásról – el kellett olvasnom és kérdéseket kellett feltennem. Mivel a gyógyszerektől és a gyakori füvezéstől alig láttam ki a fejemből, alig értettem meg belőle valamit. Az egyetlen „erényemnek” férfiúi mivoltom számított: kellettek fiúk, fiatalemberek a szakmába.
Ahogy most is kellenének. Ahogyan olyan apák és férfiak is kellenének a legtöbb helyre, akiknek nem mások leuralása a céljuk. A gyermekvédelem léte jórészt a hatalmon lévő férfiaknak köszönhető, az ő rendellenes szokásaik a legfőbb okai annak, hogy újratermelődik a „gyerekanyag”. Amikor sok évvel később a pécsi nyomornegyedben voltam postás, megdöbbentő volt látni a kiskorú prostituáltakat, lányokat és fiúkat, ahogy azt is, amikor begurul értük egy drága autó, amiben még a gyerekülés is ott van. A szerencsétlen, koszos kis testek felnőtt használói munkaidőben érkeztek szükségleteik kielégítésére. Az ott szolgáló fiatalokat sokszor a felnőttkort épp átlépő, mindenféle traumát átélt „párjuk” futtatta.
Önmagában az, hogy engem akkor, éretlenül és értetlenül felvettek dolgozni, jelzi, hogy milyen állapotban volt már akkor a gyermekvédelem. De legalább volt! Valami elindult, és a mai ügyek fényre derülése akkor kezdődött. Egy olyan méretű és mélységű mocsarat kezdtünk lecsapolni, aminek a kiterjedéséről csak óvatos becslések vannak, de hogy mekkora az a sötétség és mocsok, ami ezen a területen van, az most már egyre jobban látszik.
Az elejétől fogva bent ültem minden esetmegbeszélésen, és ahogy hallgattam az ügyeket, egyre inkább éreztem, hogy ezt én nem fogom tudni csinálni. A főiskolára be sem iratkoztam, két év után egy új feladatot kaptam: a rendszeres szociális segélyezettek gondozását segítettem, így a város összes szociális segélyen lévő emberével kapcsolatba kerülhettem.
Innen az akkor induló közösségi pszichiátriai ellátás következett, ahol érdekes módon gondozhattam diploma nélkül is családokat. Ebben emberileg semmi kivetnivalót nem láttam – a mai napig úgy vélem, a spontán kapcsolódni akarás gyógyítóbb tud lenni, mint a berögzült módszerek. Tettem ezt úgy, hogy magam is küzdöttem a démonjaimmal, és továbbra is segítségre szorultam, terápiára jártam – a segítőszakma tele van hasonló problémákkal küzdő emberekkel, akik – nyíltan vagy rejtve, de – viselik súlyosabbnál súlyosabb terheiket.
Ezt felismerve elcsüggedtem, hiszen hogyan tudna jól segíteni az, aki önmaga is segítségre szorul? Ha kivennénk a gyermekvédelmi rendszerből azokat, akiket toxikus személyiségük miatt személy szerint én a gyerekek közelébe sem engednék, akkor még a jelenleg nagyon alacsony dolgozói létszám is tovább csökkenne. Mert cuki cicák és kutyák világában mégis ki akar nehezen kezelhető gyerekekkel foglalkozni? Amikor a legtöbb szülőnek a saját gyermeke is komoly kihívást jelent, hogyan törődne máséval?
Ha most azt mondanák, hogy a gyermekvédelmi dolgozók fizetését megduplázzák, és az anyaotthonok és minden intézmény számát és költségvetését is megduplázzák, vajon akkor érdekelnének valakit ezek a gyerekek? Lennének jobb körülmények, de a legtöbb gyereknek most sem pénzre van szüksége. Ha egy gyermekvédelemben dolgozót pusztán a fizetése motivál, úgysem fog érdemben a gyerekekkel foglalkozni. Sokan ma is kiállnak a gyerekekért, még szórakoztatják is őket, programokat is szerveznek nekik, de velük élni, éjjel-nappal együtt lenni már nem akarnak – és ez is maximálisan érthető. A kényelem nagyúr, egy gyermek pedig igencsak felforgatja az ember komfortzónáját.
Többször megkaptam én is, hogy a műszakjaimban alhatok is, és alig van dolgom. Ezt persze olyanok mondják, akik életükben nem ültek vagy „aludtak” végig egy műszakot egy gyermekotthonban. Egyszerre megindító és csodálatos érzés mesét olvasni gyerekeknek, akiknek még soha nem olvastak mesét. Nagyon sok gyereknek igenis a jobbik változat volt, hogy bekerült ebbe a „rossz” rendszerbe. De a rendszer miattunk ilyen, nem csak a politikusoktól. Állatokat védünk fennhangon, egymás felé meg gyűlölködve fordulunk. Gyerekek halnak éhen a szeretethiánytól, kövér kiskedvencek között.
Milyen legyen a gyermekvédelem egy olyan világban, ahol ember az embert sem védi?
Az lenne a furcsa, ha ennek ellenére működne. A politikusok nagy része is gyermekvédelmi eset, és nem azért, mert ez volt minden vágyuk, hanem mert ők maguk is valamely tekintélyszemélytől elszenvedett trauma „termékei”, akik a hatalmukkal való visszaéléssel egyetlen dolgot szeretnének: csillapítani a szeretethiányukat. Nem pusztán arra lenne szükség, hogy a rendszert átvilágítsuk, hiszen csak az nem látja, mekkora fekáliában ülünk, aki nincs itt – egymást kéne meglátnunk, a másikban az embert, mert akkor lehetne egyáltalán párbeszéd. Amíg az egyik fél az okosabb, a másik meg a hülye, addig ugyanaz lesz, ami eddig: sárdobálás, időnként súlyos szikladarabokkal, látványos érzelmi kitörésekkel, hangulatkeltéssel és megmondásokkal. És gyermekáldozatokkal.
Mielőtt a gyermekért megszólalunk, jó, ha figyelembe vesszük:
a gyermekek bántalmazása minden olyan tett nagy nyilvánosság előtti bemutatása is, melyben ember az embert bántja, alázza, méltóságában sérti, lealacsonyítja, tiszteletlenül beszél róla, emberi mivoltát semmibe veszi. Ez mind gyermekbántalmazás és Istenkáromlás, bármilyen eszme vagy politikai beállítottság mögé bújtatjuk. És a cinizmus lélekmérgezése, egymás módszeres szájjal verése, leuralása is gyermekbántalmazás.
De csak az bánt szóval vagy cselekedettel bárkit és bármit, akit bántottak. Akit bántottak, az pedig vigasztalásra szorul – az újabb erőszakra, történjen kézzel, lábbal vagy szájjal, bezárkózik, és tovább növekszik benne a harag és a keserűség.
Nem látunk ki az öngyűlöletünkből, és ezen nem fog tudni ember segíteni, Isten pedig már jelezte – igen erőteljesen – az álláspontját az ügyben. Emberek milliói halnak meg naponta a szeretethiány miatt, magányosak, gyötrődnek és kínlódnak, és közben valaki mást okolnak érte. És igen, mind tehetünk arról, amiben vagyunk, és tehetünk azért is, hogy kijussunk innen. A kapu kétezer éve biztosan nyitva áll.
„Én vagyok a kapu. Aki rajtam keresztül megy be, üdvözül, ki-be jár és legelőt talál. A tolvaj csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson. Én azért jöttem, hogy életük legyen és bőségben legyen.” (János 10;9-10)
Ha megtanulunk szeretni, megtanulunk együtt élni – de nem biztos, hogy egymástól ezt meg tudjuk tanulni. Talán Attól kellene, Aki öröktől fogva szeret minket.
„A nagy megpróbáltatások nagy kegyelmeket készítenek elő.”
(Szt. Bernát)
