Rea Milla Szomáliában látta meg a napvilágot Kafiya Said Mahdik néven. 2013-ban, alig tizennégy évesen menekült el egy kényszerházasság elől, amelyet édesapja akart rákényszeríteni.
Több mint egy éven át utazott egyedül különböző menekültcsoportokkal, végül 2014 nyarán érkezett Magyarországra. A Fóti Gyermekotthonba került, Budapesten járt iskolába, azóta megkapta a magyar állampolgárságot is. Korábbi, muszlim vallásáról áttért a keresztény vallásra, és barátaiban, vőlegényében megtalálta „új családját” is.
Mára hazánk egyik legnépszerűbb modellje lett, 2022-ben az Év Modellje díjat is elnyerte, és tudatosan készül a későbbi karrierjére is: színészetet tanul. Beszélgetésünk alatt sugárzott belőle a szabadság és az erő, amely elvezette egészen idáig, és tartja benne azóta is a lelket, hogy minden lehetőséget megragadjon az életében.
– Mit jelent az afrikai neved, és miért változtattad meg Rea Millára?
– Amikor – már Magyarországon – elkezdtem modellkedni, tudtam, hogy sokaknak, akik Szomáliában élnek és ismernek engem, nem fog tetszeni, hogy egy nő megmutatja magát, de nem gondoltam, hogy emiatt bántásban lesz részem. Egy fiú azonban rám írt Instagramon – gondolom, megtalált a nevem alapján, ugyanis sosem találkoztam vele –, hogy mit képzelek magamról, hogy szomáliaiként így öltözködöm. Volt akkor egy fotósorozat, ahol egy kereszt volt a számban a képeken, és mivel Szomália muszlim ország, ez az öltözködésemen túl szintén zavaró lehetett. Akkor döntöttem úgy, hogy megváltoztatom a nevemet. A Kafiya egyébként azt jelenti, hogy elég. A szomáliai nyelvben, ha valamivel elégedettek vagyunk, akkor azt mondjuk, hogy Kafi. Furcsa, mert én vagyok a legidősebb lánya édesanyámnak, de neki mégis ez tetszett. Akik régebb óta ismernek, még Kafinak hívnak, de az új nevemet, a Rea Millát is nagyon szeretem, és biztonságosabbnak is érzem. Egy régi görög név, és azért választottam, mert folyóvizet jelent. Vizet, ami megy, amerre és ahogyan éppen kell – én is így érzem magam az életemben.
– Milyen gyermekkorod volt?
– Szerettem Szomáliában élni, bár ott az élet egészen más, mint itt, Magyarországon. Mivel azonban mást nem láttam, nem tudtam összehasonlítani, ezért úgy gondoltam, hogy tökéletes az életem. Úgy jó, ahogy van. Én voltam a legidősebb testvéreim közül – vannak édes- illetve féltestvéreim is –, ezért nagyon sokat segítettem az édesanyámnak. Úgy érzem, hogy kimaradt az életemből az a fajta gyermekkor, amikor csak hülyéskedhettem, játszhattam volna felhőtlenül, mert mindig volt mit csinálni. Most visszagondolva, szívesen kipróbáltam volna, hogy milyen érzés, hogy ha kicsit gyerek az ember, nem pedig a „második anya” szerepét töltöm be. De őszintén: ezt is szerettem.
– Hogyan telt egy átlagos hétköznapod, amikor Szomáliában éltél?
– Hú, furcsa erre így visszagondolni, mert azóta már 11 év eltelt. Amire emlékszem, hogy általában reggel 4 órakor felkeltem – nálunk muszlim vallásúak az emberek, és az első ima körülbelül reggel 5 órakor kezdődik, amikor felkel a Nap. Mindig felkeltem előtte, felraktam a teát a tűzre, és amíg az forrt, imádkoztam. Utána felkeltettem a testvéreimet is, és elkészítettem a reggelit. Ők utána elindultak iskolába, én csak kicsit később mentem, hogy még tudjak anyukámnak segíteni kicsit a takarításban. Dél körül végeztünk az iskolában, és én siettem haza ebédet főzni.
A szomáliai kultúrában, ha valaki a legidősebb lány otthon, mindig azt várják, hogy ő segítsen a háztartásban, a gyereknevelésben. De én ezt nem éltem meg teherként, ez volt a természetes, és őszintén, hogy most itt, Magyarországon élek, megtenném ugyanazt a családomért.
– Milyen volt a szüleiddel való viszonyod? Tartjátok azóta a kapcsolatot egymással?
– Anyukámmal azóta is nagyon jó a kapcsolatom. Mindig ő volt a “keménymag” a családban, aki mindenkit összetartott. Apukámmal nem beszélek, de az az igazság, hogy amikor kicsik voltunk, akkor sem voltunk jóban. Nem is tudok róla semmit, amióta eljöttem otthonról, de őszintén… nem is érdekel, hogy mi van vele. Neki van most másik családja, mert korábban ő fiúgyermeket szeretett volna, aki továbbviszi a „nevet”, de mi csak lányok lettünk, ezért elvált édesanyámtól. Azt tudom, hogy a többi testvéremmel próbálja tartani a kapcsolatot, de én ezt semmiféleképpen sem szeretném.
– Mit érzel, ha édesapádra gondolsz?
– Haragszom rá, de nem engedem, hogy ez a harag befolyásolja azt, hogy hogyan élem az életemet. Amikor keresztény lettem, akkor mondták nekem, hogy meg kell bocsátani mindenkinek – apukámnak is. Valóban azt gondolom, hogy ez egy új élet, üres lappal kezdtem, és hogy Isten mindent megbocsát, de úgy érzem, hogy sosem fogok tudni neki megbocsátani. Nem megy.
– Hogyan derült ki, hogy édesapád eladott feleségül egy idősebb férfinak?
– Én nem tudtam, a családban hallottuk először valakitől. Mondhatnám, hogy meglepődtem, de nem annyira, mert az apukám olyan típusú ember, aki bármit megcsinálhat, bármit megtehet. Szomáliában amúgy is a férfi dönt arról, hogy mi lesz a sorsa a lányainak. Ismertem apukám gondolkodását: ha tud belőlünk egy kis pénzt keresni, akkor természetesen megcsinálja.
Érdekes, mert édesanyámmal szerelemből házasodtak, azonban látszat volt az egész. Csak meg akarta megszerezni anyukámat, és amikor látta, hogy megszerezte, akkor azt csinálhatott vele, amit akart.
– Ez is mutatja, hogy mennyire más a nőkhöz való hozzáállás Afrikában Európához képest. Milyen volt megtapasztalnod ezeket a különbségeket az utad során és Magyarországon?
– Furcsa volt. Elsőként leginkább az volt furcsa, hogy akár este, sötétben is kimehetek egyedül, biztonságban. Amikor idekerültem, és télen már 4 órakor sötétedett, nagyon féltem, hogy hogyan fogok hazamenni a sötétben, de mindig mondták, hogy „ne félj Kafi, nem lesz semmi baj!”. Szomáliában, ha későn kint vagy az utcán, benne van a pakliban, hogy elrabolnak vagy megerőszakolnak, de szerintük az a te hibád, mert te maradtál sokáig.
Mondjuk, úgy látom, a világ mostanra ott is megváltozott, a testvéreim hozzáállása is más, máshogyan gondolkodnak, mert a média, a televízió is már mást mutat nekik.
De nagyon jól emlékszem az első emlékeimre gyerekként, amikor apukám megvert, mert szólt a zene a rádióban, és elkezdtem énekelni. Amikor ezt meghallotta, elkezdett ütni, miközben azt mondta, hogy csak az utcalányok énekelnek, és mit képzelek magamról. Édesanyám próbált védeni, de nem sok sikerrel. Nagymamám is nagyon szigorú volt, mindig azt mondta, hogy a lányok nem röhöghetnek, nevethetnek nagy szájjal, nem hangoskodhatnak, mert az nem nőies. Ezért volt számomra idegen, hogy hangosan beszélhetek, ezt a mai napig szoknom kell. Főleg, hogy nemrég elkezdtem színészkedni és színésziskolába járni, és ott is buzdítanak, hogy beszéljek bátrabban.
– Hogyan menekültél el Szomáliából?
– Édesanyám segített. Benne hatalmas erő és kitartás volt, és küzdött értünk. Miután apukám elhagyta édesanyámat, két opciót adott neki: vagy elvisz minket, gyerekeket magával, vagy anyukámnál maradunk, viszont akkor ő apaként nem támogat bennünket. Anyukám az utóbbit választotta – mindig azért küzdött, hogy nekünk ne olyan sorsunk legyen, mint neki. Ő beszélt egy embercsempésszel, hogy elmenekülhessek az országból, és ne kelljen férjhez mennem. Ha tehette volna, édesanyám is jött volna, de együtt menni sokkal veszélyesebb lett volna.
Úgyhogy anyukám elrejtett engem egyik rokonunknál és megvártuk, amíg az embercsempész szólt, hogy mikor kell menni, összepakoltam egy kis táskát, és elindultam.
– Tudtad, hogy mire vállalkozol?
– Semennyire sem voltam felkészülve. Nagyon naivan indultam el –
ha tudom, hogy mennyire nehéz lesz az út, inkább maradtam volna Szomáliában,
és elszöktem volna a férjemtől.
Mielőtt elindultam, élt bennem egy jövőkép, hogy egyetemre fogok járni, dolgozni fogok, hogy édesanyámat el tudjam tartani, hogy soha ne kelljen férfitól függenie. Akkoriban koreai sorozatok mentek a tévében, én meg mindig azt mondtam, hogy egy koreai sráccal fogok megházasodni. Mindenféle hülyeséget mondtam, de egy dolog fix volt: én soha nem megyek feleségül szomáliai férfihez.
– Hogyan élted meg a menekülés időszakát?
– Egy éven át menekültem. Sosem tudtam, hogy hogyan, kivel és hova megyünk, mindig csak követtem az utasításokat. Többen menekültünk együtt. Először Iránban álltunk meg, majd Törökországban kötöttünk ki, ahol egy hónapot töltöttünk, mert nem tudtunk továbbmenni. Ezután Görögországba mentünk, ahol még börtönbe is kerültem 4 hónapra.
– Miért kerültél börtönbe?
– Úgy volt, hogy mindig, amikor megérkeztünk egy országba, kaptunk papírokat, amelyek egy bizonyos ideig voltak érvényesek. Görögországban egy hónapra kaptam érvényes papírt, azonban több időt töltöttünk ott. Éppen vacsoráért igyekeztem a boltba, amikor a rendőrök megállítottak és igazoltattak – már nem voltak érvényesek az irataim. Elvittek a rendőrségre, megbilincseltek, de arra nem számítottam, hogy 15 évesen börtönbe zárnak.
Az első hónapban mindig reménykedtem, hogy elengednek, a harmadik hónapra pedig már el is felejtettem, beletörődtem. Nem ismertem senkit a rabok közül sem. Az őrök között voltak szigorúbbak is, akik még mosdóba sem engedtek ki, viszont voltak, akik hagyták, hogy együtt legyünk picit, és kiengedtek minket, ilyenkor kártyáztunk. Kihasználtuk az időt, amennyire lehetett, de persze ez nem annyira jó emlék.
– Hogyan érkeztél meg Magyarországra?
– Amikor kikerültem a börtönből 4 hónap után, a többiek, akikkel utaztam, már továbbmentek, nem tudtak engem megvárni. Az egész út alatt nem volt nálam telefon, de két telefonszámot megjegyeztem: az édesanyámét és az embercsempészét. Visszamentem a házba, ahol a börtön előtt laktam, ott voltak szomáliaiak. Azt a mi kultúránkról tudni kell, hogy nagyon-nagyon segítőkészek vagyunk – édesanyám mondta is mindig: „ha éhezünk, együtt éhezünk.” Tehát, ott tudták, hogy egyedül vagyok, nincs senkim, nincs pénzem, és nem tudok maradni. Beszéltek egymással, kerestek nekem egy csoportot, akikkel folytathattam tovább az utamat Szerbiába. Ez szintén sok küzdelmet igényelt, rengeteget gyalogoltunk, erdőben, elhagyatott házakban laktunk. Megterhelőnek éreztem, mert a börtönben előtte nem sokat mozogtam. Fizikálisan és mentálisan is nehéz volt. Szerbiában le is betegedtem hosszabb időre. Utána indultunk Ausztria felé, azonban a magyar-osztrák határnál elkaptak bennünket. Bevittek a rendőrségre, ahol nekem nagyon-nagyon jólesett, amit az ottani rendőr mondott, aki látta, hogy meg vagyunk rémülve: „Ne aggódjatok, minden rendben lesz, ha szeretnétek, akkor itt maradhattok!” Előtte mindig csak annyit kaptunk, hogy „tessék, itt van a papír, ha akarsz maradsz, akkor nem, akkor menjél innen!”
Láttam, hogy bármilyen országba mennék, nem ismernék senkit, nem ismerném a nyelvet, a kultúrát, szóval mindent előlről kéne kezdeni, ezért úgy döntöttem, maradok – így kerültem a fóti gyermekotthonba.
– Mit tanultál az egyéves menekülésből?
– Nehéz volt.
Néha még ma is úgy érzem, hogy mindennel egyedül kell megküzdenem,
nem számíthatok senkire. Azaz az embereket nem lehet teljesen kiszámítani, csakis magadra számíthatsz teljesen. Ezzel nem azt mondom, hogy nem bízom senkiben. Van vőlegényem, vannak barátaim, tudom, hogy bármikor fordulhatok hozzájuk segítségért, viszont a problémáimat először nekem kell megoldanom, nem számíthatok az emberekre csak úgy.
– Hogyan kezdődött a modellkarriered?
– A fóti gyermekotthon után lányintézetbe kerültem, azonban amikor 18 éves lettem, döntenem kellett, hogy Budapestre megyek utógondozó otthonban, vagy vissza Fótra, már dolgozni. Habár a helyzetem miatt gyerekként itt is kívülállónak éreztem magam, Fóton nagyon szerettem lenni, jóban voltam a nevelőkkel. Korábban már elkezdtünk forgatni egy dokumentumfilmet az életemről, Könnyű leckék címmel. Közben levettem a kendőt (ami ugye a muszlim vallás velejárója), máshogy öltözködtem, és felfigyeltek rám az emberek. Többen meg is kérdeztek, hogy nem akarok-e modellkedni, mert jól állna nekem. Volt egy ismerősöm, aki akkor pont egy ügynökségnél dolgozott, ő segített ebben, vele egy gyülekezetbe jártunk, ezért tudtam, hogy bízhatok benne – végül nyolc évig dolgoztam együtt velük.
– Miért döntöttél úgy, hogy áttérsz a muszlim vallásról a keresztényre?
– Mindig is kíváncsi típus voltam. Emlékszem, anyukámtól is kérdezgettem, hogy miért lehet a muszlim vallásban egy férfinak több felesége, nekem miért nem lehet több férjem?
Voltak Istenhez kapcsolódó kérdéseim is. De leginkább
nagyon mélyen fájt, hogy el kell hagynom a hazámat ahhoz, hogy jobb életem legyen,
de az senkit nem érdekelt, hogy én muszlim országba megyek-e. És mondtam, hogy ha annyira igaz a mi vallásunk, akkor miért nem visznek minket arab országokba, ahol ugyanolyan emberek vannak, és ugyanazt hiszik, mint én. Rosszulesett, hogy nem segítik a saját testvéreiket, és ez elgondolkodtatott, hogy vajon valóban ez-e a „jó” vallás?
Ezután még több kérdésem lett, és már nem volt szimpatikus, amit korábban tanítottak. Miért kellett ennyi fájdalmon keresztülmennem? Úgy gondolom, hogy Isten mindenkit a gyermekének tart, attól függetlenül, hogy ki hogyan gondolkodik. A korábbi barátom keresztény volt, vele beszélgettem, vitatkoztam sokat ezekről a témákról. És úgy éreztem, hogy már nem tudok azonosulni a muszlim vallással, a felfogással, mert nem tudok úgy hitelesen élni. Számomra az istenkérdés mindig bonyolult, mert
én Istenre úgy gondolok, mintha egy édesanya lenne, aki gondoskodik rólunk.
És egy anya nem hagyná csak úgy a gyermekét magára, segítene neki, amennyire csak lehet. Őszintén azt hiszem, minden vallásban van valami közös, és ez a lényeg. De ha választanom kéne, mindenképpen a keresztény vallás mellett állok.
Nem az a lényeg, hogy Allah vagy Jézus, hanem hogy próbáljunk jót tenni.
És ez alapján fognak mérlegelni minket a halál után.
– Hogyan fogadta édesanyád és a családod a hírt, hogy keresztény lettél?
– Amikor keresztény lettem, levágtam a hajamat, de ezt sokáig nem mertem elárulni az édesanyámnak. Féltem és tele voltam feszültséggel. Végül a covid-járvány elején mondtam el neki, hogy keresztény lettem. Azt mondta, hogy térjek vissza a muszlim vallásra, mert ő ezt nem tudja elfogadni, és szeretné, hogy együtt legyünk halálunk után. De ez nekem is szomorú volt, éppen, ahogy neki.
Volt, hogy küldtem haza Szomáliába pénzt, miután elkezdtem dolgozni, hogy tudjak a családomnak segíteni, azonban mivel nem muszlimként kerestem meg, nem számított tiszta pénznek, és nem is fogadták el.
A nézeteimet viszont mostanra már elfogadták, tudják, hogy már nem a muszlim vallás szerint élek, imádkozom, sőt iszom alkoholt is. A vőlegényem sem muszlim, ezért a gyermekeim olyannak számítanak majd Szomáliában, mint akik apa nélkül, házasságon kívül születtek.
Úgyhogy ez probléma, főleg most, ahogyan idősödöm, és majd családot szeretnék, szoktam rajta gondolkozni, hogy elvinném-e őket a szülőhazámba.
– Visszalátogatnál Szomáliába?
– 11 éve nem láttam a családomat. Egyik testvéremmel már találkoztam, ő külföldön tanul. Először inkább szeretném meghívni őket Magyarországra, hogy lássam, hogy milyen a viszonyunk. Visszamenni még nem mernék. Édesanyám mindig azt mondja, hogy nem lenne baj, de ki tudja… Szeretném őket látni, csak ahhoz, hogy idejöjjenek, még számos papírt kell intéznem.
– Magyarországon tervezed a jövődet?
– Igen, úgy érzem, maradok. A vőlegényem is magyar, arra gondoltunk, hogy szeretnénk egy magyaros esküvőt, meg majd egyet Afrikában is. Megszerettem itt lenni, az emberek között lenni.
