Nehéz hinni a házasság intézményében, ha nem sok jó mintát látok magam körül. Ami mégis bizakodással tölt el, az a közös történet – egy házasságszkeptikus menyasszony vallomása.
Meg ne kérd a kezem! – tört fel belőlem pár éve, amikor egyik alkalommal kettőnkről beszélgettünk. Kapcsolatunkban általában volt helye az ilyen kendőzetlen mondatoknak, de ma már, a mostani fejemmel inkább azt mondanám neki: “Félek. Benned bízom, a kapcsolatunkban is bízom, de magamban még nem.” Ő akkor ezt meghallotta, és nem ijedt meg. Kivárt.
A szüleim nem éltek jó házasságban, idővel el is váltak. Így fiatal felnőttként kíváncsian figyeltem a körülöttem élő párokat, hogy mégis, hogyan lehet ezt jól csinálni? Van-e bárki, akinek sikerül? Néha azt gondoltam, igen, máskor viszont úgy láttam, ez az intézmény sehogyan sem működik.
Akkor mégis mi vezetett oda, hogy most menyasszony vagyok? A felismerés, hogy valójában nem ketten, hanem hárman vagyunk:
ő, én és a kapcsolat. Ebből áll össze a mi történetünk.
A házasság fogalma régebben nehezen volt megfogható számomra. Inkább a börtönt jelentette. Valamit, amibe bezárom magam. Olyasmit, amire nincs ráhatásom. Ehhez kapcsolódik, hogy sok évvel ezelőtt, amikor a (most már) vőlegényemmel elkezdtünk randizni, olyan zavartnak és kilátástalannak láttam a jövőmet, hogy nem nagyon tudtam hosszú távon gondolkodni a kapcsolatunkról.
Ami megváltoztatott időközben, az személyes tapasztalat: itt van valaki, aki érdekel, és akivel elkezdjük látni, megtapasztalni egymást. Sztorim lesz vele, közös viccek, közös nyelv, közös élettér, ami csak a miénk. Megtapasztaltam, hogy vigyáznom kell magamra, és neki is építenie kell magát ahhoz, hogy ez a kapcsolat még sokáig működjön. Aztán – egy nehezebb, próbára tevő időszak után – végre felelősséget kezdtem érezni saját magamért és a kettőnket összekötő történetért.
Érdekes, hogy az első hónapokban szerelmesnek éreztem magam – most, 6 évvel később viszont már tudom, hogy most szeretem őt csak igazán. Ehhez a megéléshez viszont sok idő és belső munka kellett, meg persze rengeteg öröm, ami lendületet adott. Így lett számomra a hosszú párkapcsolat munkás és pihentető időszakok szabályos váltakozása.
Így vált köddé az illúzió, miszerint létezik tökéletes kapcsolat – és ez az illúzióvesztés felszabadító volt.
Mi, ketten, másfélék vagyunk és folyamatosan tanuljuk egymást. És így változott meg végre a kép is a fejemben: a házasság nem börtön, hanem döntés arról, hogy ezt a munkával és örömökkel teli időszakot kivel akarom életem végéig folytatni.
Beszélnünk kell a határok tiszteletben tartásáról is – ez egy hosszú kapcsolatban elengedhetetlen, de egyben talán az egyik legnehezebb feladat is. Fennáll ugyanis a veszély, hogy túlságosan belecsúszunk egymás életterébe. Sokszor (tudattalanul) azt gondoljuk, a másik azért van, hogy boldoggá tegyen minket. Szüleim nehéz házasságában felnövő gyerekként az a természetes belső vágyam, hogy felnőttként majd én megmutatom, igenis boldog házasságban fogok élni. Majd megszerzem ott azt, amit otthon nem kaptam meg. Csakhogy ezzel még egy lépést sem tettem a valódi felnőtt kapcsolat felé. Csak az igényemet definiáltam.
Felnőtt kapcsolatban ugyanis az érzéseinket, nehézségeinket megosztjuk, nem pedig áttesszük a másik vállára. Őt nem tehetem felelőssé a saját boldogságomért.
És ezt a való életben gyakorolni (különösen, ha nincs rá jó minta) fáradságos munka, folyamatos mentális libikókázás: kifejezem a másik felé az érzéseimet, és azt, ha valami szerintem nem működik, de közben arra is figyelek, hogyan kezeljem az indulataimat, ha vitatkozunk, és arra is ügyelek, hogy az erősen érzelemvezérelt állapotomban ne vádaskodjak, ne bántsak senkit. De ki tud mindig, minden körülmények között ilyen kulturáltan, felnőtt módjára viselkedni? Hát…kevesen. (Arról nem is nyilatkozom, hogy én a kevesek közé tartozom-e… Mondjuk azt, hogy gyakorlom.)
De ha mégis sikerül, az először szinte áldás, kegyelem. Aztán szép lassan beépülhet, szokássá válhat. A vitából, mielőtt kirobbanna, beszélgetés, együtt gondolkodás lesz. Az együtt gondolkodásból konszenzus. Közös megoldás. Sikerélmény, hogy “ezt is meg tudtuk beszélni”.
Ezzel elkezdődik a történetünk a házasságról, amiben már nem a szüleink, hanem mi vagyunk a főszereplők. És amelyben talán képesek vagyunk átírni a már megszokott dramaturgiát. Izzasztó feladat – de bizakodó vagyok.
Azért is, mert azzal az emberrel írom ezt a történetet, akiben a legjobban bízom.
Fodor Katalin
