Sok izgalmas kérdés van egy házasságban, amiken gondolkodni sem unalmas.
Egy ifjú barátom kérdezte egyszer, hogy nem unalmas-e a házasság. Persze, ez a kérdés házasságban élő emberben is felmerülhet: vajon jól döntött-e, tényleg ezt akarta-e, az van-e mellette, akit „neki szánt az Ég”?
A házasságban kételkedés már önmagában is probléma, és nem is ritka. Ezt onnan lehet tudni, hogy évente több mint 15 ezer pár dönt a válás mellett – és odáig valahogyan el kell jutni. Ehhez pedig az kell, hogy kétkedő gondolatokat etessenek önmagukban. A válófélben lévők számtalan okot fel tudnak sorolni, miért döntöttek a házastársuk helyett a válás mellett, pedig valójában csak egyetlen ok húzódik mögötte: nem tudtak együtt lenni.
Persze előfordulhat, hogy soha nem is akartak igazán együtt lenni – a házasságba azonban az esetek többségében reményekkel telve érkeznek az emberek, és vágynak arra, hogy egy örömteli és hosszan tartó kapcsolatban élhessék az életüket. Ki lehet maxolni az egyedüllétet is, de egy másik ember folyamatos testközelsége számtalan tanulási-fejlődési lehetőséget rejt, és rengeteg öröm forrása is lehet. Ehhez a legalapvetőbb, hogy akarjuk és vállaljuk ezt a közelséget. A „szerelmes vagyok”, meg a „szeretem” szót mindenféle instant örömcunamira rámondjuk, de amikor a másikkal valóban éreztetni kellene, hogy szeretjük, akkor gyakran elbukunk. Nem azért, mert annyira gyarlók vagyunk, vagy mert nem akarnánk jók lenni a másikkal – inkább csak azt a jót nem tudjuk, hogyan akarjuk. Szeretni ugyanis nem tanítanak az iskolákban, és otthon sem igazán. Pedig ha jól menne a szeretés, akkor biztosan nem háborúk és konfliktusok lennének a fő témái a híradásoknak.
De mivel nem tudjuk egymást szeretni, mert erre nem tanítanak meg minket, ezért nem is tudunk együtt lenni igazán szeretetteljesen.
Van ez a szerintem nagyon szép magyar szó az együttlétre, hogy „légyott”. Az értelmező szótár szerint azt jelenti: „szerelmes párnak bizonyos helyen előre meghatározott időre kitűzött találkája; randevú”. A „légyott”-ok többsége viszont manapság úgy zajlik, hogy egyik fél sincs ott – sem a cseten, sem a randin, sem az ágyban és a kapcsolatokban sem. A házasságokban sem. Egymás testének, erőforrásainak kölcsönös használata történik, színleg közös megegyezéssel. Mindkét félnek sokszor meglehetősen határozott elképzelései vannak arról, hogy a másiknak milyen irányba kell megváltoznia, hogy neki jobb szolgálatot nyújtson. Kinek mennyi ideje és energiája van erre, aszerint halad előre a folyamat, majd egyszercsak vagy az egyik, vagy a másik, vagy mindkettő – elfárad. Ennek persze számtalan változata létezik – a nagyon csúnya szétmenésektől, szakadásoktól az intelligensebb változatokig –, de senkit sem ismerek, akit ez örömmel töltene el. A szakítások után sokszor állandósul a keserű szájíz, és jön a véget nem érő magyarázkodás, hogyan kellett volna a „másiknak” viselkednie, hogy nekem – de sosem nekünk – jobb legyen.
Ha azt állítjuk, hogy csak a másiknak kellett volna jobban viselkednie, akkor hazudunk. És minél többet hazudik valaki önmagáról, annál valószínűbb, hogy egyet is ért a hazugságaival, és önmagát azzal a hazug képpel azonosítja. Hazugságokra neveljük egymást, és folyton különböző mutatványokra és teljesítményekre kényszerítjük a másikat, és ezt már gyerekkorban kezdjük. Ha valaki úgy nő fel, hogy hazudnia kell önmagáról, vágyairól, érzéseiről, mert csak akkor fogadják el, és csak akkor kap valamiféle figyelmet, akkor így fog majd ismerkedni is. Hazudni fog, hiszen azt szokta meg. Ha hazudik az egyik fél arról, hogy ő kicsoda, és hazudik a másik is, akkor kik találkoznak? Kik és hogyan lesznek együtt? Akik elválnak, azok sosem voltak igazán együtt – legjobb esetben is csak az egyik fél akarta nagyon.
Egy emberbe sok melléknevet sulykol a környezete, és ezek nagy része azért lesz hazugság, mert a gyermek azt hiszi, hogy az identitása mindössze néhány melléknév. Bár Palikának hívják, de otthon folyton azt hallja, hogy „hülye vagy, fiam”, meg „béna vagy, fiam”. De hallhatja azt is, hogy „nagyon okos vagy, fiam”. És Palika esetleg azt hiszi, hogy ő nagyon okos. És aztán élete nagy részében majd keresi azokat, akikhez képest ő okos is maradhat. Ez viccesnek hangzik, de nézzük meg a kommentszekciót: ordít, hogy mennyi, de mennyi okos ember van, akik reszketve várják a „hülyéket”, akiket felokosíthatnak, akiknek indulatosan vagy kacifántosan megmagyarázhatják, hogyan lehetnének okosabbak. Vagy szimplán lehülyézik a másikat, de mindenképpen ellenállhatatlan vágyat éreznek, hogy a másikkal közöljék: nem jó úgy, ahogy van. Nagyon vigyázni kell arra, nehogy melléknévvé váljunk az életünkben. Bár legtöbbünk, úgy vélem, így nőtt fel. Örökké örömhír, hogy ennek nem kell így folytatódnia.
Egyszer csak jöhet egy másik ember – ez milyen csodálatos! –, akivel együtt elkezdhetjük felfedezni a mellékneveinket és „ilyen-olyan”-ból személyes névmássá alakulhatunk. Úgy, hogy közben megmaradunk főnévnek és természetesen, természetfeletti módon a Fő névben is benne foglaltatunk – Jézus Krisztusban.
Házasodni csak Isten szeretete által érdemes. Két ember nem láthatja meg egymást a világ világossága nélkül. Ez egy hatalmas és izgalmas, életre szóló kaland. Minden házasság egy új világ, és a házastársaknak az univerzum közepe.
A házasság a világ egyik, ha nem a legjobb dolga, ha jól csinálják a felek, és valóban egy egésszé akarnak válni.
Ha csak mázasságot kötnek és nem hajlandóak egymásról lemosni a világ szennyét és névtelenségeit, akkor hamar szertefoszlik az illúzió. Mindenkit összemázol az élet, és nincs idő röptében valami igazán szépet festeni – ahhoz össze kell házasodni.
