Mit tehet egy keresztény, ha az állam engedélyezi a melegházasságot?

A pápát nemrég vendégül látó Spanyolország példája azt mutatja, hogy az azonos nemű párok kérdésében nem feltétlenül kell társadalmi szinten világnézeti harcot hirdetniük a keresztényeknek. A szombati Budapest Pride előtt különösen időszerű a kérdés: lehet-e úgy ragaszkodni a krisztusi tanításhoz, hogy közben elviseljük, ha az állam nem kizárólag vallási szempontok alapján rendezi az együttélés szabályait?

Spanyolország azon kevés európai államok közé tartozik, ahol egyaránt legális az abortusz, az eutanázia és a melegházasság, utóbbiba beleértve a gyermekek örökbefogadását is. Ebbe a hagyományosan katolikus országba látogatott el június elején XIV. Leó pápa, és azt gondolhatnánk: ha már ott volt, „munkaköri kötelességként” megragadta az alkalmat, hogy szóvá tegye az egyház tanításával ellentétes gyakorlatokat. A madridi parlamentben fel is szólalt a fogantatástól a természetes halálig tartó emberi élet védelmében, és az út más alkalmain is beszélt az élet két végpontjáról.

A harmadik kérdésről sem itt, sem a látogatás más eseményein nem mondott egyetlen szót sem. Sőt, a főváros Movistar Arénájában nagy átéléssel hallgatta annak az Antonio Banderas színművésznek a hitvallását, akit a helyi szervezők kértek fel a tanúságtételre – és aki korábban nyilvánosan támogatásáról biztosította a melegházasságot. (XIV. Leó visszafogottsága talán nem független attól a minapi gondolatmenetétől, mely szerint a bűnök hierarchiájának élén nem a szexuális vétkek állnak.)

Mindezt a szombati Budapest Pride-felvonulás előtt azért érdemes felidézni, mert hazánkban ismét fellángolt a vita az azonos nemű párok házasodásáról és az örökbefogadásról. A parlamentben a KDNP Magyar Péter miniszterelnököt vonta kérdőre a témában, az ilyen kérdésekre szakosodott CitizenGO pedig petíciót indított, megvédendő a családokat „az EU nyomásától”. A szervezet szerint

„egészen közeli a veszély, hiszen Lengyelországban már bejegyezték az első azonos nemű házasságot”.

(A valóságban az Európai Unió arra kötelezte Varsót, hogy ismerje el az EU más tagállamaiban bejegyzett frigyeket.)

Nem kérdés: az a katolikus hívő, aki minden tekintetben egyháza iránymutatása szerint akar élni és gondolkodni, egyik területen sem tehet engedményeket. A katekizmus ugyanis feketén-fehéren rögzíti, hogy mindhárom gyakorlat a tanítóhivatal erkölcsi felfogásába ütközik. Ebből következően amikor a KDNP 2005-ben felvetette, hogy az állam a polgári házasságkötéssel egyenértékűnek ismerje el az egyházi esküvőt, tudomásunk szerint Erdő Péter előrelátó indokkal ellenezte a tervet. A bíboros attól tartott, hogy ha egy későbbi kormány el találná ismerni a melegházasságot, az esetleg ugyanerre kötelezné az egyházakat is. (A protestáns felekezetek véleménye nem egyöntetű. A legelutasítóbbak a pünkösdi, karizmatikus „kisegyházak”, a legmegengedőbbek az anglikánok, de léteznek olyan evangélikus, sőt református irányzatok is, amelyek elfogadják a homoszexualitást.)

Napjainkban ezzel kapcsolatban az a legfőbb dilemma, hogy szekuláris demokráciákban egy vallás – legyen az akár a földrész eszmei és kulturális alapjait megteremtő kereszténység – mennyire érvényesítheti bioetikai felfogását az állami és a társadalmi élet minden területén.

Ami a melegházasságot illeti, hitbeli meggyőződés nélkül, az úgynevezett természetjog alapján is lehet sorolni érveket ellene, így a kérdés nem csupán a hívőket érinti.

Országa válogatja, hogy a kérdésre hol milyen választ adnak. A spanyolokon kívül Európa egy másik, történelmileg szintén katolikus államában, Írországban is bevezették már az intézményt. A katolikus Olaszországban vagy éppen a földrész egyik legateistább államaként elkönyvelt Csehországban viszont nincs melegházasság, csak (hazánkhoz hasonlóan) bejegyzett élettársi kapcsolat, némileg kevesebb jogkörrel. Magyarországon konzervatívabb felfogás érvényesül, így megkockáztatható a felvetés: az Antonio Banderaséhoz hasonló tanúságtétel nálunk nemhogy nem aratott volna – a spanyolországihoz hasonló – szinte egyöntetű tetszést, de a CitizenGO talán még petíciót is indított volna a színész fellépése ellen. (Ahogy tette például a Nemzeti Színház vezetőjével kapcsolatban, a teátrum „provokatív” darabjai miatt lemondásra szólítva fel Vidnyánszky Attilát.)

Hirdetés

A hazai közvélemény az utóbbi évtizedekben az egyre nagyobb elfogadás felé mozdult – egyes vélekedések szerint részben ellenreakcióként a NER harcosan genderellenes fellépésére. Míg az azonos nemű párok házasságának támogatottsága az 1990-es években elenyésző volt, a Medián tavalyi felmérése szerint ma már a népesség bő 60 százaléka ért egyet vele. Ha csak ezt vesszük, akkor a többségre hivatkozva a kormány felhatalmazva érezhetné magát, hogy az Amnesty International friss javaslata nyomán akár holnap átírja a vonatkozó törvényeket.

A kérdés mégsem ilyen egyszerű, hiszen vannak olyan érzékeny témakörök, amelyek esetében egy demokráciában sem feltétlenül a „többség dönt” elve érvényesül.

A klasszikus példa erre a halálbüntetés,

amelyet egy 2024-es felmérés szerint a magyarok kétharmada pártfogol ugyan, a nemzetközi emberi jogi szabályozás miatt ennek mégsem lehet érvényt szerezni. (A legújabb katolikus tanítással egyezően.)

Noha a melegházasság esetében nem élet és halál forog kockán, és az elmúlt 16 évben tapasztaltak miatt a közvélemény egyre kisebb mértékben tartja mérvadónak a keresztény egyházakat, a Tisza-kormány alighanem jól teszi, ha óvatosan közelít a témához. Ha érdemben felmerül a kérdés, megfontolandó például, hogy egy ekkora dilemmát népszavazásra bocsássanak (hasonlóan Írországhoz, Svájchoz, Horvátországhoz, Szlovákiához, Szlovéniához és Romániához). A Tisza Párt még a kampányban kilátásba helyezte, hogy nagy horderejű kérdéseket ilyen módon döntene el, példaként Ukrajna uniós csatlakozását említve. Ehhez azonban előtte ki kellene venni az Alaptörvényből azt a kitételt, amely szerint „Magyarország védi a házasság intézményét mint egy férfi és egy nő között, önkéntes elhatározás alapján létrejött életközösséget”; az alkotmány módosítására irányuló kérdésekben ugyanis nem lehet referendumot tartani.

Abban a közel két tucat európai országban azonban, ahol létezik melegházasság, nem népszavazás, hanem a bíróság vagy a parlament döntött így.

Ha pedig a Tisza-kormány vállalja annak politikai terhét, hogy ő kezdeményezze a változtatást, akkor a kérdést nem feltétlenül kell az élére állítani, amennyiben kompromisszumos megoldásra is van lehetőség. Magyarországon a meleg párok számára jelenleg is létezik a bejegyzett élettársi kapcsolat, amely a házasságéhoz hasonló jogokat kínál, az alábbi három kivétellel:

1. Bejegyzett élettársak nem vehetik fel egymás nevét.
2. Nem fogadhatnak örökbe közösen gyermeket, egymásét sem.
3. Mesterséges megtermékenyítés esetén nem párként kezelik őket.

Átmeneti megoldás lehetne, hogy a törvény bővíti a bejegyzett élettársi kapcsolat jogköreit, közelítve a házasságéhoz, miközben megtartja az egyértelmű különbséget a két kategória között. A legvitatottabb az örökbefogadás (amit a felmérések szerint ma már a közvélemény kétharmada támogat), ám a mai helyzethez képest ez sem jelentene olyan nagy változást.

Hat évvel ezelőttig a homoszexuális emberek is viszonylag szabadon élhettek az adoptáció lehetőségével; a különbség az volt, hogy ha azonos nemű partnerrel éltek, akkor jogilag csak egyikőjük lehetett szülő. Ezt a lehetőséget az Orbán-kormány 2020-ban szigorította, és azóta főszabályként elsősorban házaspárok fogadhatnak örökbe. Nem házas személy csak kivételes esetben teheti ezt, 2021 óta immár kizárólag miniszteri engedéllyel. Ha pedig most az örökbefogadást melegpárok számára is lehetővé tennék, az nem gyakorlati, inkább szimbolikus változás lenne a 2020 előtti állapotokhoz képest, bár ez sem lebecsülendő. (A bejegyzett élettársi kapcsolatot egyébként többen azért vetették el, mert attól tartottak, hogy ezzel elesnek az örökbefogadástól.)

Ha tehát a „világnézeti nagykoalícióként” tevékenykedő Tisza-kormány mindenképpen lépni szeretne, arany középút lehetne, hogy az eddiginél több jogot ad az LMBT-embereknek, de

tekintettel van azokra az érvekre is, amelyek a keresztény tanítás vagy a természetjog alapján ellenzik a melegházasságot.

És ahogy Leó pápa minapi visszafogottsága is jelezte, ezt a kérdést nem feltétlenül kell kultúrharcos módon megközelíteni. A spanyolországi helyzet akár példaként is szolgálhat arra: ezek szerint lehet úgy keresztényként létezni egy szekuláris társadalomban, hogy – még ha nem feltétlenül értünk is egyet velük – elviseljük, ha egyes bioetikai témákban az állam a hívők jó részének elfogadhatatlan gyakorlatot alkalmaz.

Ezzel együtt a Szemlélek nem szorgalmazza a melegházasság állami engedélyezését – de nem is csatlakozik a témában világnézeti harcot hirdetőkhöz. Már csak azért sem, mert ökumenikus közösségként tevékenykedünk, munkatársaink között katolikusokkal és protestánsokkal, akik között felekezeti háttértől és egyéni meggyőződéstől függően többféle felfogás érvényesül. Fontosabbnak gondoljuk a kérdés higgadt, előítéletektől és politikai szándékoktól mentes megvitatását, melyhez a magunk részéről a fenti szempontokkal szeretnénk hozzájárulni.