Ne hagyjuk az egyház perifériáján a fogyatékossággal élő keresztényeket!

Miként jelenik meg Isten ereje az emberi gyengeségben? Miért mélyen teológiai kérdés a templomok akadálymentesítése? Egy kerekeszékben ülő lelkipásztor hogyan tud jobban odafordulni sorsársaihoz? Buzai Tamás fogyatékossággal élő katolikus teológus írása.

„Ő így szólt hozzájuk: Miért ijedtetek meg, s miért támad kétely szívetekben? Nézzétek meg a kezem és a lábam! Én vagyok. Tapogassatok meg, és lássatok!” (Lk 24,37–39)

A feltámadt Krisztus ezekkel a szavakkal nemcsak tanítványai kételyét oszlatta el, hanem minden korhoz szóló, mélyen emberi meghívást is megfogalmazott: ne féljetek a sebektől. Ne féljetek attól a testtől, amely még a feltámadás után is hordozza a szenvedés jeleit. Az érintésre hívó, sebekkel átszőtt Krisztus teste – számomra és sok sorstársam számára – remény és identitás: abban az érinthető testben mi önmagunkra ismerünk.

Ezért a szinódus folyamata – amely Ferenc pápa szavaival „az Úr irgalmába burkol bennünket, és az Ő szépsége húz minket közelebb” (Egy szinodális Egyházért nr. 1.) – számomra olyan esemény, amely személyes meghívás is. Mozgássérült emberként olyan valóságból szólalok meg, amely a maga törékenységében és kiszolgáltatottságában is az egyház eleven részét képezi. Ebből a helyzetből szeretném az együttgondolkodásba beemelni a fogyatékossággal élő emberek szempontjait, mert ahogyan a Záródokumentum fogalmaz: Krisztus „sebeinek jele […] egy új élet által átlényegült, de örökre belevésődött emberségébe” (nr. 2) – és ezek a sebek sokunk testében ma is jelen vannak.

A Feltámadott testén nem eltűntek a sebek, hanem átistenültek. Ez a teológiai látásmód egyben emberképet formál. Ahogy Joseph Ratzinger írja: „Az ember nem autonómiára, hanem a szeretetben való közösségre van teremtve”. A sérültség – bár kívülről nézve hiány – belülről nézve kapcsolatlehetőség: általa érinthetjük meg egymást, általa tanuljuk meg, hogy nem a testi épség az emberi méltóság feltétele. Ferenc pápa szinódusi dokumentuma pontosan ezt mondja ki: az Úr jelenléte akkor tapintható leginkább, amikor egymásra figyelünk, különbözőségeinkben harmóniát keresve (vö. nr. 1.) Ezért a szinodális folyamat számomra – és mindazok számára, akik sérültséggel élnek – annak próbaköve, hogy valóban egyházként élünk-e:

ahol a Lélek nem a test épségét, hanem a szív nyitottságát keresi.

Meggyőződésem, hogy ebben a keresésben nemcsak nekünk van szükségünk az egyházra, hanem az egyháznak is ránk.

A szinodális látószög

A szinodalitás nem zárt ajtók mögötti tanácskozás a vezetők között, hanem az egyház sajátos módja az életre és a küldetés megélésére. Ez az együttjárás: ahol mindannyian az úton vagyunk – nem egymás előtt, nem egymás fölött, hanem egymás mellett. Ez jut eszembe, amikor az Apostolok Cselekedeteinek elejét olvasom, amikor Péter meggyógyítja a bénát: „Aranyom és ezüstöm nincs, de amim van, azt adom neked: a názáreti Jézus Krisztus nevében kelj fel, és járj!” (ApCsel 3,6). Ez a szentírási szakasz nem csak gyógyítási jelenet. A születése óta béna embert nap mint nap elvitték a templom kapujába, de sosem vitték be. Ott maradt a küszöbön, a templomon kívül. Péter és János nemcsak testi gyógyulást kínálnak neki, hanem belépést a közösségbe, részvételt a kultuszban, jelenlétet az egyházban.

De mi lenne, ha a szinodalitás látószögéből megfordítanánk ezt a történetet? Ha holnap nem a sérült ember várna minket a templom kapujában, hanem ő szólítana meg bennünket? Mi lenne, ha ő mondaná: „Nekem nincs mozgékonyságom, magam is megtört vagyok, de

amim van, azt adom: a hitemet, a tapasztalatomat, a sebekkel átszőtt látásmódomat, az imádságomat.”

Sajnos azonban sokan közülük ma sincsenek igazán meghallgatva. A periférián maradnak – nemcsak fizikai, hanem teológiai, közösségi és liturgikus értelemben is. A Záródokumentum 63. pontja elismeri, hogy gyakran „még magán a keresztény közösségen belül is” marginalizáció, sőt atyáskodó, leereszkedő hozzáállás fogadja őket. Ezért is van égető szükség arra, amit a Záródokumentum így nevez: „A megkereszteltek missziójáért való társfelelősség differenciált előmozdítása”.

A differenciált társfelelősség számomra nem egyenlősítő logika, hanem annak belátása, hogy bár különböző módokon, de egyaránt érvényesen vagyunk részesei az egyház küldetésének. A sérült emberek nem csupán „az egyház címzettjei”, hanem ők is az alanyai. Ha figyelünk rájuk, nemcsak új szükségleteket fogunk hallani, hanem új mondanivalót Krisztusról. Olyat, amit csak ők tudnak kimondani, ahogyan a szenvedés és a feltámadás által átlényegült Krisztus-test is olyan nyelvet beszél, amelyet talán nem tanítanak sem a szemináriumban, sem a teológiai kurzusokon.

„Mit akarsz tőlem? Mit tegyek?”

Lukács evangéliuma a következőt írja a jerikói vak történetében: „Akik elöl mentek, csitították, hogy hallgasson. De annál hangosabban kiáltozott: Dávid fia, könyörülj rajtam!” (Lk 18,39). A jerikói vak esete ma is megtörténik.

Nem feltétlenül látásukat vesztett emberek kiáltanak, hanem azok, akik szívük mélyén hordoznak hívást az Úrtól,

de a közösség inkább elhallgattatná őket. Ahelyett, hogy Jézushoz vezetnénk őket, ahogyan Ő kéri, inkább eltérítjük figyelmüket, vagy a magunk normáihoz mérve döntjük el: „Neked mire lehet hivatásod”.

De Jézus megállt. Ez a megállás nemcsak irgalmas gesztus, hanem a meghallgatás és a megerősítés pillanata. A kérdés, amelyet föltesz – „Mit akarsz tőlem?” – a papi hivatások esetében is visszahat ránk. Mert nem elég, hogy meghallgatunk valakit, aki szolgálni akarja az Urat. Föl kell tennünk magunknak is a kérdést: Mit akar az egyház ettől az embertől? Mit engedünk meg neki? Látjuk-e benne azt a Krisztus iránti elkötelezettséget, amely nem feltétlenül a testi épségből, hanem a hűségből fakad?

A Záródokumentum így fogalmaz: „Az Egyház életének és küldetésének következő területeit már elkezdték tanulmányozni: teológiai és kánoni kérdések a papi szolgálat specifikus formáival kapcsolatban.” (nr. 8.) Ez nem egyszerűen technikai megállapítás – ez nyitott kapu. Olyan kérdés, amelyet most kell konkrét arcokra, elhívásokra és élethelyzetekre vonatkoztatnunk. Különösen is azok esetében, akik mozgássérültként élik meg a hivatásukat, és sokszor nem a Szentlélek hangja, hanem emberi félelem és megszokás akadályozza meg őket ebben. Ezért fontos, hogy ne csak meghallgassuk őket, hanem – ahogy a dokumentum fogalmaz – „elismerjük a fogyatékossággal élő emberek apostoli képességeit” (nr. 63.) És ami még mélyebb: „Elkötelezettségüket ne pusztán személyes döntésként kezeljük, hanem egyházi cselekvésként.” Vagyis

ne a tolerancia gesztusaként engedjük meg részvételüket, hanem az egyház szívében ismerjük fel azt a szolgálatot, amelyre az Úr hívta meg őket.

XVI. Benedek pápa azt írja: az egyház nem autonóm szereplők gyűjtőhelye, hanem „Isten népének közös válasza az ő hívására”. Ha ez így van, akkor nem mondhatjuk senkire, hogy „a te válaszod nem illik a mi képünkbe”. Mert akkor nem az egyház válaszol, hanem csak mi. A jerikói vak története így végződik: „Istent dicsőítve követte őt. Ezt látta az egész nép, s magasztalta az Istent.” Nem csak a vak látott – a nép is. Meglátták az Isten cselekedetét benne, általa, nem csak érte.

Isten ereje az emberi gyengeségben

„Elég neked az én kegyelmem, mert az erő a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében.” (2Kor 12,9) Szent Pál szavai rávilágítanak arra, hogy a gyengeség nem akadálya a kegyelemnek, hanem éppen annak eszköze és hordozója. Joseph Ratzinger így fogalmaz: „Az ember méltósága nem abban áll, hogy önerejéből megáll a világban, hanem hogy képes befogadni a Másikat – a másik embert és az Istent. Ez a befogadó képesség a szeretet és a sebezhetőség közös forrásából fakad.” Ez a befogadó sebezhetőség különösen alkalmassá teszi a mozgássérült személyeket bizonyos lelkigondozói, szentségi és kísérő szolgálatokra. Ferenc pápa Záródokumentuma a következőket emeli ki: „Az odafigyelő meghallgatás az egyházi élet minden aspektusának lényeges eleme: a szentségek kiszolgáltatása, különösen a kiengesztelődésé, a katekézis, a képzés és a lelkipásztori kísérés területein” (nr. 78.).

A bűnbocsánat szentsége különösen igényli a meghallgatás, az együttérzés és a lelki jelenlét hármas ajándékát. Aki maga is elutasítottságot, elszigeteltséget és testi szenvedést élt meg, otthonosan mozog ezekben a lélektani tereken. Tudja, hogyan kell csendben maradni, nem elítélni, és hogyan lehet a „fájdalmak férfiával” együtt hordozni mások szenvedését.

Egy mozgássérült pap gyakran nem tud szaladni, de tud várni. Nem tud térdelni, de meghallgatni igen.

És ami a legfontosabb: fel tud oldozni Krisztus nevében. E szentség méltósága nem testi erő, hanem szellemi és lelki együttérzés kérdése. Épp ezért: mi akadálya lenne annak, hogy egy mozgásában korlátozott ember legyen Krisztus bocsánatának eszköze?

A Záródokumentum 78. pont szerint: „Egy lehetséges meghallgatás és kísérés szolgálatának különösen az egyházi közösség peremén élők, az eltávolodás után visszatérők, valamint az igazságot keresők fogadására kellene irányulnia.” Ha ez így van, akkor még inkább kézenfekvő: a peremre szorultakhoz egy maga is peremen élő pap sokszor könnyebben juthat el. Egy kerekesszékes kórházlelkész nem pusztán látogat, és nemcsak hitelesebb, de sorsközösségben is van a szenvedőkkel. A hospice-szolgálatban is, ahol az élet határai válnak láthatóvá, a testi törékenység nem zavaró, hanem megszentelő jelenlét lehet.

Ez nem csak egy lehetséges alternatíva. Ez prófétai irány is lehet egy olyan egyház számára, amely – Ferenc pápa szavaival – „szenvedéseink közé hajolva akarja meghallani az idők jeleit”. Ezért nemcsak arról van szó, hogy a mozgássérült embereket „befogadjuk” az egyházba, hanem arról, hogy elismerjük hivatásukat, ha valóban hivatást kaptak, és megteremtjük a teológiai, kánonjogi és strukturális lehetőségét, hogy azt meg is élhessék.

Akadálymentesség

„Nyissátok meg a kapukat Krisztus előtt!” – kiáltotta pápasága kezdetén Szent II. János Pál. De ma, mozgássérült emberként azt kell kérdeznem: ki van nyitva a templom kapuja valójában? Mert sok helyen nem bejárat, hanem leküzdhetetlen küszöb van. Nem meghívás, hanem tornyosuló lépcsők. Sokat beszélünk ma az egyházban arról, hogy „ki kell menni a perifériákra”, de miért nem tesszük fel a kérdést: vajon be tudnak-e jönni a perifériákon élők? Nemcsak lelkileg, hanem fizikailag is.

A magyar templomok többsége ma nem elérhető kerekesszékesek számára. Ez nem egyszerűen technikai probléma – ez teológiai tünet is.

Mögötte gyakran az a szemlélet húzódik meg, hogy a fogyatékossággal élő emberek nem cselekvő tagjai az egyháznak, csak „ellátásra szorulók”. Ez a szemlélet megakadályozza, hogy ők is kifejezhessék hivatásukat, hogy az ő hangjuk is belülről szóljon, ne kívülről. Ezért az akadálymentes templom nem pusztán építészeti ügy, hanem teológiai állásfoglalás. Hitvallás arról, hogy ki az egyház alanya. Egyúttal szimbolikus üzenet arról, hogy van-e helye közöttünk a sebzett testnek – annak a Krisztusnak, akinek kezein és lábain ott vannak a szegek nyomai (vö. Lk 24,39).

Amikor egy templom küszöbe megállít, akkor nem csak egy embert állít meg, hanem az egész egyházat visszatartja attól, hogy befogadó test legyen. A Záródokumentum 63. pontja hangsúlyozza: „Elismerjük a szenvedéssel, marginalizációval és diszkriminációval kapcsolatos tapasztalataikat, amelyeket néha még magán a keresztény közösségen belül is elszenvednek.” Ezért az egyház akadálymentesítése nem jótékonykodás, hanem igazságosság. És nem csak építkezés, hanem megtérés.

Amikor a szinodalitás kapcsán az egyház jövőjéről gondolkodunk, nem csupán intézményi vagy szerkezeti megújulásról van szó, hanem arról, hogy Krisztus Testeként visszataláljunk a forráshoz.

Krisztus Teste sebzett test.

Az Ő megdicsőült testén ott maradtak a sebek. Ezért ne féljünk a sebzett testektől!

Mozgássérült emberként nem kívülről jövök. Az egyház tagja vagyok. A hitemet nemcsak „megélem”, hanem készen állok megosztani is a szolgálatban. A szinodalitás azt is jelenti, hogy meghallgatjuk egymást, és készek vagyunk felismerni a Lélek szavát a másikban. Ezért azt kérem: ne csak beszéljünk a perifériáról, hanem engedjük be azokat, akik ott élnek, és adjunk nekik szót, teret és küldetést. Nemcsak értük, hanem velük és általuk. Mert az egyház nem az ép testek kiváltsága. Hanem Krisztus Teste, és az Ő teste mindig nyitott sebeket visel.

*

„A szükséges dolgokban egység, a kétségesekben szabadság, de mindegyikben szeretet”. A Szemlélek a Szent Ágostonnak tulajdonított gondolat jegyében igyekszik fórumot teremteni a legkülönfélébb véleményeknek. Ezért, bár vendégszerzőink publicisztikái nem feltétlenül tükrözik lapunk álláspontját, az építő párbeszéd jegyében szívesen befogadjuk őket.