Szépen kijelölte az egyház megújulásának irányát a NEK

egyház megújulás
Fotó: Lambert Attila/Magyar Kurír

Néhány dolgot fontos lenne erősíteni, de van, amit nem folytatni kéne, hanem abbahagyni.

Rengeteg lelki ajándékkal gazdagította a résztvevőket az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus, amely ezzel együtt nem tud nem ellentmondásos rendezvényként bevonulni a történelemkönyvekbe. Ott van ugyanis a helye a második budapesti NEK-nek, hiszen itt járt a pápa, ami kivételessé teszi az alkalmat, de nem ettől volt igazán felemelő a bő egy hét együttlét. Sőt, aki képes árnyaltan látni az összképet, talán nem érzi túlzónak azt a felvetést, hogy Ferenc pápa érkezése – illetve annak közbeszédbeli fogadtatása – a fény mellett olyan árnyékot is vetett a rendezvényre, amely nem igazán hiányzott a magyarságnak és a katolikusságnak.

A szaldó személyes véleményem szerint mindenképpen nagyon pozitív, már ha mérhető egy ilyen rendezvény “eredménye” bármiféle mérlegen.

Mivel a szekuláris média menetrendszerűen a zajokat hangosította fel, az egyházi kommunikáció híradás helyett mindenből a szépet vette észre, a pártpropaganda pedig hozta a formáját, az igazság keresői kevés értékes támpontot kaphattak az elmúlt időszakban erről a kezdeményezésről.

A Szemlélek csapata aktívan részt vett az éveken át tartó felkészülés kommunikációs támogatásában, a kongresszus idején is helyszíni képriportot és interjút, olvasói, résztvevői írásokat közöltünk, egyik munkatársunk tolmácsként és kórustagként szolgált. Tucatnyi bátorító, hívogató tartalom mellett néhány kritikai észrevételt is megfogalmaztunk – a valós helyzet árnyalt bemutatásáért sokan hálájukat fejezték ki.

Az alábbiakban azokat a tanulságokat igyekszem összefoglalni, amelyek egy hét távolságából már látható irányvonalként, amolyan leckeként útmutatást adhatnak azoknak, akik reménykednek benne, hogy nem csupán elmúlt ez az alkalom, hanem tanított is bennünket valamire, fejlődhetünk általa. A magyar katolikus egyházra bőven ráfér a megújulás, ezért is érdemes nem elszalasztani azt a ziccert, hogy tükörbe nézve felismerjük a jelen állapot sajátosságait, ezáltal megerősödjön hívő közösségünk abban, ami épít, és elhagyjuk azt, ami árt a katolikusságnak.

1. A találkozások öröme erőt ad

Ha nem lenne kötött az utóbbi időben négyévente megrendezett rendezvénysorozat elnevezése, talán helyesebb lenne nemzetközi eucharisztikus találkozóról beszélni. Nem véletlen, hogy két másik katolikus világrendezvényénél már bevált a szóhasználat – Ifjúsági Világtalálkozó, Családok Világtalálkozója –, ugyanis előadások ide, liturgikus, kulturális programok oda, rengeteg résztvevő arról számolt be különböző fórumokon, hogy milyen jó volt együtt lenni, egymást üdvözölni, rácsodálkozni, hogy jé, te is itt, jót beszélgetni régi ismerősökkel. Olyan ez, mint egy konferencia, amelyen nem véletlenül érik egymást az előadások, a lényeges dolgok mégis a kávészünetekben történnek. A maga természetességével árasztotta el a közösségi médiát a szelfitenger, a helyszíni fotók özöne, a szöveges élménybeszámolók sokasága.

Nyilván a járványhelyzet távolságtartási kényszerűségének ellenpontja is volt ez az ősznyitó egy hét, amikor “nagyban” ünnepelhette sok katolikus az összetartozását, de

kár lenne lekicsinyelni, mellékzöngének tekinteni, hogy mekkora erő, ajándék, bátorítás, örömforrás rejlik a személyes találkozásokban.

Fejlődjön bármerre a társadalmi interakciók iránya, dübörögjön bár még harsányabban a digitalizáció zaja, akkor is az ölelés, a kézfogás, a mosoly, a szemtől szembeni együtt-lét, még inkább pedig a közösen egy helyen egyazon okból jelen-lét értékét nagyon fontos nem csupán megőriznünk, de ennek megvalósítására érdemes még nagyobb hangsúlyt helyezni.

2. A közös-ség harmóniát ajándékoz nekünk

Alighanem a sok ezer főt magában foglaló kórus formájában volt leginkább tetten érhető a katolikusság – úgy is, mint egyetemesség – egyik szép jellemzője. Aki tudja, aki nem, ez a gigantikus éneklő közösség olyan alkalmi dalnokokból állt, akik közül sokan soha nem találkoztak egymással, és talán nem is fognak többé egyazon helyszínen egy közösséget alkotni. Az ország számos pontjáról kis dalnokcsapatok álltak ugyanis össze egy nagy hangáradattá, s bár az egyes kórustagok képzettsége, életkora, neme és számos egyéb jellemvonása igencsak eltérő lehetett, ami felcsendült általuk, az igazán méltó volt ahhoz, ami a rendezvény eredeti küldetése volt.

magyarkurir.hu

Folytathatnák a sort az önkéntesekkel, a technikusokkal, a tolmácsokkal… Mind-mind olyan közös csapatokká formálódtak, amelynek százféle, ezerféle tagjai képesek voltak egy nagy közös ügy szolgálatában egy irányba haladni. Közhely, de annak csodálatos: a katolikusságot a sokféleségben megnyilvánuló egység jellemzi. Lásd a NEK kórusát, önkénteseinek, technikusainak és egyéb szolgálattevőinek csapatait.

3. Ne féljünk teret adni a hitnek

Az alkalmi találkozások mellett a NEK keretében a katolikusság szempontjából leghűbb programnak – a pápai szentmisét nem számolva – a csütörtök esti szentségimádás és a szombat esti körmenet tűnik. Nem lebecsülendő a liturgiák, reggeli imák, panelbeszélgetések, szabadtéri programok és egyéb kísérőrendezvények értékét, e két esetben mutatkozott meg, hogy az emberek a lábukkal szavazva szinte a falat is kitolták a bazilikában, a körmeneten pedig nem kellett ezt megtenni, mert tér volt bőven, meg is töltötték alaposan a résztvevők.

Mi ebben a két programban a közös? Az, hogy nem a klasszikus, amolyan népegyházi felállás érvényesül, vagyis valaki beszél, a többiek hallgatnak, hanem minden jelenlévő létrehozza, a térdeplés/vonulás aktusába való bekapcsolódás által fizikálisan átéli saját hite egybeforrását mások hitével, egy közös pontra helyezve a fókuszt, egy irányba tekintve, hallgatva, énekelve, lépdelve.

Idézhetnénk Balog Zoltán református püspököt, aki szerint “katolikus beszélgetőtársai egyetértettek abban, hogy reformációra van szükség az egyházon belül, és a szükséges változást abban látták, hogy az egyházat nem mint intézményt, hanem mint az embereknek nyújtott segítség eszközét kell megerősíteni, előtérbe helyezni”. Ami nyilván nem azt jelenti, hogy felesleges az intézményi struktúra, de ahol több teret kap a lélek, az egyéni bekapcsolódási lehetőség, azt a teret jobban meg is töltik a hívek.

Miért ne lehetne mostantól akár havonta egy estét hasonló zenés szentségimádásnak dedikálni a Szent István bazilikában?

magyarkurir.hu

4. El kéne búcsúzni az irreális médiaelvárásoktól

Én is abban a befelé forduló egyházi közegben töltöttem ifjúkoromat, amely állandóan mutogatott a “másokra”, a kívülállókra, akik, ugye, rosszak, mi pedig jók vagyunk, és majd ha ők megtérnek, de addig is imádkozzunk értük… Ma már egyre többen tudjuk, látjuk, tapasztaljuk, hogy a templomba nem járók, magukat egyik valláshoz sem sorolók nem rossz emberek – és erre a pápa is felhívja rendszeresen a figyelmet.

Ennek a másokra mutogatásnak egyik sajátos példája a szekuláris média számonkérése, amiért nem az egyházi belső kommunikáció logikája mentén működik. Pedig józan ésszel belátható, hogy a gazdasági/politikai érdekek mentén szerveződő, a sikerességet olvasottságban, kattintásokban mérő közegtől nem várható el, hogy a keresztény értékrendhez igazodjon, noha a kettő nem is zárja ki egymást. Épp a Szemlélek példája mutatja, hogy sok munkával, rengeteg tanulással, hiteles kommunikációval el lehet érni, hogy akár egy olyan orgánum, mint a Telex, partnerséget ajánljon a NEK idejére.

Megdöbbentő volt azzal szembesülni, hogy sok visszajelzés szerint számos honfitársunk Gundel Takács Gábor írása alapján értette meg, mit jelent az eucharisztia kifejezés. Noha a Szemlélek szerzője nem kifejezetten járatos a teológia mélységeiben, ráadásul református, ahhoz viszont igenis ért, hogy miként kell közérthetően átadni üzeneteket a társadalomnak. A Telex pedig olyan nagy elérést biztosító felület, amely által valóban tömegekhez lehet szólni.

Kevéssé tűnik fontosnak, de arra a polémiára is érdemes kitérni, miszerint sajnálatos “médiacsend” kísérte a szombat esti körmenetet. Mégis, mit kellett volna a szekuláris médiának kezdenie ezzel az alkalommal? Aki ott volt, átélte, pontosan tudja, mekkora ajándékot kapott a szívébe. Az egyházi média igenis beszámolt az eseményről. Ha valakinek ezek után is hiányérzete maradna, az megnézheti az egyik NER-érdekeltségű csatorna helyszíni “felvonulási” videóját, amiben sikerült kitérni a nyugati hippikereszténységre, szóba kerültek ellenzéki tüntetések, a párizsi Bataclan-tragédia és a Notre Dame leégésén örvendezők, még a Szent István bazilika esetleges kigyulladása is felmerült. A NEK idején is botrányt kavaró kormánylap politikailag motivált bértollnoka pedig arra használta fel az eseményt, hogy Budapest főpolgármesterén köszörülje a nyelvét. Tényleg hiányzik az a nagy médiafigyelem?

vasarnap.hu

5. Nagyotmondás helyett hiteles kommunikációra van szükség

A valódi médiát is jobban érdekelnék a katolikusság pozitívumai, ha öndicséret és mások ostorozása helyett önkritikus, valós, elhihető, mindebből fakadóan szerethető üzeneteket fogalmaznának meg azok, akiknek ez – is – a feladatuk. Ehhez képest nehéz értelmezni például a kongresszust keretező két számelméleti kijelentést: Erdő Péter bíboros a nyitónap reggelén úgy fogalmazott, “öt kontinens 1200 millió katolikusa figyel ránk a következő napokban”, a záró értékelés szerint pedig “15 millió magyar és összesen egymilliárd ember nézte a pápa budapesti szentmiséjét”.

Ezek nyilván túl nagy számok ahhoz, hogy az átlagember felmérje azok kapcsolatát a realitással, de nem kicsi, hanem óriási önmérsékletre buzdít az a néhány mutató, ami elérhető a valóság megismeréséhez. Ott van például a Nielsen mérése, amely alapján a 36. hét legnézettebb 50 műsora közé a teljes lakosság körében nem, a 18-49 éves korosztálynál már befért két “köztévés” adás: az egyik a Formula-1 aktuális futama, a másik egy labdarúgó mérkőzés volt. Számos olyan személyes ismerősöm van ráadásul, aki tiszteli ugyan Ferenc pápát, de nem katolikus, nem is érdekelte ez a szentmise, más programja volt. Ehhez képest

nem enyhe túlzás azt állítani, hogy újszülöttől aggastyánig, menedzsertől hajléktalanig a magyar nemzet minden tagja határainkon innen és túl a tévék előtt ült azon a vasárnapon, ráadásul úgy, hogy rengetegen nem is néznek egyáltalán televíziót.

Az elméletileg ránk figyelő 1,2 milliárd katolikus gyakorlati aktivitásáról közvetlenül is meg tudtam győződni, ugyanis az egyik hétköznap élő közvetítésébe belenéztem. Az alábbi képernyőkép nem egy és nem két nagyságrenddel kisebb nézettségi értéket mutat (mindössze 235 néző), ami lehetett akár messze átlag alatti véletlen is. Ám miután több külföldi olvasónk jelezte, hogy még Európán belül sem hirdették a helyi katolikus plébánián, hogy kongresszus készülődik a szomszédos országok egyikében, inkább az tűnik reálisnak, hogy nem kivétellel találkoztam.

Nem jó jel, hogy egy ennyire kommunikációra, információáramlásra kihegyezett világban ilyen hihetetlen kijelentésekkel próbálnak némelyek – nem is tudom, talán elismertséget szerezni.

Rengetegen kapcsolódtak be a kongresszus programjába, rengeteg szívet megérintett a rendezvény, különösen a pápa személyes jelenléte. Kár ezt a szép valóságot annyira túlszínezni, hogy csorba essen a katolikusság hitelességén.

És hogy értsük, mi csúszott még félre, de nagyon: a 36. hét (szeptember 6-12.) televíziós nézettségi toplistájának első két helyén annak a “Sztárban sztár leszek” című műsornak a két epizódja végzett, amiben a zsűri egyik hölgy tagja úgy viselkedik, ami méltatlan a katolikussághoz.

6. Becsüljük meg csodálatos katolikus értékeinket

Elvileg katolikus világtalálkozó lett volna ez a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus, ám sem az úgynevezett “missziós színpadok”, sem a családi nap nem tükrözte hűen ezt a felekezeti elkötelezettséget. Sokkal inkább egy indentitását keresgélő, a szabadkeresztény trendeknek megfelelni próbáló valami jelent meg a muzikális színpadokon, s ha bárki ennek nyomán azt kérdezné, ez lenne-e a katolikusság, bátran válaszolhatjuk: nem. Fontos törekvés az ökumené, saját magam is a teológia világán belül leginkább ezért fáradozom, de annyi katolikus dalszerző, előadó, közösség létezik szép hazánkban, akik nem jutottak szóhoz, miközben olyanoknak engedtek a szervezők valamiért terepet, akik közül többen kedvesek, tiszta szívűek, némelyekkel magam is baráti kapcsolatot ápolok, de konkrétan az Eucharisztia kapcsán – és hát erről szólt volna ez a kongresszus – aligha értenek egyet a katolikus tanítással. Mert ha így lenne, miért ne lennének ők is katolikusok? És a legkevésbé maguk a szabadkeresztény fellépők tehetnek róla, hogy ott zenéltek, ahová meghívták őket.

Az is napvilágot látott, hogy van olyan, ugyancsak elkötelezett katolikus orgánum, amely saját főszerkesztőjének közlése alapján nem kapott lehetőséget a sajtóakkreditációra, míg legalább egy egyértelműen pártoskodó orgánum egészen biztosan ott volt a helyszínen.

Itt érdemes kitérni arra, hogy a nyilvánosság számára is ismert információk alapján nagyon szerette volna saját érdekei mentén befolyásolni a politika ezt a hatalmas rendezvényt.

Az, hogy végül nem épült stadion a NEK-re, hogy a pápa programja sem módosult politikai befolyásolási kísérletek ellenére, mind bizonyosan kemény munka, ha úgy tetszik, tudatos vonalhúzás és kitartó következetesség eredménye. Ezért köszönet jár a szervezőknek!

Sokféle trend és érdek próbál tehát beszivárogni a katolikus egyházba – ezeket érdemes felismerni, néven nevezni és tudatosan meghúzni azt a bizonyos vonalat.

7. Köpönyegszaggatás helyett keressük a megértés lehetőségét

Ha meg kéne határozni, mi volt a különbség Jézus és a farizeusok között, akár úgy is fogalmazhatnánk: ugyanarra a dologra néztek, mégis mást láttak. A farizeusok jellemzően az okot keresték saját maguk igazolására, vagy a felháborodásra, míg Jézus minden helyzetben lehetőséget látott a tőle különböző ember megismerésében, megértésében, megérintésében, meghívásában.

Nem a NEK idézte elő, de e nemzetközi rendezvény oldalvizén még karakteresebbé vált, hogy mennyi olyan személy tartozik a magyar katolikusok körébe, aki Beer Miklós szavai szerint egyfajta “önszórakoztató gettóegyház” rabja. Ennek egyik látványos megnyilvánulásaként nehezen viselik ezek az illetők, ha kritikus észrevétellel találkoznak, megütközésüknek többnyire hangot is adnak, álkereszténységgel, egyházrombolással vádolva azt, aki szólni mer, ha elszomorító dologgal találkozik.

A Szemlélek felületein is tetten érhetővé vált az elmúlt napokban ez a viselkedés, de tudjuk, látjuk, nem vagyunk ezzel egyedül.

Vajon a kritikai észrevételeket el nem viselők végigjárták-e velünk együtt a Böjte Csaba által kezdeményezett és nagyon ritka, nemes médiaösszefogást magával hozó Keresztény Tanösvény egy éven át tartó, a NEK-re ráhangoló állomásait?

Vajon észrevették-e a méltatlankodók, hogy nekünk köszönhetően már évekkel ezelőtt a média fősodrába kerültek olyan médiatartalmak, amelyek pozitív kontextusban beszéltek az Oltáriszentségről? Vajon találkoztak-e ugyanezen személyek azokkal a cikkekkel, fotókkal, olvasói levelekkel, interjúkkal, amelyek révén – ugyancsak sajtóregisztrálatlanul – a NEKről beszámoltunk?

Rohan velünk a világ, pörög a kommunikáció szekere, ez pedig óhatatlanul csökkenti a türelmünket, felületesebbé válhat tájékozottságunk, könnyedebben esünk a méltatlan ítélkezés csapdájába. Emiatt is

sokunknak akad feladata a jövőben az önmérséklet terén.

8. Vannak jó példák, kövessük bátran azokat

Gyengeségeink, hibáink közepette nem csupán az az örömhír, hogy nem is kell úgy tennünk, mintha tökéletesek lennénk. Ennél is boldogítóbb, hogy élnek közöttünk ragyogó emberek, ha nem is feltétlenül könnyen, de találhatunk élő közösséget a közelünkben, s akadnak olyan programok, amelyek elég nagyok ahhoz, hogy megtaláljuk ott a helyünket, ám nem annyira gigásziak, hogy fennálljon a túl sok zaj megjelenésének veszélye.

A legjobb hír, hogy máris adódik lehetőségünk ezt kipróbálni, hiszen október 2-án tartják a következő Nagymarosi Találkozót.

Ott találkozunk?

Ez a rendezvény eredetileg “ifjúsági” volt, és most is sok fiatal jelenléte várható – igen, internetes közvetítés mellett a szükséges szabályok betartásával személyesen is jelen lehet rajta lenni. Ez a még a kommunizmus idején indult, alulról szerveződő, mind a mai napig sok embert vonzó program a régebb óta fiatalok számára is hitelesen, a találkozásoknak időt biztosítva, a hitnek teret adva, a közösségi élményt garantálva mutatja meg jelen időben, milyen jó katolikusnak lenni.

Erről lesz szó Nagymaroson, a templomkertben.

Mert ez lett volna a NEK fő küldetése, és sokak számára meg is adatott, hogy átélhessék: katolikusnak lenni nem mindig könnyű, de katolikusnak lenni jó!

Szabadon elkötelezett - ez a két szó fejezi ki legjobban mindazt, aki vagyok, ahogyan gondolkodom. A párbeszéd a lételemem: rengeteget tanulok a másokkal való dialógusokból. Hiszek benne, hogy mindenkit gazdagabbá tesz, ha kevesebbet ítélkezünk és többet kérdezünk.