„Nem elítéltek, hanem megváltottak” ‒ egy börtönbeli megtérés története

Mi történik, ha valaki tízéves börtönbüntetése közepén úgy dönt: megírja élettörténetét egy ismeretlennek? Hogyan válhat egy levél mentőövvé? Gergő lopások, csalások és erőszakos cselekmények miatt került rács mögé, majd megtért, és ma már úgy tekint magára, mint akit nem elítéltek, hanem megváltottak. A fiatalemberrel a börtönpasztorációval foglalkozó Mécses Szeretetszolgálat segítségével készíthettünk interjút.

‒ A büntetés-végrehajtás szigorúan korlátozza a kapcsolattartást a külvilággal. Hogyan találtál rá a Mécses Szeretetszolgálatra?

‒ Egy zárkatársam már évek óta levelezett egy önkéntessel, tőle hallottam először a lehetőségről. Az ő élménye bátorságot adott nekem is. Mivel akkor egyedül a nővéremmel leveleztem, és ő ritkán válaszolt, írtam egy bemutatkozó levelet a Mécsesnek. Őszintén elmeséltem az élettörténetemet, aztán két héttel később megérkezett a válasz a leendő levelezőtársamtól. Ez évekkel ezelőtt történt, ma már sokkal hosszabb várakozásra van szükség, hogy a rabok levelezőtársat kapjanak.

‒ Miben változtál meg a levelezés hatására?

‒ Újfajta, mélyebb várakozás kezdődött bennem. A börtön világa érzelmileg sivár, nincsenek kedves szavak, érintések, illatok, nincs semmi, amitől szép lenne, így az ember könnyen depresszióba süllyed.

Ezért a levelezőtárs olyan volt, mint egy mentőöv, ami értelmet adott a napjaimnak,

és segített megőrizni az emberi méltóságomat. A levelek kapaszkodóvá váltak, nagy várakozás volt bennem minden válasz előtt, és mindig örömmel olvastam a levelezőtársam személyes történeteit is. Ez mind megerősített a hitemben, elkezdtem másként látni magamat és a múltamat.

‒ Úgy tudom, a levelezésben a hitről is szó esett.

‒ Igen, mivel már korábban megtértem. A levelezőtársam nem a hétköznapjaiban élte meg a hitét, hanem a hitében élte meg a hétköznapjait, és ez mélyen megérintett. Édesanyám korabeli hölgy volt, aki mesélt a személyes életéről, a munkájáról vagy arról, hogy éppen milyen nehézségekbe ütközött egy-egy ügyintézés során. A Mécsesnél nem is az a cél, hogy megtérítsék a fogvatartottakat, hanem hogy emberi kapcsolódást biztosítsanak.

Hirdetés

‒ A börtön falai között kezdtél Istenben hinni. Mennyire gyakori a te eseted?

‒ Úgy látom, egyre gyakoribb, hogy valaki a rabság, a mélypont vagy a szenvedés közepette fordul Istenhez. Én is így voltam vele. A teljes elhagyatottság, az elutasítottság és a reménytelenség mélyéről indultam, és végül eljutottam a megtérésre, ami teljesen átalakította a gondolkodásomat. Olyannyira, hogy akaratlanul is mentorrá váltam mások számára. Ugyanakkor sokáig én is elutasítottam Istent. Tíz évet voltam börtönben, rengeteg szenvedést, rengeteg durva dolgot láttam.

Volt, amikor olyan mélyen voltam, hogy a sátánhoz imádkoztam,

és egyre rosszabb lett a helyzetem. Végül magamra gyújtottam a zárkát. Majd amikor ezért újabb évekre ítéltek, a bíróságra már megtért emberként mentem. Emlékszem, ott csak mosolyogtam. A bírónőn látszott, hogy nem érti, én pedig tovább mosolyogtam, mert akkor már nem bűnhődni mentem a börtönbe, hanem formálódni. Akkor már nem a büntetést, hanem a lehetőséget láttam. Azt mondtam magamban: köszönöm, Uram, hogy még dolgozol bennem. Ettől függetlenül a börtönben nem törvényszerű a megtérés, de a bezártság azért adhat teret a csendnek, az önvizsgálatnak és a lelki gyógyulásnak.

‒ Amikor Isten elé vitted a bűneidet, érezted, hogy megbocsátott?

‒ Amikor megtértem, rádöbbentem, hogy Isten már mindent megbocsátott nekem, azt a millió bűnt is, amit addig magam előtt is takargattam. Olyan szeretettel fordult felém, amit senkitől nem kaptam addig. És ha ő megbocsátotta azt a sok bűnt, a lopást, a csalást és az erőszakot, akkor nekem is meg kell bocsátanom magamnak. Onnantól kezdve nem a szégyen, hanem a hála vezetett. Ezért is tudtam mosolyogni, amikor kimondták az ítéletet, mert tudtam, hogy nem elítélve vagyok, hanem megváltva.

‒ Megtérés után mennyire osztottad meg a hitedet a környezeteddel?

‒ Meglepően sok kereszténnyel találkoztam. Emlékszem, volt egy alkalom, amikor néhány napra zárkatársat kaptam, akit közúti baleset miatt néhány napra ítélték el. Mélyen vallásos ember volt, akivel tudtam a hitről is beszélgetni. Amikor egy másik börtönben voltam, több zárkában is keresztény elítéltekkel éltem együtt.

Előfordult, hogy egy nyolcfős cellában mindenki hívő volt, máshol tizenkettőből tízen voltunk keresztények.

Ezekben a közösségekben természetes volt, hogy megoszthattam a kereszténységemet, és naponta voltak hitbéli beszélgetéseink. Később viszont más intézetekben egészen más tapasztalatokat szereztem. Ott a hitet nemcsak elutasították, hanem ellenségesen viszonyultak hozzá. Ekkor úgy éreztem, hogy hiába az egyik legmodernebb börtön az országban, a légköre annyira negatív volt, hogy „a sátán játszóterének” neveztem. Ebben a közegben mindennapos harc volt a hitem megőrzése – de mégis megőriztem, és ez másokra is hatással volt.

‒ Hol nehezebb, illetve könnyebb az embernek megtartani a hitét? A büntetés-végrehajtás zárt világában, vagy a kinti, szabad világban?

‒ A hit megtartása mindkét világban másképp nehéz és máshogy könnyű. A börtönben az ingerhiány, az elszigeteltség és az időbőség kedvezhet a lelki elmélyülésnek. A csend, az egyhangúság lehetőséget adott arra, hogy Istenhez forduljak, olvassam a Bibliát, imádkozzak, elgondolkodjak az életemen. De közben ott van a ridegség, a szeretetlenség, a megaláztatás, ami a legmélyebb hitet is megingatja. A gonoszság engem próbára tett. Kint viszont ott a szabadság, vagy legalábbis annak illúziója. Az emberi kapcsolatok, a közösségek, a lehetőségek. De ez a szabadság néha becsapós.

Egy éve szabadultam, tíz évig nem voltam benne a civil életben, ami közben nagyon felgyorsult, nehéz felvenni a lépést,

és sokszor azt veszem észre, hogy elmarad az imádság, vagy eltelik úgy egy nap, hogy nem nyúlok a Bibliához, mert elsodor az élet. Ilyenkor arra gondolok, hogy odabenn több időm volt Istenre. Szóval mindkét világ más kihívásokat hoz. De a hit mindkettőben lehetőséget ad arra, hogy a mennyek országát lehozzuk ide, a földre. Még a rácsok mögé is.