Néri Szent Fülöp: a bohócruhás misztikus

A Néri Szent Fülöp életét bemutató filmek, mint a „Legyetek jók, ha tudtok” és „A mennyországot választom”, máig a kedvenceim. Nemcsak az egyszerűség és a szabadság iránti vonzódásom, hanem mély emberségük és önfeledtségük miatt is. Ezek a történetek az alkotói fantázia által kiegészítve és dramatizálva, de hűen ábrázolják Fülöp humorral és szeretettel átitatott lelkületét, amely a legnagyobb nehézségek közepette is megtartotta Istenbe vetett hitében. Erszény Krisztián írása.

A katolikus világ május 26-án emlékezik meg Néri Szent Fülöpről, a „derűs szentről”, aki egész életében Jézus tanításait követte a lehető legnagyobb azonosulással, egyszerűséggel és szeretettel. Olyan szent ő, aki nem hatalmas teológiai műveivel, hanem szelíd mosolyával és szívvel-lélekkel végzett szolgálatával lett a keresztény közösség egyik legfényesebb csillaga.

Fülöp, akit Filippo Romolo Nerinek neveznek, 1515-ben született Firenzében, egy szegényes körülmények között élő család gyermekeként. Korán elveszítette édesanyját, ezért apja a nagybátyjához küldte tanulni, aki tehetős firenzei kereskedő volt. Az ő keze alatt tanulta ki a kereskedők mesterségét, kis idő elteltével mégis más utat választott. Első képzését a dominikánusoktól kapta szülővárosa Szent Márk-konventjében, majd San Germanóban a Benedek-rendi Evoli Özséb tett rá mély és maradandó benyomást. Általa került közelebbi kapcsolatba a régi egyiptomi remeteszerzetesek lelki tapasztalataival. Később Rómába ment, hogy filozófiát és teológiát tanuljon.

Már ekkor naphosszat ült vagy állt templomokban az oltár előtt, és Jézushoz imádkozott, római tanulmányai végeztével pedig úgy döntött: az egyszerű emberek csuháját magára öltve ő is közéjük megy, hogy közvetlenül hirdesse nekik az evangéliumot. Nem nagy hatalmú egyházi személyiség volt, hanem mosolygós, játékos kedvű pap, aki szerette a gyermekeket, a fiatalokat, és gondoskodással fordult a legszegényebbek felé.

Néri Szent Fülöp Isten jelenlétét nemcsak szavakkal, hanem misztikus istentapasztalatokkal is megélte. Rendkívüli kegyelmekben és látomásokban részesült. Egyik legkiemelkedőbb csodája akkor történt, amikor egy templomban imádkozva azt érzékelte, hogy egy tüzes golyó hatol be a száján, és leszáll a szívébe. A Szentlélek kegyelme olyan erővel áradt ki rá, hogy a szíve megnagyobbodott, szemmel látható dudorodást okozva a mellkasán. Halála után az orvosok is megerősítették, hogy a szíve valóban szokatlanul nagy volt, s a domborulat alatt két bordája is eltört. Egy másik látomásában Keresztelő Szent János hangja szólt hozzá: „Isten akarata szerint a világba kell menned, és Rómában kell élned, de úgy, mint a sivatagi remeték!”

Ha erényeit dicsérték, a következő szavakkal imádkozott magában: „Uram, ne bízz Fülöpben! Ha te megfosztanál kegyelmeidtől, még ma elvesznék, és elkövetném a világ összes bűnét!” Amikor már életében szentként akarták tisztelni, ez ellen is tiltakozott, és igyekezett minél komolytalanabbul viselkedni. Felemásan borotválkozott, fordítva vette fel a ruháit, és énekelve, táncolva járkált az emberek között. A viselkedése miatt „Római Szókratésznek” és „Isten bohócának” nevezték. Tettetett együgyűségével vagy bolondos megjegyzéseivel eloszlatta az emberek hiú nagyravágyását, s azt közvetítette nekik, hogy a kereszténységben a legfontosabb az Isten iránti szeretet és a felebaráti jóság. Ezekből a gondolataiból erednek híres mondásai: „Legyetek jók, persze, ha tudtok!” és „Rendben! Akkor mikor kezdünk el jót cselekedni?”

Fülöp, látva a fiatalok lelki éhségét, megalapította az első úgynevezett oratóriumot, vagyis imatermet, amelyből imádságra, éneklésre és közösségi életre alapuló mozgalom nőtt ki. Az oratórium hatására az általa gyámolított gyermekek mellett felnőttek tömegei is eljutottak a megtérésig, és megerősödtek hitükben. Fülöp papokat és világiakat egyaránt támogatott, s célja volt mindenkit hozzásegíteni ahhoz, hogy szívük szeretetével forduljanak mások felé.

Fülöp kortársa volt Loyolai Szent Ignác, a jezsuita rend alapítója. Barátságuk kölcsönös tiszteleten és mély lelki kapcsolaton alapult. Ignáctól tanulta meg a „belső imádságot”, és vele, valamint rendtársaival együtt segítette 1538 telén a római éhezőket. Mindketten arra törekedtek, hogy a világot Krisztushoz vezessék, bár eltérő módon próbálták ezt megvalósítani. Ignác a fegyelmezett tanulás és rendszerezettség útján, mindenki számára elérhető, konkrét gyakorlatokkal, Fülöp pedig a szeretet, a vidámság, a közös éneklés és tánc, a búcsújárás eszközével. Fülöp hittérítő szeretett volna lenni „az Indiákon”, ám Ignác úgy tartotta, Róma maga is missziós terület, és hogy Fülöp különösen jól tud bánni a rómaiakkal. Fülöp megfogadta barátja tanácsát, és egész életében Rómában szolgált. Emiatt nevezik őt, a firenzei Fülöpöt „Róma második apostolának”, és emiatt választották később a város védőszentjének.

1595. május 25-én, úrnapján reggel, hosszú betegeskedés után mutatta be utolsó szentmiséjét, a beszámolók szerint „örömtől ujjongva és énekelve”. Halálakor ennyit mondott társainak: „Most meg kell halnom. De nem félek. Isten jó. Majd egy kis elnézéssel lesz ostoba és haszontalan Fülöpjével szemben.” Halála után alig három évtizeddel, 1622. március 12-én avatták szentté, Loyolai Ignáccal, valamint a jezsuita Xavéri Ferenccel és a kármelita Avilai Terézzel együtt.

Hirdetés

Fülöp nem hagyott hátra jelentős írásos műveket. Gyakran töltötte éjszakáit egy-egy templomban imádkozva, így belső élete Isten és az ő titka maradt. Szellemi öröksége és tanításai főként követői és tanítványai által maradtak fenn, akik másoknak is továbbadták lelkiségét és életmódját. Öröksége az oratóriumok közösségében és az általa inspirált lelkiségben él tovább.

Bár Fülöp halála óta több mint négyszáz év telt el, szellemisége ma is él. Az oratóriumok, az oratoriánus rend (világi papok kongregációja), valamint minden keresztény, aki vidáman és szeretettel követi Krisztust, Fülöp örökségét ápolja. Tanúsága és példája arra emlékeztet, hogy

az igazi szentség nem a komorságban, hanem az örömben, az emberségben és a tiszta szívből fakadó szeretetben rejlik.

A XIX. században, a „bohócruhás misztikushoz” hasonlóan és az ő példáját követve, szintén az ifjúsággal való szeretetteljes, játékos foglalkozásban találta meg küldetését egy fiatal torinói pap, a későbbi Bosco Szent János. Az oratórium eszméje Don Bosco kezében még nagyobb mozgalommá nőtte ki magát, s az általa alapított szalézi rend napjainkra több mint 130 országban működtet iskolákat, ifjúsági központokat, és szervez olyan szociális programokat, amelyek az oratóriumok szellemiségét követik. Az oratoriánus rendnek jelenleg félezer tagja van, s kilenc tagját avatták szentté vagy boldoggá, köztük Szalézi Szent Ferencet, Don Bosco másik példaképét.