Ha úgy érezzük, hogy elrohan mellettünk az élet, nem biztos, hogy az élettel van baj.
Létezik a romantikus filmeken belül egy olyan kategória, amely sokkal inkább elgondolkodtató, mintsem csöpögős. Nem a szerelem áll a középpontban, még csak nem is az érzelmeken van a hangsúly, hanem olyasféle filozófiai merengésbe vonódik bele a néző, ami többet árul el a külső szemlélőről, mint szeretné.
A Búcsú nélkül ilyesféle alkotás: egy munkamániás építész és egy főként szertelensége miatt szerethető művészlélek duettjének kalandjait kísérhetjük végig Peru vidéki környezetében. A macsó menedzser persze összejön a laza lánnyal, de aztán mégsem, aztán mégis… És miközben kerülgetik egymást, valójában önmagukat tesztelgetik: addigi önközpontú világnézetüket készülnek feladni, s a film végére ez talán sikerül is.
Márpedig bőven van min faragni, s itt már nem kizárólag a szereplőkről, hanem a társadalom tipikus karaktereiről beszélhetünk. Vannak ugyanis, akik
annyira nélkülözhetetlenek a világmindenség számára, hogy egyetlen percet sem képesek az internettől, a hírektől, leginkább pedig a 0-24 elérhetőséget biztosító okostelefonjuktól eltávolodni.
Legalábbis azt hiszik, hogy ők sosem „kapcsolhatnak ki”. A dúsgazdag építészvállalat potenciális örököse jeleníti meg ezt a függőséget, tőle hangzik el a címben idézett mondat is. Neki tilos lazítania, madárcsicsergésben elmerülnie, különben, különben – különben összedől a világ, nyilván.
Miss Ugribugri a másik véglet: számára kaland az élet, amolyan egyéjszakás kalandok hosszú sorozata. Most itt, holnap ott, hipp-hopp, písz, láv… Az elköteleződés árt a boldogságnak, élj a mának, sodródunk a szél fuvallataival.
Ha valaki magára ismert legalább részben, ne csodálkozzon: alighanem sok-sok olyan ember él a Földön, aki egyik vagy másik típusba tartozik. Én például a hírfüggő, telefonjával szoros kapcsolatot ápoló karakterben fedeztem fel saját magammal hasonlóságot (noha ezen a részleten kívül szinte semmi másban nem tudnék azonosulni a topmenedzserrel). El is szégyelltem magam pár jelenet során, belegondolva, hogy talán néha engem is ilyennek láthat a környezetem. Az ember, aki nem ér rá élni…
Nem csupán azért érdemes megnézni ezt a filmet, hogy szembesüljünk saját gyengeségeinkkel – ha már romantikus a besorolás, sajátos happy end is jár hozzá. Mialatt ugyanis jelentős hatást gyakorolnak egymásra a felek,
valójában nem adják fel azt, ami odabent, a szívük mélyén leginkább a lényegükhöz tartozik.
A férfi céltudatossága töretlen, a hölgy szabadságvágya végtelen marad az utolsó jelenetben is. Jól tükrözi ezt a záró dialógus. – Akarsz-e velem repülni? – kérdezi a kütyüfüggéséből kigyógyuló, céges ügyeit szüneteltető építész, és nem fizikai utazásra utal ezzel. – Biztos vagy benne? Megbirkózol velem? – kér megerősítést az elköteleződés kapujában a művészlélek. – Nem tudom – feleli őszintén korunk lovagja. – És te velem? – fordítja vissza a dilemmát a férfi. – Nem hinném – válaszolja kacagva a nő. – Ez nagyszerű. Akkor egymásnak lettünk teremtve – summázza az immár kevésbé öncentrikus cég-nem-vezető.
Így lesz két tökéletlen emberből olyan páros, amely nem akar tökéletesnek látszani. Két véglet, akik nem csupán vonzzák, de gyógyítgatják is egymást.
A kütyüfüggőnek lett ideje kinézni a telefonjából, így már ráér „nem gondolkodni” is, a pillangó pedig rájött, hogy akkor igazán jó szálldosni, ha van hová hazatérni.
Lehet, hogy fiatalként ennél csöpögősebbnek képzelik néhányan a nagybetűs életet, de pár év(tized) múlva, akár már gyakorló házasként több hitelesség érződik át egy ilyen – eredetileg egyébként spanyol nyelvű – filmen, mint a futószalagon gyártott álomgyári mesék esetében.
