A kormányzat augusztusban közzétett egy rendeletet, amelyben többek között korlátozta az iskolákban az okoseszközök használatát. A rendelet a tanév kezdetével életbe lépett.
A kormány ez év augusztus elején, pár héttel ezelőtt kihirdette a 245/2024. (VIII. 8.) kormányrendeletet az okoseszközök iskolai jelenlétéről, mely rendelet az iskolai életet alapvetően megváltoztatja.
A rendeletet ebben a formájában számtalan személy, szervezet kritizálta, és sokan, köztük iskolai vezetők is egyértelművé tették, hogy sok részletszabályozás nem világos, nem életszerű, vagy a végrehajtása ennyi idő alatt nem megoldható. Közülük a Madách gimnázium nevelőtestülete egy közleményt adott ki a szülőknek saját honlapján a rendeletet értelmezéséről: “… a digitális eszközöket – (iskolai) laptop, mobiltelefonok – a tanítás előtt (a rendelet 5. §-át alkalmazva) nem vesszük el. Iskolánk pedagógiai célja a digitális kultúra helyes használatára való nevelés, nem pedig a tiltás. Bármelyik órán sor kerülhet az eszközök alkalmazására, így életszerűtlen lenne az állandó beadás-kivétel.” Erre válaszul a Belügyminisztérium azonnali hatállyal visszavonta az iskola igazgatójának vezetői megbízását. Így a rendelet, amely addig is a viták össztüzében állt, még jobban a figyelem fókuszába került, előkelő helyre ugorva a tematizációs versenyben, a vasúti problémák és a kórházak állapota mellé.
Mondhatjuk, hogy az okoseszközök iskolai szabályozása gumicsont. Rágják ezt a pedagógusok,
hőzöngjenek, vitatkozzanak csak, addig sem foglalkoznak az új teljesítményértékelési rendszerrel, a fizetés eltérítésével, az indoklás nélkül leváltott igazgatókkal, a tanárhiánnyal és a magyar oktatási rendszer katasztrofális állapotával.
Mi ezt másként gondoljuk. Ezen az egy eseten keresztül, mint cseppben a tenger, végigvezethető, hogy mi is a probléma a 14 éve regnáló kormányzattal. Valójában bármi mást is tehetnénk az oktatás helyére – egészségügyet, infrastruktúrát, külpolitikát stb. –, gondolatmenetünket mindenki vonatkoztathatja az általa ismert területre. Mi maradunk a kaptafánál, az oktatásnál. Írásunk első fele erről a döntéshozatali sémáról szól, második felében az okostelefon-rendeletre vetítve mutatjuk be káros hatásait.
Az oktatásnak mindenki által elfogadott célja, hogy – az aktuális környezethez alkalmazkodva – biztosítsa a jövő generációk boldogulását a világban, és ezáltal az ország sikerességét. Amióta a kötelező állami oktatás létrejött, ezt lényegileg konszenzus övezi. Azt már korok, politikák és emberek válogatják, hogy mi szolgálja az ország érdekét, vagy mi a sikeresség definíciója. Az oktatási rendszer lényegi szereplője egyfelől az iskola mint szolgáltató, másfelől megrendelőként az állam (a társadalom érdekeinek képviseletében), a szülők (mint a későbbi generációk adófizetőinek nevelésével foglalkozó felnőttek) és maguk a diákok (leendő felnőtt állampolgárok). Mindhárom megrendelőnek más-más elvárásszintje van. Az állam szerepe kiemelt, hiszen az ő feladata és dolga becsatornázni a másik két megrendelő érdekeit, megfelelő szabályozásokat alkotni, ezeket végrehajtani, ellenőrizni és kiigazítani. Érdemes hát megnézni, hogy a jelenlegi magyar állam ebben az esetben hogyan is látja el a feladatát.
Első hiba: a félrecsúszott diagnosztika. A kormányzat azonosított egy problémát: a diákok tanulását, társas kapcsolatait károsan érinti az okoseszközök iskolai jelenléte, ám sehol sem találni a magyarországi helyzet alapos feltárását, kutatásokkal való igazolását, a jelenség valós elterjedtségének felmérését, az érintettek körének feltérképezését. Nem meglepő persze ez egy olyan kormányzattól, amelyik elvesztette kapcsolatát a tudomány világával (gondoljunk csak az egyetemekkel kapcsolatos intézkedésre, vagy az akadémiai kutatóhálózat elvételére). A több területen is tapasztalt kormányzati gyakorlat mutatja, hogy évtizedes tudományos evidenciákat nem ismernek (lásd a népesedéspolitika, ahol közhelyszerű szociológiai alapismeret, hogy az anyagi ösztönzők kizárólagos használata legfeljebb előre hoz gyerekvállalással kapcsolatos döntéseket, de tartós növekedést nem okoz),
szakmai kritika számukra nem létezik, hiszen mindent csak pártpolitikai térben, hatalmi kérdésként értelmeznek.
Az egyes intézkedéseket bíráló szakmai szervezeteket vagy ellenségnek minősítik (lásd civilek), vagy félresöprik, pártpolitikai aktoroknak, idegen ügynököknek bélyegezve őket. Ha egy szakmai szervezet bírálatot fogalmaz meg, legyen az bármilyen tárgyszerű is, lesöprik, a kritikust ellenzéki szereplőnek minősítik, az érvekre tartalmi választ nem adnak. A pártpolitikában hatékony eszköz lehet a tartalmi érvek helyett az ellenfél személyével foglalkozni – minden más területen viszont kifejezetten káros. Mivel a szakmai szervezetekkel, oktatáskutatókkal nem működnek együtt, így a döntéseiket nem is tudják tudományosan megalapozni. A döntések így már születésüktől kezdve állandó korrekcióra szorulnak (lásd a regnálásuk alatt megszületett két és fél alaptantervet, miközben ideális esetben egy alaptantervnek évtizedekre kellene meghatároznia az oktatási rendszert.) Hiába azonban a korrekciók: ha a gyakorlat nem változik, a korrekciók is hibásak, és jöhetnek az újabb korrekciók, az azonnali hatállyal bevezetett intézkedések, az ad hoc döntések.
A másik, az oktatást alapvetően sújtó téves elképzelés az egységesség kényszerképzete. Miközben az iskolák nagyon sokféle társadalmi környezetben, nagyon különböző szükségletű tanulócsoportokkal dolgoznak, akiknek céljai és lehetőségei eltérőek, addig ugyanazt a szabályozást érvényesítik az okostelefon-szabályozásban az alsó tagozatos gyerekekre és a gimnazistákra. Továbbá ugyanaz az eljárás a hátrányos helyzetű családokból származó diákokra, akik még a felnőttkor szélén is funkcionális analfabéták, mint az értelmiségi családok már tizenévesen több nyelvet ismerő gyerekeikre. Ahogy a tankönyvviták kapcsán sokan kifejtették, senki nem gondolhatja komolyan, hogy ugyanaz a tankönyv vagy módszertan lesz alkalmas annál a diáknál, aki írni-olvasni alig tud, és annál, aki már az egyetemi szintet közelíti tudásával, képességével. Míg az előbbit az alapvető készségek birtokába kell juttatni, az utóbbit segíteni kell, hogy minél jobban kibontakoztassa a szerencsés születése folytán neki adatott képességeket. Így van ez az okoseszközökkel is.
A harmadik, szokásos hiba a kormányzati döntéshozatal preferált szempontjainál érhető tetten. A diákokkal dolgozó tanárok rendelkeznek a legpontosabb ismeretekkel arról, hogy mire van szükségük a diákjaiknak, mégis semmibe veszik a véleményüket. Ez persze következik abból is, hogy a kormányzatnak egyszerűen téves fogalma van a hatékonyságról. Hatékonyságnak azt nevezik, ha egy döntés gyorsan születik, és a betartását minél gyorsabban kikényszerítik. Míg a hangos tiltakozást retorzióval sújtják, a csendes elszabotálást tudomásul veszik. Mindeközben a hatékonyságnak a gyorsaság csak egy, és talán nem is a legfontosabb aspektusa. Olyan ez, mintha a futballbíró egyetlen mércéje az lenne, hogy milyen gyorsan hoz döntést, és az nem számítana, hogy az a döntés helyes vagy helytelen.
Kiirthatatlan káros szokása ennek a kormányzatnak, hogy a nyilvánosság kizárásával készít egy tervezetet, amit néhány héten belül bevezet. Miközben a futballban sok szempontból fontos a gyors döntés – bár ott is látjuk, hogy a gyors és hibás döntés alapvetően roncsolja a játék minőségét –, az oktatásban sokkal fontosabb lenne az alapos döntés. Nem beszélve arról, hogy az oktatásban a változtatások eredményességét csak sok év múlva lehet megállapítani. Esetünkben mondjuk a pedagógusokkal, szülőkkel történő egyeztetés után, bevezethették volna pár intézményben, megvizsgálva az intézkedés hatásait.
Negyedik, szintén tipikus hiba a döntés alanyainak és a visszajelzéseknek a semmibevétele. Az érdemi reakciókra megfelelő időt nem hagynak, a felelős szakemberek ennek ellenére megfogalmazott kritikáit, javaslatait nem veszik figyelembe, a radikális kritikai lépéseket pedig retorzióval sújtják. (Lásd a 2020-ban bevezetett NAT-ot, amikor semmibe vették, hogy szokatlanul egységesen javasolta szinte minden szakmai szereplő a bevezetés elhalasztását, már csak a járvány miatt is, és annak további megfontolását. Először úgy tűnt, lehet hatása, majd a karantén csendjét kihasználva bevezették, alig pár hónapot hagyva az iskoláknak a megfelelő alkalmazásra.) Maradjunk a futballhasonlatnál: a jó futballbíró ismeri a játékosokat, így másként kezeli azt, aki szinte soha nem reklamál, mint azt, aki minden labdavesztés esetén hisztériás rohamot kap – azaz a jó bíró a játékosok reakcióját is figyelembe veszi.
Egy radikálisabb kritikai lépés esetén, mint ez a Madách gimnázium esetén történt, az első lépésnek nem a retorziónak kellett volna lennie, hanem figyelembe kellett volna venni, hogy azt ki vagy kik teszik, és feltenni a kérdést, vajon mi váltott ki ilyen heves reakciót? Mondhatjuk, hogy egy rendelet kapcsán az iskola honlapján jelezni a végrehajtást, és nem először a fenntartóval alaposabban egyeztetni hibás lépés, de ha megnézzük, hogy mi váltotta ki ezt a megoldást, akkor rögtön meglátjuk, hogy az a frusztráció áll a háttérben, hogy ennél szolidabb jelzésre még válasz sem szokott születni. Illetve talán azt is jelzi, hogy a rendelet elhamarkodva, a részletszabályozást nem kidolgozva született meg, magukra hagyva ezzel az iskolákat. Ugyanez volt a helyzet a polgári engedetlenség esetében is. Ha egy olyan foglalkozási csoport tagjai, akik soha ilyen módszerekhez nem fordultak, tömegesen választottak egy ilyen radikális eszközt, annak talán oka is lehetett. Ha az ember házastársa magából kikelve üvölt vagy zokog, akkor azon túl, hogy az eszközt bíráljuk, a házasság sikeressége érdekében talán azzal is foglalkozni kéne, ami kiváltotta ezt a reakciót.
Ötödik hiba: a terület sajátosságainak semmibevétele. A tanárok alkotó értelmiségiek, akikre a gyerekeinket bízzuk.
Ez a típusú munka garantáltan sikertelen lesz, amennyiben végrehajtóvá silányítjuk a szereplőit.
Tegyük fel másként a kérdést! Mi a jobb a gyerekemnek: ha önbizalommal rendelkező, magabiztos, kísérletezni, gondolkodni merő, tudó, szakmájukat hivatásként végző emberekkel tölti el napjai jelentős részét, vagy ha parancsokat végrehajtó, adminisztráló, kritikát megfogalmazni nem merő, retorziótól rettegő, frusztrált felnőttek társaságában? Mikor lesz hatékonyabb a munkavégzés: ha a folyamatra rálátó, befolyással bíró emberek végzik, akik fontosnak tartják a munkájukat, vagy ha egy gépezet kiegészítő alkatrészei? Ezt a kérdést számtalan tudományos mű tárgyalja, és szintén tudományos konszenzus van a válaszban: egy betanított munkás is sokkal jobban végzi a munkáját, ha azt értelmesnek látja, és értelmét is látja. A mostani igazgatóváltási hullám, és több tankerületnek a tiltakozások alatti magatartása egyértelművé tette, hogy a tanárok kritikájára, észrevételeire ez a kormányzat nem kíváncsi. Azt várja tőlük, hogy a fentről érkező utasításokat hajtsák végre. Ezzel párhuzamosan és összefüggésben az utóbbi tizennégy év oktatási törvényei, rendeletei mind egy irányba tartottak: a tanárok és az iskolák autonómiájának csökkentése irányába. Szintén tudományos közhely, hogy minél távolabb visszük a döntést az érintettektől, annál többet torzul a döntést befolyásoló információ. A digitális eszközök kapcsán megalkotott törvény újfent ellehetetlenítette, hogy az iskolák saját tanulóik és gyakorlatuk ismeretében autonóm módon hozhassák meg döntésüket.
Az iskolai autonómia sárba tiprása nem újdonság, de vajon tetten érhető-e legalább a konkrét döntésben az, hogy az így-úgy működő, központi állami iskolairányítás megfelelő választ adott egy égető társadalmi problémára? A válasz: nem.
Ha arról szólt volna a jogalkotói nekibuzdulás, hogy kezdjünk valamit az online jelenlét kényszerétől és a FOMO-tól szenvedő kamaszokkal, ha tényleg érdekelte volna az oktatási kormányzatot, hogyan zajlik a közösségi médiában a bullying, ha felmerült volna a maruzsazoltánokban, hogy az általuk is sokat használt kütyü összetett eszköz, előnyökkel és hátrányokkal, akkor lehet, hogy megkérdezték volna a szakmát, az állami és az egyházi iskolákban tanító tanárokat és oktatási vezetőket, esetleg a magániskolákban dolgozókat, ne adj’ Isten, a szak- és a szakmai szervezeteket. Régi vágású, valós társadalmi egyeztetésen szocializálódott minisztériumi szakemberek nem féltek volna meghallani civil szervezetek véleményét, felhasználták volna a hazai és a nemzetközi szakirodalmat, oktatáskutatók anyagait, és esetleg rájöttek volna, hogy néhány nyári hét alatt nem lehet egy 6 rövid paragrafusból álló rendeletben megoldani a kérdést, főként úgy, hogy ebbe még az iskolai drog- és fegyverhasználat csekélyke témáit is belepaszírozták.
Komolyan gondolja bárki, hogy ennyi idő alatt egy iskola fel tud készülni sok száz diák több tízmilliós összértékű telefonjának biztonságos tárolására?
Ha valóban az érdekelné a kormányzatot, hogy kezeljék a problémát, akkor lenne fogalmuk arról, hogy másként használja, és másként hat az okostelefon egy alsós, egy felsős és egy középiskolás diákra, meg arról, hogy vannak országok, ahol részben tiltják, részben nem (Franciaországban csak az általános iskolában, a gimnáziumokban pedig az iskolára bízzák a korlátozás mikéntjét). És éppen felmerülhetne akár az a gondolat is egy konszenzusos döntéshozatal elemeit használó folyamat végén, hogy egy bizonyos korosztálynál tényleg a teljes tiltás volna a leghatékonyabb eszköz. De az ide vezető út ugyanolyan fontos, mint maga a végeredmény.
Úgy tűnik, a szándék a rendvágás, és nem a probléma kezelése.
Az érdektelen, hogy a rendvágással kukába kerül rendkívül sok hasznos erőfeszítés, ami az okoseszközök használatát tanította, a pedagógiai munkát segítette, velük azok a programok és alkalmazások, amelyeket kormányzati forrásokból fejlesztettek. Semmibe veszik pont azoknak a véleményét, akik évek óta birkóznak a telefonba feledkezett kamaszokkal, akik az órai és órán kívüli, okos telefonhasználatot szeretnék megtanítani a diákoknak, egyéb dolgok mellett. Azt csak halkan jegyezzük meg, hogy rengeteg oktatásra fejlesztett alkalmazás (Kahoot, mentimeter, quizlet stb.) van, amelyeket egyre több és több tanár alkalmaz(ott) sikerrel – ezek az erőfeszítések és sikerek is semmibe vétetnek.
Sőt, a semmibevételnél is erősebb, ahogy a tiltakozó tanárok, igazgatók egyenesen ellenséggé lettek nyilvánítva, ezzel pártpolitikai sárdobálássá silányítva szakmai érveiket.
Véleményünk szerint a Madách igazgatójával történtek az oktatási rendszer kézivezérelt irányításáról, a szakmaiság és a jogállami döntéshozatal semmibevételéről, és a minden kiállást ellehetetleníteni akaró retorzióról szólnak.
A fentiek alapján nem meglepő, ha azt mondjuk: az ismert kormányzati gyakorlat nem ad okot a változtatásban reménykedni. Mégis fontosnak tartottuk leírni álláspontunkat, mert hiszünk a saját szakmánkban, szakmai környezetünkben és a saját gondolkodói szerepünkben. Enélkül a hit nélkül nem hogy hasznosan nem végeznénk a munkánkat, hanem kifejezetten kártékonyan tennénk. Ez nemcsak számunkra, de a ránk bízott diákokra, rajtuk keresztül pedig családjaikra is káros hatással lenne. Ha csak annyi reményünk is lehet, mint egy mustármag, akkor is
kötelességünk megtenni, amit a magunk szintjén tudunk,
és ezt javasoljuk mindazoknak, akik hasonlót élnek és éltek át saját szakmájukban az őstörténet-kutatástól az egészségügyig, a népesedéspolitikától a sporton át a környezetvédelemig.
szerzők: Liska Márton és Diószegi-Szőcs Máté
középiskolai tanárok
