Pajor Tamás: Elmélkedés a keresztény celebritások problematikájáról

A fél életét színpadon töltötte. A Neurotic együttes énekeseként, később a Hit Gyülekezete tagjaként megjárta a poklot, majd a mennyet. Pajor Tamást arra kértük, ossza meg olvasóinkkal gondolatait dicsőítő énekes zenésztársa, a házasságtörésével sokakat megbotránkoztató Pintér Béla ügye apropóján. Elmélkedésében aztán sokkal tovább jutott.

Mielőtt az úgynevezett keresztény celebritások problematikájáról elmélkednék, fontosnak tartom legalább nagyon vázlatosan végiggondolni a kereszténység és a művészet kapcsolatát. Ebből ágaznék le a művészet és a vele járó népszerűség kihívásaira, majd arra, hogy – elkötelezett hívőként – milyen modus vivendi lehet a járható út.

Természetesen ezeknek a nagyon összetett kérdéseknek a megválaszolása messze meghaladja ennek az írásnak a kereteit, de hogy tovább emeljem a tétet, mindezek elé kívánkozik egy még ennél is alapvetőbb gondolatkísérlet.

Egyház és művészet

Úgy hiszem, az egyház nagy átmeneti korszakban van, és ezt a sejtést felekezetfüggetlenül fogalmazom meg. A nyugati civilizációban általánosnak mondható az intézményesült vallások mindegyikével szembeni erőteljes elutasítás. Ennek a jelenségnek a felfejtése is könyvtárnyi terjedelmű anyagot mozgatna meg, de e helyütt legyen elég annyi, hogy mindebben az egyháznak döntő, történelmi felelőssége van – eltérő arányokban, de szintén tekintet nélkül a különböző irányzatokra.

Mivel önmagamra az egyetemes egyház részeként tekintek, ennek a felelősségnek szerény személyes részét önmagamra is vonatkoztatom. Mivel jelen témánk a keresztény művészek közéleti szerepvállalása és az ebből adódó népszerűség kezelése, fontos tisztázni, hogy az egyház térvesztése miként függhet össze a művészethez való viszonyával.

Egy rövid eszmefuttatás erejéig kihangosítanám vélelmemet, hogy a művészet nehezen definiálható metanyelv, amely némileg párhuzamos a teremtésben feltárulkozó kinyilatkoztatással. Ezzel nyilvánvalóan nem azt állítom, hogy a művészi alkotómunka ihletettsége vetekszik az Írásokéval, csak azt, hogy a kettő mutat bizonyos analógiát.

A legnagyobb és első számú művész a Teremtő Isten, aki a nemlétből, a kvázi semmiből, Igéje által létrehozta ezt a pazar, fantáziadús mindenséget. Nem véletlen, hogy

a tengereket, a hegységeket, az élővilágot, a csillagrendszereket szemlélve joggal esünk ámulatba a megszámlálhatatlan l’art pour l’art gyönyörűség láttán, és már ott is vagyunk a hit előszobájában.

Mi, művészek pedig „a hozott anyagot” reprodukáljuk. Tehát ha a művészetet és a hitéletet párhuzamos entitásoknak látjuk, és a szabályozhatatlan művészettel analóg a hitgyakorlat, akkor kérdés, hogy az ebben élő egyház mennyire maradt hű a természet előbb említett gazdag kreativitásához, mennyiben hordozza még a természetességet, a szabadság elengedhetetlen ismérveit. Vajon az úgynevezett „világ” nem azért idegenedett el az egyházias retorikától, mert abban tudattalanul is valami természetellenes idegenséget, taszító furcsaságot tapasztal, amely legjobb esetben is csak toleráns, udvariasan távolságtartó tiszteletre indítja, de szívbéli elfogadásra aligha?

És vajon nem lehetséges-e, hogy ebben az érzékszerve helyesen is szimatol? És ha igen, talán nem azért, mert ezt az érzékelést még nem idomította saját képére az évezredek óta rétegződő dogmatikai felépítmény és az evidenciaszintre lépő, sokféle, kimondatlan szokásjog? Vajon nem az történt, hogy a természetfeletti nevében elvesztettük a természetességet, és bár mi, újszövetség-hívők folytonosan a kegyelemről beszélünk, tanításaink észrevétlenül törvényrengeteggé sokasultak, amelyben a reflektálatlan normaképződés fáitól nem látjuk az erdőt?

Hirdetés

Természetesen az iménti kérdéssort nem valamiféle tévedhetetlen észosztásként fogalmaztam meg, csak mint olyanokat, amelyeket nem tankönyvek, hanem elkötelezett hitéletben töltött, e téma körüli vívódások szültek meg bennem. Bizony, gyakran kínokban éleződött, dilemmákban fogant alkotómunka évtizedeinek verejtékcseppjei gyöngyöznek itt.

Külön formanyelv

Mindezek fényében bátorkodom úgy gondolni, hogy az egyháznak nem ellenséges riválisként kellene tekinteni a művészetre, és különösen nem annak kortárs, most keletkező változatára, még akkor sem, ha épp ez jelenti számára a legnagyobb kihívást.

Bennem az is megfordult, hogy ha Mindentudó Istenünk előre látta az egyház önszabályozó hajlamából, doktrinális egyensúlyvesztéseiből adódó magára záródását, talán nem véletlenül engedte „kiszerveződni”, külön formanyelvvé terebélyesedni a művészet zabolátlan világát. Természetesen nemcsak az egyház, hanem minden egyén joggal fogalmazhat meg ‒ akár markáns ‒ műkritikát is, a művészet ezt nem is veszi zokon.

Nem feladata ugyanis az etikai oktatás, ámbár előfordul, hogy épp ebből adódóan nagyon is tanít.

A keresztények többsége sajnos szereptévesztően ítéli meg a művészet egzisztenciáját, morális okítást elvárva tőle, és ha ezt nem kapja meg, akkor vádbeszédbe kezd. Hogy még kockázatosabbat állítsak, e tekintetben leginkább a kortárs, velünk élő művészet a legnagyobb próbakő, mert a kánon, az idő múlása észrevétlenül is átkeretez, tekintélyelvet kölcsönöz, elidegenít az ábrázolás jelen idejű botrányosságától.

Petőfit, Arany Jánost, Adyt és a panteon többi tagját nem illik bántani. De mi van, ha épp a ma alkotói állítanak olyan merőlegest valóságunkra, amellyel az egyháznak is dolga akadna? És nem lehet, hogy ha ezt a kanyart az egyház megpróbálná bevenni, máris egy lépéssel közelebb kerülne a társadalom vágyott megszólításának képességéhez?

Ahogy Pál apostol mondja: „…a zsidók számára olyan lettem, mint zsidó, hogy megnyerjem a zsidókat; a Törvény hatalma alatt állóknak olyan, mint aki a Törvény hatalma alatt áll ‒ pedig jómagam nem állok a Törvény hatalma alatt ‒, hogy megnyerjem a Törvény hatalma alatt állókat; a Törvény nélkülieknek Törvény nélküli lettem ‒ pedig nem vagyok Isten törvénye nélkül, hanem Krisztus törvényében lévő ‒, hogy megnyerjem a Törvény nélkülieket; az erőtlenek számára erőtlen lettem, hogy megnyerjem az erőtleneket; mindenkinek minden lettem, hogy minden módon megmentsek egyeseket.” (1Kor 9:20‒22)

A színpad kihívásai

A terjedelmesre sikerült, ám úgy hiszem, nem haszontalan gondolatkísérlet után talán közelebb kerültünk annak érzékeléséhez is, hogy egy keresztény művésznek milyen típusú dilemmákkal kell élethosszig együtt élnie. Megteheti persze, hogy mindezeket nem gondolja végig, vagy a felvetődő kérdésekre leegyszerűsítő válaszokat ad, csakhogy ennek nemcsak az alkotás színvonala, hanem valamiképp hite is kárát fogja látni, hiszen az ember egy és oszthatatlan.

Én sokáig úgy gondoltam: a keresztény alkotómunka csak akkor legitim, ha dedikáltan alárendelődik az evangélium szolgálatának.

Ez persze sokaknak most is tetszetősnek tűnhet, csakhogy ez a megoldás sokrétű ellentmondás melegágya, amely aztán idővel szétveti a jól fésült konstrukciót. Ez a belső művelet ugyanis észrevétlenül egy indoktrinációs fegyőrt, egy ostoros mumust állít a művész lelkiismerete fölé, amely mindjárt meg is kettőzi a hazugságot.

Az alkotó titkos mélyrétegeiben lerázná magáról a nem kívánt „felettes ént”, miközben azt nem is Isten, hanem önmaga vagy az egyházi környezet és az annak való megfelelni akarás rendelte fölé. A szereposztás másik, „lefelé nyúló ága” pedig korlátozza és ezzel meghamisítja az alkotói szabadságot.

Miközben az Újszövetség fényében épp egy újjászületett hívőnek nem kellene félnie attól, hogy netán valami rossz jön ki belőle. Vagy ha mégis, nem jobb, ha az alkotás során ventilálódik ki belőlünk a rossz? Vagy jobb, ha bennünk marad, és „föléhazudjuk” az igazodás farizeusi páncélzatát?

Ezzel a folyamatábrával talán közelebb sikerült hoznom a kezdetben felvetett probléma hozzávetőleges átérzéséhez azokat is, akik más típusú elhivatottságuk révén kevés rálátással rendelkeztek e területre. És csak ezután jön a sikeres alkotómunkával járó presztízs kihívásainak számbavétele.

Vagyis az úgynevezett keresztény celebek nagyobb fokú kitettsége.

Ez is nagyon valós problémakör, hiszen a művészet, lényegéből adódóan, csodálatot, meglepődést, erős érzelmeket vált ki, amelyek óhatatlanul megemelt tisztelethez juttatják magát az alkotót.

Ráadásul a művészek hiperérzékenyek is, ezért létmódjuk permanens hullámvasút. Önmagunk túl- vagy alulértékelése állandóan kezelendő nehézség, és mindez csak évtizedek múltán tud viszonylagosan stabilizálódni. Legalábbis nekem ez a személyes tapasztalatom. Természetesen bőven lehetne még értekezni arról a manapság nem ritka jelenségről, hogy valakit esztétikai vagy bármilyen emberi teljesítmény nélkül övez népszerűség.

Ennek a területnek azért nem szentelnék időt, mert talán álszerénységtől mentesen mondhatom, hogy nem vagyok járatos benne. De talán nem járok messze az igazságtól, ha azt gondolom, hogy az ilyen típusú „hírességek” nem is sokat bíbelődnek az előbbiekben kifejtett problémákkal. Konklúzióként talán nagyon óvatosan csak annyit mernék megfogalmazni, hogy

jómagam a virtuális kövezésre készülők hátsó sorában sem szeretnék tartózkodni azokkal szemben, akik valamilyen erkölcsi problémában vagy konkrétabban, súlyos bűnben elbuktak.

Egyrészt az ítélet Istené, másrészt az Úrtól való félelem, amelyről Salamon azt mondja, „a bölcsesség kezdete”, óvatosságra int.

„Aki áll, vigyázzon, hogy ne essen el” ‒ ez a hitvallásom ezzel kapcsolatban. Mindez persze nem jelenti azt, hogy ilyen esetben az érintetteknek ne kellene levonni a helyes konklúziót, és adott esetben a lehetőségekhez képest az okozott kárt megpróbálni helyreállítani. A többit viszont úgy hiszem, helyes, ha Isten kegyelmére bízzuk, a Biblia, az érintettek lelkiismerete és a Szent Szellem adott helyzetre vonatkozó vezetésének fényében. De jóérzésű hívőkről nem is feltételezem, hogy nem eszerint szándékoznának eljárni.

*

„A szükséges dolgokban egység, a kétségesekben szabadság, de mindegyikben szeretet”. A Szemlélek a Szent Ágostonnak tulajdonított gondolat jegyében igyekszik fórumot teremteni a legkülönfélébb véleményeknek. Ezért, bár vendégszerzőink publicisztikái nem feltétlenül tükrözik lapunk álláspontját, az építő párbeszéd jegyében szívesen közöljük őket.