A temesvári püspök – a szinódus egyik magyar résztvevője – az életútjáról és az életszemléletéről, a sokféleségről és az ökumené megéléséről beszélt a kelet-európai keresztény fiatalok találkozóján – a vele készített interjú az Újvárosonline oldalán jelent meg, ebből idézünk.
„Egy adott pillanatban a teológián észrevettem, hogy a Jóistent nem szeretem. Sőt, zavart is, hogyha valaki azt mondta, hogy Istent szereti, mert én úgy gondoltam, elég, ha tiszteljük a Jóistent. Ezen az úton lassan-lassan odáig jutottam, hogy a hitemet is elveszítettem. Emlékszem, hogy azon gondolkoztam, hogyha én egyszer valamikor hitetlen emberrel találkozom, azt nagyon meg fogom érteni, mert hinni akarok és nem tudok.”
„közben a Jóisten egyszerre közel jött hozzám. Megmutatta, hogy ott volt a szívemben kiskoromtól fogva, hogy mindvégig szeretett, kísért, megáldott szülőkkel, barátokkal, testvérekkel is. Abban a szóban, hogy hála, újra visszatért az, hogy többé nem kérdeztem, hogy miért kell szeretni az Istent, hanem egyszerűen belém költözött az iránta való szeretet. Igazából itt indult el egy személyesebb kapcsolat a Jóistennel. Utána már csak ennek a következménye volt az, hogy
ha Jézus ott lakik a szívemben, és ott lakik a másik ember szívében is, aki esetleg más felekezetű, akkor természetes, hogy testvérek vagyunk, és akkor szeretni akarom őt.”
„amikor azt hallom, hogy azt mondják valakiről, hogy „csak mondja, de nem éli meg”, arra gondolok, hogy én is ilyen voltam. Mondtam, hogy szeretni kell, de ez csak az agyamban volt, ott fent, az értelmemben, és idő kellett, amíg lejött a szívemig, lejött a beszédemig, lejött a tetteimig. Türelmesnek kell tehát lennem az iránt, aki pillanatnyilag csak mondja, hogy szeretni kell a másik felekezetet, vagy a más nemzetiséget, de még nem tudja gyakorlatba ültetni. Ez a törekvés meghatározta az egész életemet.
Nekem az ökumenizmus azt is jelenti, hogy Jézus szeretetét minden embernek szeretném továbbadni, és tőlük is elfogadni azt, amivel engem akar a Jóisten általuk megajándékozni.”
„Mindig örültem, hogy szolgálhatom a Jóistent, akkor is, hogyha a nyelvek közül én csak nagyon keveset tudtam, németül is, románul is csak keveset, de jó volt, hogy szerethetem őket, és hallgathatom őket, és valahogy Jézus segített arra, hogy mindenki a szívemben legyen. Itt nem lehetek papja csak néhányaknak,
mindenkinek papja kell, hogy legyek,
és mindannyian a szívemben vannak, mindeniket rám bízta a Jóisten.”
„a Bánság olyan vidék, ahol az emberek megszokták, hogy a másik más, más nyelvet beszél, más felekezetű, más templomba jár, és szabad neki másnak lennie. Ezért szeretek ott lenni a Bánságban, mert megvan ez a szabadság az emberekben. Megszokták, mindig együtt élt több nemzetiség, ez a hét: a magyarok, románok, németek, csehek, szlovákok, bolgárok, horvátok. Mindegyiknek van saját papja, saját faluja, saját temploma, saját nyelvükön végzik az istentiszteleteket, és megszokták azt is, hogy a városban keverednek, és a másik más, és neki szabad másnak lennie. Úgyhogy a múltnak a sebeit többségében csak hallásból ismerjük. De, ha van is, mert mi képesek vagyunk egymást megsérteni, megbántani, megsebezni, akkor az segít, hogy az a Jézus Krisztus, akit mi befogadtunk az életünkbe, adja a szeretetet, és mi így közelítsünk mindenkihez. Tehát a mindennapokban szeretettel fordulok a másikhoz, aki más. Néha esetleg nehéz elfogadni az ő kultúráját vagy a gondolkodásmódját, főleg ha nem is tudom a nyelvét. Olyan könnyen kimondjuk a templomban, hogy „Krisztusban szeretett testvéreim”, de hát akkor viselkedjünk is úgy, mint a testvérek egymás között, mert egy a mi mennyei Atyánk.
A sokféleségnek nagyon sok szépsége is van, a sok nehézsége mellett.”
„Találkozunk olyan emberekkel, akik nem Istent, Krisztust teszik az életük központjába, esetleg hitetlenek vagy közömbösek. Eleinte nem tudtam mit kezdeni ezekkel az emberekkel, aztán lassan rájöttem, hogy mindenkinek szüksége van a szeretetre. És tudom, hogy a szeretet a maga teljességében Istentől jön. Elég, ha szeretem őt, figyelek rá, meghallgatom, mire vágyik, próbálok elejébe menni a gondolatainak. Így nem tolerancia, hanem egyfajta testvéri közösség alakul ki, és ez jó alap arra, hogy akár majd Istenhez is eltaláljon.”
„Rég túlhaladtunk azon, hogy megtűrjük, toleráljuk a másikat. Tiszteljük, megkeressük azt, ami benne, az ő egyházában szép, valamiképpen felszínre hozzuk. Sokszor, mikor egy másik felekezetnek építenek templomot, nekem alkalom arra, hogy örüljek, és másoknak is továbbadjam, milyen szép, hogy épült a Jóistennek egy templom. Sokszor ott volt bennem a kísértés az önzésre, hogy miért nem a mi templomunk épült, de a testvéreim ők, kell, hogy tiszteljem, becsüljem és segítsem is őket.”
