„Olyan nincs, hogy nincs” ‒ a görögkatolikus papné, aki tíz gyermeket nevelt fel

Belme-Ivancsó Etelka egy görögkatolikus pap lánya, egy tíz éve elhunyt görögkatolikus pap özvegye, és tíz gyermek édesanyja. Mi adott örömet neki, és hogyan birkózott meg a nehézségekkel nem mindennapi élete során?

‒ Tudatos döntés volt, hogy papot választott férjéül?

‒ Amikor gyerekkoromban kérdezték tőlem a felnőttek, hogy mi szeretnék lenni, ha nagy leszek, mindenkinek azt feleltem: pap asszony. Később már nem volt meg bennem ez a vágy, mégis így alakult.

‒ Milyen emlékeket őriz gyerekkorából?

‒ Komlóskán születtem ‒ akkor még kevesen ismerték ezt a kis, ruszin falut, csak az utóbbi években vált népszerű úti céllá. Igaz, gyerekfejjel nem értettem, hogy mi a különleges ebben a poros kis faluban ‒ ma már én is csodálattal nézek végig rajta. Apai ágon papi családból származom: édesapám a falu görögkatolikus papja, nagyapám kántortanító volt. Természetes volt számomra, hogy a falubeli gyerekekkel a templomudvaron játszottunk, de mi az öt testvéremmel mindig egy kicsit kívülállók voltunk. A helyiek, vagyis a ruszinok úri gyerekeknek tartottak minket, mert édesapánk volt a pap. Pedig nem voltunk gazdagok, épp ellenkezőleg. Szegények voltunk, édesapámnak sokszor takarmányban fizettek. Édesanyám tanítónő volt, de

nem dolgozhatott, mert pap feleségeként a rendszer nem engedte.

Helyette otthon tanított minket – engem és az öt testvéremet –, és mindent maga varrt nekünk. Közben szívesen segített a falusi asszonyoknak az ügyintézésben is, a parókia pedig egyfajta közösségi tér is volt.

‒ Gyermekként hogyan élte meg a papi családi hátteret?

‒ Minden szertartáson ott voltunk. Néha zúgolódtunk ellene, hogy vasárnap délután miért kell vecsernyére menni, miközben a többi gyerek a malomkertben focizik, de szerettük a miséket. Az is előfordult, hogy amikor édesapánknak a falun kívül volt teendője, mi, gyerekek vezettük az éneket és a rózsafüzér-imádságot. Aztán, mivel a templom mellett laktunk, sokat harangoztunk, kézzel. Idővel megtanultam egyedül három harangot húzni.

‒ Végül a tanári hivatás felé fordult. Miért?

‒ Az őseim között annyi pedagógus volt, hogy számomra természetes volt a tanítás. Én azonban először műszaki főiskolára mentem, mert a gimnáziumi múltam miatt nem vettek fel tanárképzőbe – a debreceni Svetits Katolikus Gimnáziumba jártam. Így lettem építőgépész, de csak két évig dolgoztam a szakmában. Később képesítés nélküli nevelőként helyezkedtem el, közben elvégeztem a matematika–fizika szakot. Végzős voltam, amikor vártam az első gyermekemet, és mivel három héttel előbb született, az év végi vizsgáimat már nem tudtam letenni. Így tolódott az államvizsga a következő nyárra, akkor pedig azért izgultam, hogy a második gyermekem csak államvizsga után szülessen meg.

‒ Megvárta az államvizsgát a kicsi?

‒ Épphogy. Nem sokkal az államvizsga után jött világra.

‒ A tíz gyermekük 12 év alatt született meg. Hogyan lehetett ezt testileg és lelkileg bírni?

‒ Sőt, mindeközben kilencszer költöztünk is új parókiára, és nem volt a közelben rokon. A férjem persze sokat segített, amikor tudott, de a tanulmányai vagy a szolgálat miatt gyakran volt távol.

Ilyenkor mindent egyedül intéztem.

Ő közben elvégezte a történelem szakot is az ELTÉ-n, és a püspök felkérte, hogy tanítson Hajdúdorogon. Ekkor írattam be a kisebb gyerekeket óvodába, előtte ugyanis olyan településen laktunk, ahol nem volt óvoda.

‒ Nem érezte néha úgy, hogy ez meghaladja az erejét?

‒ Voltak nehéz pillanatok, de mindig jött megoldás. Ha valamire nem volt pénz vagy segítség, máshonnan érkezett erő. A nagyszülők messze voltak, bébiszitterre nem futotta. A legidősebb lányom később már sokat segített, de eleinte tényleg egyedül csináltam mindent.

‒ Honnan merített erőt ezekben a helyzetekben?

‒ A férjem nagy Mária-tisztelő volt ‒ írt is egy könyvet az első máriapócsi könnyezésről. Egyszer észrevette, hogy minden olyan levél, amelyben támogatást kaptunk, valamelyik Mária-ünnepen érkezett vagy Mária-ünnepen írták. Ő ezt isteni gondviselésnek tartotta, és én is így gondolom. Ha valamit megtanultam a gyermekek nevelése mellett, akkor az nem más, mint hogy mindenre van megoldás.

Olyan nincs, hogy nincs.

De nem tagadom, voltak nagyon nehéz helyzetek, anyagilag és fizikailag is.

‒ Sokan tartanak attól, hogy a nagycsaládos élet lemondással jár. Mit tapasztalt ezzel kapcsolatban?

‒ Nem mondom senkinek, hogy legyen tíz gyereke, de hármat bárki vállalhatna. Ugyanakkor a sajátjaimon látom, hogy milyen dilemmákkal küzdenek a mai nők. A két legnagyobb lányomnak is három gyereke van, ők viszont sokkal többet aggódnak, mint én annak idején.

Mindent tökéletesen akarnak csinálni, pedig tökéletes csak Isten lehet.

Sokan azért is tartanak a gyermekvállalástól, mert úgy gondolják, hogy nem lesz idejük önmagukra, a terveikre. Én viszont azt mondom, lesz kellő idő mindenre, mert megadja a Jóisten. Ne felejtsük el azt sem, hogy ma már rengeteg segítség áll rendelkezésre, az automata mosógéptől a gyereknevelést támogató eszközökig. Annak idején nem volt eldobható bugyipelenka, én is kézzel mostam a textilpelenkát ‒ volt idő, amikor egyszerre négy gyerek után.

‒ Mit tanácsolna a mai fiatal szülőknek?

‒ Hallgassanak a megérzéseikre, és ne próbáljanak minden elvárásnak megfelelni! A szülőség kihívás, de öröm is ‒ minden nehézség ellenére áldott élet ez.