Pásztory Ádám: „Egy halálos betegség kellett a változáshoz, az élethez”

Hogyan ébredhetünk fel gyermekkori sebeink, traumáink, illetve a társadalmi konvenciók okozta Csipkerózsika-álomból? Hogyan élhetünk teljes életet, olyat, amilyet Isten készít számunkra? Első kézből vannak erről tapasztalatai az agydaganattal küzdő Pásztory Ádámnak, akivel közölték: csak hónapjai vannak hátra. Gyógyulása történetének lelki vonatkozásairól egykori munkatársával, Feke Györggyel beszélgetett.

♫ „…szívesen nevet velem a világ /
hitemmel együtt nőnek a fák…” ♩♪

Ádám albérletének nappalijában ülünk, épp egy részletet mutat a Nóri lánya 18. születésnapjára készített dalból. Nem szövegírói vagy mesterségesintelligencia-bűvölő tehetségével akar dicsekedni, hanem ez a válasza a hogylétét firtató kérdésemre. A két méter magas férfi megindulva meséli, hogy sosem erőltette lánya konfirmációját, aki viszont a felnőttkor kapujába érve önszántából vallotta meg hitét. A gyülekezet előtt elmondott beszédében – a „mit jelent a hit?” kérdésre válaszolva – apja közel másfél évvel azelőtt kialakult halálos agydaganatára utalva a mélységből való felemelkedésről, az új kezdetről, a döntésben születő szabadságról és a szeretet minden képzeletet meghaladó erejéről szólt. Ádám az interjú során kitért a több ezer ember összefogásával kifizetett 80 ezer eurós kísérleti kezelésre és Istennek a szenvedésben megtapasztalt gyógyító jelenlétére is.

– Csoda, ami veled történt?

– Hogy valami csoda-e, azt a Bibliában is mindig a szemtanúk, a kívülállók mondják ki. Bolyki János professzor úr a budapesti teológián ezt úgy fogalmazta meg: a csoda az, amin az emberek csodálkoznak. A 2024-es szövettan eredménye alapján már nem kellene élnem, de tavaly márciusban elindultam egy személyre szabott kezelésen, amely – az utolsó laboratóriumi vizsgálat szerint hatékonyan – megtanítja az immunrendszernek felismerni és kiszorítani a halálos betegség kiújulásáért felelős mutáns sejtet. Ez biokémiailag megmagyarázható és rendkívül izgalmas irány mindenki számára. Ezen is csodálkozhatunk, de számomra az az út lenyűgöző, ami ide vezetett. Mert az életem most tele van csodás mozzanatokkal, együttállásokkal, találkozásokkal. Az, hogy a semmi pereméről indulva most itt vagyok, és – a lányomnak írt dalból idézve: „hitemmel együtt nőnek a fák” – szabadon, önazonosan élek: igen, azt gondolom, egy egyetemes és intim csodát éltem át. A testemben, a lelkemben, a világban.

Azt, ami velem történt, keresztényként a feltámadáshoz, pszichológiai olvasatban pedig a születéshez hasonlítanám.

Pásztory Ádám életében 53 évesen, 2024. szeptember 26-án kezdődött az új időszámítás. Ekkor már túl volt a református teológián, egy váláson, a Pázmány magyar–kommunikáció szakán, számos sikeren és kudarcon a kommunikációs szakmában, apja és az őt egyedül felnevelő édesanyja elvesztésén, s második házasságából született gyermekei is tinédzserek lettek már. Túl volt a hónapokig tartó migrénszerű rosszulléteken, az agydaganat felfedezésén és eltávolításán is. 

– Ez volt az a nap, amikor megjött a szövettan eredménye: glioblasztóma. Rendkívül agresszív, rosszindulatú, gyorsan növekvő elsődleges agydaganat. Az orvosom azt mondta: ez a legrosszabb eredmény, ami születhetett, 4–15 hónap lehet hátra az életemből. Amit akkor átéltem, úgy hívják: diagnózissokk. Maga a krízis. A görög eredetű ige, a „krizei” azt jelenti, tökéletesen kettévágni valamit. A diagnózissokkot átélő emberről szólva, nem valamit, hanem valakit. A krízis nem állapot, hanem a létérzékelés radikális változása – szó szerint mindent kettészel egy ilyen hír. Bennem ez nem félelmet szült, hanem borzalmas hiányérzetet okozott. Ez volt a pokoljárásom legnehezebb része. 

– A halállal szembesülve azon töprengtél, hogy az életedben mit tettél jól és mit rosszul? 

– Nem gondolom, hogy addig mihaszna, üres életet éltem volna; a végső elszámolás azzal szembesített fájdalmasan, mi, illetve ki maradt ki ebből az életből. Színtiszta tusakodás volt ez. Éjszaka feküdtem az ágyon, és mint vihar előtt feltámadó szélben, pörögtek bennem mondatok, korábban olvasott bölcs gondolatok újságpapírjai, de éreztem, hogy a szavak elvesztik erejüket, tárgyakká válnak. Csak a csend maradt. Megrendítő volt, hogy az életemre tekintve tisztán felfénylett a legnagyobb bűnöm, mulasztásom, gyengeségem: soha nem bíztam magamban eléggé. Az az ember hiányzott a legjobban, aki nem lettem. 

Hirdetés

– Hogyhogy magaddal voltál elégedetlen, nem pedig mondjuk Istenre haragudtál?

– Nem elégedetlenség vagy harag volt ez, hanem fájdalom. Azt éreztem, minden esik szét, a krízis, a vágás mentén válik, málik le rólam, miközben tudtam, most bizonyosságot kellene találnom. De elfogytam. Pszichésen és fizikailag azt éreztem, elvesztettem a súlyomat, úgy sodort magával ez az erő, mint egy falevelet. A hit ebben a pillanatban semmi más nem volt, mint kapaszkodás. Ahogy Jákob az angyalban, úgy próbáltam én is valami stabil pontot találni a krízis tornádójában. Nem tudom, mennyi ideig tartott ez a tusakodás, de végül annyi maradt vagy létrejött bennem, hogy találtam néhány szót magamban, ami kéréssé, imádsággá állt össze. 

– Mit kértél? 

– A „mit” kérdése előtt fontosabb tisztázni, hogy kitől. Mert ez volt az első, legnagyobb fordulat. Jézus egyik legforradalmibb állítása, hogy Isten gyermekei vagyunk. Nincs olyan élethelyzet, amelyben ne lehetne Istenhez fordulni. Nem azért, mert Ő univerzális szempárként mindig és mindenhol ott van, korrekt ítélőbíró, megmentő, nem valamilyen kért, várt, remélt funkció, hanem mert az édesapánk. Aki ott van a gyermekei mellett. Tulajdonképpen ez a hit elég is volt. Mert ez az Isten, az ölelés Istene közel van. Így tudtam összeszedni magam valamennyire, megszólalni és kérni. Nem azt, hogy gyógyítson meg. Nem fogadkoztam, valami jó cserealapot kínálgatva.

Elfogadtam, hogy 4–15 hónapom maradt. Azt kértem a mennyei édesapámtól, adja meg nekem, hogy a számomra megmaradt időben önmagam lehessek.

Az, aki ebben az éppen a végéhez érkezett történetben félelemből, bizonytalanságból, megalkuvásból, kényelemből vagy gyávaságból, de soha nem lehettem igazán. Pontosan tudtam, mi vár rám, de nem „jó” 4–15 hónapot kértem, hanem hogy számba vegyem, megértsem az életemet, és megbékéljek magammal. Arra gondoltam, így, még ha fájdalmasan röviden is, de meg lehet az, ami nem volt meg soha az életben. 

– Kaptál választ?

– A diagnózissokk utáni napon én is bicegtem, mint Jákób a Jabbók révénél, de túléltem azt az éjszakát. Ekkor elindult a fordulat. Még ezen a napon az egyik barátom rám írt, hogy hívjam fel Zsoltot, aki hasonló betegséggel küzd, de egy németországi kezelésnek köszönhetően jól van. Nagyon is jól: amikor beszéltem vele, csak arra panaszkodott, hogy kosárlabdázás közben megrándult az ujja. Ezeket az eseményeket nem tudtam nem az előző éjszakára adott válaszként, az édesapám jelenléteként értelmezni.

Ádámot akkor ismertem meg, amikor a Magyarországi Református Egyház kommunikációs vezetőjeként dolgozott. Az ő nevéhez fűződik a karácsonyi történetet kortárs magyarországi köntösben újramesélő A fiú című projekt, de az általa megálmodott egyszázalékos és népszámlálási kampányok is hullámokat gerjesztettek az egyházon belül. Emlékeztettem, hogy nem olyannak tűnik, mint akit túlzottan kötnének a konvenciók, mások elvárásai… 

– Úgy mérem az idő múlását, hogy 53 éves és 16 hónapos vagyok. Említettem, a pszichológiai megközelítések közül nekem a születés tetszik a legjobban. A diagnózissokk kapcsán említett tömeg- és világvesztés, kivetettség, tehetetlenség, kiszolgáltatottság jól leírja, hogyan érkezünk meg a világba. Csak a születéssel járó krízist elfelejtjük, a diagnózissokkot viszont nem nagyon lehet. A születésélmény azért is kedves nekem, mert ebben a 16 hónapban iszonyatosan erős, úgynevezett integrációs élményeket éltem át. Szeptember 26-ai kérésem meghallgatásra talált, és

mint egy láncreakció, lezajlott bennem a gyermek–kamasz–felnőtt énem megértése, elfogadása.

Ma már látom, milyen volt és miért töredezett a működésmódom. Mindig valaki másnak az életét éltem, ami nem meglepő, tekintve, hogyan nőttem fel egykeként, apakép nélkül, egy, a fájdalmaival küzdő, depressziós anya mellett. Hogyan tört meg, tett utánozhatatlanul egyedivé, és alakított ki mindez engem.

Ádám elmeséli egy álmát, amelyben egy traumatikus gyermekkori élménye idéződött fel: 4–6 évesen az estéket sokszor egyedül töltötte. Az egyik ilyen éjszaka azt hallotta, hogy kinyílt a bejárati ajtó, hangok szűrődtek be az előszobából. Először azt hitte, hogy az anyja érkezett meg. Kikiáltott neki a szobából, de nem válaszolt senki. A kisfiú megijedt, felmerült benne, hogy egy idegen van a lakásban. Mivel többszöri megszólításra sem jött válasz, a félelem eluralkodott rajta, és a végén sírva kiabált ki az előszobába: „Most már jöjjön be, legyünk túl rajta!” De nem lépett be senki. Végül Ádám feltépte az ajtót, és belépett az előszobába. A lámpa égett, a bejárati ajtó csukva. Egyedül volt. Úgy érezte, nincs biztonságban, öltözködni kezdett. A pizsamára felvette az utcai nadrágot, pulóvert, kabátot, sapkát, és lement a Népszínház utcába. Ott biztonságosabb volt, elbújt egy kapualjban. Onnan kémlelte a járdaszigetet, mikor tűnik fel az anyja. Amikor végül meglátta, Ádám visszaosont a lakásba, elpakolta az utcai ruhadarabokat, pizsamában az anyja ágyába ugrott, és onnan köszöntötte. Ő pedig megdicsérte, hogy mennyire bátran bírta otthon éjszaka egyedül.

– Három héttel a diagnózissokk után történt az álom, vagy inkább az időutazás, vissza ahhoz az estéhez. Álmomban a rekamién ébredtem, az előszobaajtó résnyire nyitva, és bevágott a fény. Azonnal tudtam, hol vagyok és mikor. Körbenéztem, a lakás üres volt. Ez azt jelentette, hogy a gyerek már lent van a kapualjban, az anya még sehol. Felkeltem, pár lépés, és az előszobában voltam. Onnan ki a folyosóra, lépcsőház, hibák a járókövekben, mélyedések, ajtók, csövek, minden ott volt. Leértem a kapuba, és elfordultam balra a Népszínház utcán. Elhagytam a zöldséges lezárt standját, a telefonfülkéket, és felismertem a kapualjat, ahova bújtam.

Azonnal megláttam, ott volt a gyermek.

Ki-kihajolva a kapualj árnyékából leste a járdaszigetet. Ha most odamegyek, megőrültem? – kérdezte bennem az álom kritikusa. Nem hagyhatom ott – jött a válasz. Odaléptem a kapualjhoz, és egymás szemébe néztünk. Felismert, gesztusai bizalomról és figyelemről árulkodtak. Feléje léptem, és kinyújtottam a kezem: „Gyere, ennek vége! Hazamegyünk!” A gyerek megfogta a kezem, és csak úgy lódult volna velem visszafelé. A kereszteződésig így mentünk, de aztán az álom kritikusa jelezte, hogy nem megyünk vissza abba a lakásba, irány Pasarét, ahol a családommal már hosszú ideje éltünk. A Lajta Béla-ház előtt jártunk, amikor felébredtem. Zokogtam. A feleségem, Dóra ijedten kérdezte: „Baj van?” „Nem, nincs baj, gyógyulok!” – válaszoltam. 

– Milyen volt találkozni egykori önmagaddal?

– Az álom eltűnt, de az a gyermek bennem maradt, tényleg hazatért. Ebben is a kérésem teljesülését éltem meg. A kisfiú kiszabadult, nem kell tovább bujkálnia a kapualjak sötétjében. Utána rájöttem arra is, micsoda tudás és erő volt abban a gyermekben. Mindig lehetetlennek tűnő feladatokat kellett megoldania, egyedül. A glioma okozta krízis hazavezetett, vissza ahhoz az önmagamhoz, aki annyira tudott adni, harcolni, várni és hinni. A 4–5 éves Ádám integrációja hihetetlen tudást, erőt adott; onnantól gyermeki bizalommal és izgalommal jöttem végig azon a keskeny ösvényen, ami ide vezetett. Időközben elindult a hazai kemoterápia és sugárkezelés. De az a furcsa helyzet állt elő, hogy

soha nem éreztem magam annyira szabadnak és boldognak, mint akkor, amikor a kvázi mélyponton kellett volna lennem.

Mert megkaptam a jogot és az erőt ahhoz, hogy önmagam legyek. 

– Kicsoda most Pásztory Ádám?

– Egyrészről ugyanaz az ember vagyok, és mégsem. Változni sokféleképpen lehet, a krízis kettévágta ember viszont nem tud nem változni. Számomra ez ajándék, meghallgatott imádság: felszabadított; ami most van, másik minőség. Volt szó a kvázi pszichológiai, élettani kulcsról, de a teológiait sem hagyhatjuk ki. Egy igével tudom ezt megvilágítani. Jézus a halála és feltámadása előtt, mielőtt még elragadták volna a fegyveresek, mondott egy példázatot. A Passió árnyékában egy földműves tapasztalatot mond el; a példázat a búzamagról beszél, arról, hogy mi történik a föld alatt, hogyan lesz a magból növény. „Bizony, bizony, mondom nektek: ha a földbe vetett búzaszem nem hal meg, egymaga marad; de ha meghal, sokszoros termést hoz.” (Jn 12,24) Amit Jézus itt elmond, a természettudományban úgy hívják: vernalizáció, magyarul tavaszosodás. Évmilliók óta újra és újra megismétlődik ez a dráma, ha tetszik, misztérium: a passzív, nyugalmi állapotban lévő, és ezt a státuszát legfőbb parancsként őrző mag hogyan és minek hatására változik meg, hogy kihajthasson belőle a növény? 

– Az a mag tulajdonképpen az ember? 

– Magyar nyelven olvasva a példázatot még inkább kézenfekvő ez a megközelítés. Az indoeurópai nyelvekben a „mag” szó passzív igei alak. Az, ami elvetetett, eldobatott. Nem úgy a magyarban. A „mag” nagyon régi szavunk. A finnugor nyelvekből tudjuk, hogy a test törzsrészét jelenti. Olyan szavainkban is a „mag” köszön vissza, mint a „maga”, az „önmagam” vagy a „magány”. De ha visszatérünk a biológiához, a tavaszosodás, az ellenállhatatlan változás folyamatához, kiderül, hogy

a jézusi példázatban megfogalmazott halállal nem csak a saját megfeszíttetését jelenti be.

A mag valódi és teljes változásának első lépése ugyanis természettudományos nyelven „hideg sokkhatás”. A mag körül megváltozik a föld hőmérséklete, és a mag is megél egy krízist. Ennek hatására megjelenik benne egy ébresztőhormon, amely – sci-fi nyelven szólva – elfoglalja az irányítóközpontot, és lenyomja a piros indítógombot. A magról pedig kiderül, hogy nemcsak passzív, várakozó, bezárkozó entitás, hanem rakétaindító rendszer is egyben. Betölti küldetését, elpusztul, ami azt jelenti, életre kel benne és belőle a növény. Mintha Jézus azt mondaná, a feltámadás csak az ember számára kivételes esemény, miközben ez a világ működésének alapja. 

– Úgy érzed, ez történt veled is? 

– Jól mondod, történt, történik. Nem a gyógyulásról, a halál elleni harcról szól ez a történet, hanem az életem folyásáról. Mert én abban a rendszerben gondolkodom és mozgok, ami a diagnózis, a hideg sokkhatás éjszakáján taszított, ölelt bele ebbe az életbe, amit kaptam. Akár születésnek, akár feltámadásnak hívjuk, éles helyzet ez; éle van, mint a krízis kardjának. Ennek egyik következménye, hogy nem tudok, nem akarok – mert nem lehet – már úgy működni, ahogy 2024. szeptember 26. előtt. Nem arról van szó, hogy jobb vagy egyenesen jó lettem, egyszerűen csak megtörtént velem, ahogy sok másik emberrel is, aki végigmegy ezen az úton.

Az a Pásztory Ádám-mag meghalt, s abban a reményben élek, hogy ez a növény, amelyik most feltör a föld alól, levelet hoz és talán gyümölcsöt is terem.

Efelett nincs hatalmam, de elmondhatatlan hálát érzek azért, hogy Isten, az édesapám megszabadított a sötétségből, önmagam végső elvesztésétől, és tavaszt, születést adott a maga dicsőségére.  

A bizonyság ellenére a gyógyulás nem volt könnyű folyamat. Szervezetét megviselte a kemoterápia, a kísérleti kezelés megszerzésével, megszervezésével és lefolyásával járó bizonytalanság. A testében és a lelkében egyszerre dúló harc sokszor stresszrohamokat okozott, és meg kellett tanulnia kezelni ezeket az életjelenségeket. A krízis kettévágta a házasságát is, felszínre hozott kikerülhetetlenné vált kérdéseket, amelyekre nem született közös válasz. Egy fájdalmas párterápia után Ádám a válás mellett döntött. 

Közben Isten Országáról is más képe lett. Felemelő volt számára, hogy egy kisvárosnyi ember támogatta. Egy egész katolikus egyházmegye imádkozott érte, idegenek megölelték a villamoson, a Magyar Református Szeretetszolgálat és a Magyarországi Református Egyház is gyűjtést indított számára. Olyan élmény volt ez neki, mintha az a közösség, amely korábban többször sem értette meg, vagy ahogy ő fogalmaz: megtagadta, most visszafogadta volna. Megtapasztalta a hegyi beszéd tanításának erejét, amely arra biztat, hogy „kérjetek, és adatik nektek, keressetek, és találtok, zörgessetek, és megnyittatik nektek. (Mt 7,7–8) Igyekszik ő is minden hozzá forduló sorstársát azzal biztatni, hogy van remény, a krízis magával hoz új lehetőségeket is. Mert átélte, hogy „Isten gyermekeként nem segítséget, támaszt, hanem országot kapunk”.  

– Mi az, amit másképp akarsz csinálni, vagy már most máshogy teszel?

– Számomra a legnagyobb kihívás mindig is az alkotás volt. Alkotás közben voltam a legboldogabb, de ez volt az a kiszámíthatatlan, magával ragadó élmény is, ami konfliktusba állított a hétköznapi működésemmel. Most már nem akarok az alkotásra mint feladatra gondolni, hanem úgy szeretnék élni, „költőien lakozni”, hogy „a gyümölcs a gerendáról essen le elém”.

– Egy hozzád forduló glioblasztómás gyermek szülei „a gyógyulás apostolának” neveztek. Milyen érzés, hogy másoknak most a te történeted jelenti a reményt?

– Ismersz, távolságtartó és szemérmes ember vagyok. Nagyon furcsa ez a bizalom és közelség. Ez a kisgyermek ráadásul meghalt, ami nagyon megviselt. Emlékeztetett, megtanított arra, hogy a legtöbb, amit a sorstársaimnak mondani lehet és kell, hogy van remény. És ezzel együtt megadni a konkrét irányt.  

– Mondhatjuk, hogy a te ébresztőhormonod a daganat volt?

– Igen. Szokták kérdezni, hogy ebben a sok álomban találkoztam-e Jézussal. Elviccelhetném, hogy nem találkoztam a fényemberrel az alagút végén, de az a helyzet, hogy az agyműtét során, a műtőasztalon vele is álmodtam. Nem volt szakrális élmény, egy beszélgetés volt, miközben – József Attila után szabadon – egy márványból épült falut néztünk, egy magas minőségű, ám nem túl autentikus skanzent sok templommal és hívővel. Lehet, hogy a mai egyházat? Ez felmerült bennem ott is, és megjegyeztem, hogy „most így él a néped, Uram!” Ezzel kapcsolatban azt mondta, hogy ha keserűség és vereségérzet van bennem, mert végül is nem kellett a látásom, nézzem meg, hányan imádkoznak értem ebben a márvány faluban. Aztán kifakadtam, és azt mondtam:

negyven éve úrvacsorázom, négy gyermekem van, mégis sötétségben élek,

rám zárult az éjszaka, nem tudtam fejlődni soha, elakadtam. Erre azt mondta: nagy kár, hogy nem tudtam fejlődni, de azért a világot Ő sem egy sikeres terápia révén hozta rendbe, hanem a megtöretett teste és a kiontott vére által. Biztatott, hogy az orvosom, Levente épp léket üt a koponyámon; ha másképp nem ment, ott fog bejönni a fény. 

– Elég álomfejtőre sikeredett ez a beszélgetés…

– Zárjuk is le így. Vannak olyan szerencsések, akiknek kevesebb is elég a változáshoz. Nekem egy halálos betegség, a krízis hideg sokkhatása kellett ahhoz, hogy végre rátaláljak a szív melegére, az életemre a maga egyszeri teljességében.