Álljanak ki a pedagógusaikért! – ezt üzenik egyházi iskolában tanítók a püspöki karnak

Vétkezni mulasztással is lehet. Az elmúlt évek hallgatását kéri számon az egyházi vezetőkön két, egyházi fenntartású iskolában dolgozó pedagógus.

Folyamatosan érkeznek az észrevételek a Szemlélekhez a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia múlt hétfőn kiadott közleménye kapcsán. Korábban egy édesapa levelét tettük közzé, most két, egyházi fenntartású iskolában dolgozó pedagógus szavait erősítjük fel, mert úgy tapasztaljuk, hogy nem elszigetelt véleményekről van csupán szó. Míg korábban az édesapa névvel vállalta levelét, a mostani írás szerzői anonimitást kértek – nem magukat féltik, de reális esélyt látnak arra, hogy az intézményt érnék retorziók, amelyben dolgoznak. Levelüket szerkesztett formában, de változatlan tartalommal tesszük közzé.

***

2022. február 28-án jelent meg a sajtóban a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia közleménye azzal kapcsolatban, hogy egyházi iskolák pedagógusai is csatlakozni kívánnak a hetek óta tartó, de mindeddig eredménytelen polgári engedetlenségi megmozdulásokhoz, melyeket a kormány február 11-i, a sztrájkot súlytalanná tevő rendelete váltott ki a tanártársadalomból. Noha maga a közlemény szűkszavú és visszafogott, hangneme pedig első olvasásra békéltetőnek tűnhet, a sorok mögé nézve azonban olyan kérdések vetődnek fel, melyek mellett – egyházi iskolában dolgozó keresztény pedagógusként – nem mehetünk el szó nélkül.

A szöveg – számunkra – két tételmondata közül már az elsőt („Tisztában vagyunk a pedagógusok helyzetével.”) problémásnak látjuk. Először is: valóban tisztában vagyunk vele?

Tisztában vagyunk azzal, mennyi kérdés megoldatlan? Mennyire súlyos ügyek ezek?

Látjuk, hogy a pedagógusszakma annyira elöregedett, hogy a 2003-as 21%-ról alig tizenöt év alatt 44,5%-ra nőtt az 50 évnél idősebb pedagógusok aránya (egyházi fenntartású intézményekben ugyanez az adat „csak” 18, illetve 31%)? Tudjuk, hogy a pedagógusok bére jelenleg a diplomás átlagbér 50 és 60%-a között mozog? Az benne van a köztudatban (vagy legalább az oktatáspolitikáért felelősök tudnak-e róla), hogy egy 2009-es kutatás szerint az iskolaigazgatók a saját iskolájukban átlagosan 42%-ra becsülték a náluk dolgozó, túlterhelt pedagógusok arányát? Hogy a gimnazista diákok heti 30-35 órát ülnek az iskolában úgy, hogy a napról napra készülést elvárjuk tőlük?

Ám legyünk jóindulatúak, s fogadjuk el a püspöki kar nyilatkozatát! Adja azonban magát egy kínzó kérdés: ha tisztában vannak a pedagógusok helyzetével, miért nem tesznek a fent felsorolt, vagy azokon kívüli nehézségek megoldása érdekében valamit? Ezek a gondok ugyanis nem új keletűek. Nem a 2021−2022-es tanévvel érkeztek váratlanul, hanem az előző évek, évtizedek folyamatai juttatták ide a magyar oktatás helyzetét. Ha valóban komolyan veszik saját közleményük szavait, kimondhatjuk, bűnösök abban, hogy az általuk felismert, a társadalmat és a jövő nemzedékeit súlyosan érintő problémák megoldása érdekében elmulasztottak cselekedni.

Mert

nem ez az első jelzés, melyet a tanárok megfogalmaznak a problémák természetéről, és azok súlyosságáról.

2020-ban az új Nemzeti Alaptantervvel kapcsolatban, de sok témát említve született meg egy petíció, melyet az egyházi iskolákban dolgozó pedagógusok írtak alá – eredménytelenül. 2016 tavaszán 25 ezer tanár sztrájkolt (ekkor vált jelképpé a kockás ing). Noha ezek csak kiragadott példák, de talán megfelelően illusztrálják, hogy mi a probléma a püspöki konferencia közleményének másik tételmondatával („A katolikus egyházmegyei fenntartók a hangulatkeltést nem tartják célravezetőnek, különösen nem a választási kampány idején.”) – azt sugallja, hogy a jelenlegi politikai kampány hívta életre a polgári engedetlenséget mint „hangulatkeltést”. (Arról már végképp nem is beszélve, hogy ha a Katolikus Egyház mint intézményfenntartó „tisztában van a pedagógusok helyzetével”, miért csak hangulatkeltésről lenne szó…) Az, hogy egy választási időszak ráirányítja a figyelmet a közélet problémáira, természetes jelenség; az, hogy ilyenkor tartózkodni kell az egyébként is meglévő, és újra meg újra előhozott gondok megjelenítéséről – számunkra megindokolhatatlan. Ahogyan az is, hogy választási kampány idején korlátozzák egy bizonyos hivatást gyakorlók Alaptörvényben biztosított sztrájkhoz való jogát.

Reményt tudunk azonban meríteni a nyilatkozat végén olvasható állításból, melyet ígéretként merünk értelmezni: „A [katolikus egyházmegyei fenntartók] követelések helyett minden esetben a tárgyalásos megoldást részesítik előnyben”. Legyen így!

Kezdődjék meg a nyílt párbeszéd az oktatás kínzó kérdéseiről, melyeket eddig a szőnyeg alá söpörtünk!

Vállaljuk fel azokat a konfliktusokat, melyek a magyar iskolarendszer szekrényéből csontvázként buknak elő! Tegyük jobb hellyé az iskolát – elsősorban a tanulók számára (használható tankönyvekkel, elfogadható munkaterheléssel, gyermekközpontú csoportlétszámokkal, korszerű alaptantervvel, jól képzett, nem agyonhajszolt tanárokkal)! Hiszen, ha nem így teszünk, lógva marad a levegőben az a kérdés, melyet a tüntető pedagógusok írnak fel gyakran plakátjaikra: ki fog holnap tanítani?

Hasonlóan pozitívan akarunk hozzáállni a “józan ítélőképességünket” és „felelős magatartásunkat” firtató utolsó mondathoz. Köszönjük a bizalmat, élünk vele ÉS polgári engedetlenségben veszünk részt! Gyakorló pedagógusok vagyunk, szakmánkat hivatásunknak tekintjük, rendelkezünk megfelelő „józansággal” és „felelősséggel”, hogy a magyar közoktatás jelenlegi helyzetét átlátva kijelenthessük: ma, azok számára, akik józanul és felelősen tekintenek a közoktatás elmúlt időszakára, nem maradt más becsületes út, mint minden erővel és eszközzel felhívni a figyelmet a pusztító folyamatokra, amelyeket napról-napra tapasztalunk. Józanok, de felelősek is vagyunk a diákjainkért és magunkért – ezért nem hallgathatunk.

Egyházi fenntartású intézményben dolgozó keresztény pedagógusként kétszeresen is érezzük a katolikus egyház által is elfogadott erkölcsi alapelvek súlyát,

amelyeket minden ember, de különösen a közoktatást hivatásuknak tekintők magukénak vallhatnak: a hátrányos helyzetűek felzárkóztatása, a jövendő nemzedékek demokráciára nevelésének feladata, a közjóért érzett felelősség felvállalása. Kétség ne férjen hozzá, örömmel szentelnénk időnket inkább órai csoportmunka összeállításának, dolgozatok javításának, pótdolgozat szerkesztésének, osztálykirándulás szervezésének, farsangi zenelejátszási lista összeállításának, megemlékezések rendezésének, osztályszintű szalonnasütéshez történő bevásárlásnak, ha és amennyiben láthatnánk, hogy főpásztoraink, a nekik rendelt hivatásuknak megfelelően, kiállnának a ránk bízott gyermekek és a mi érdekeinkért.

Kérjük, fontolják meg Ezekiel próféta szavait: „De ha az őr, látva, hogy közeleg a kard, nem fújja meg trombitáját, és nem riasztja a népet, s a kard odaérve elragad egyet közülük, akkor bár saját bűne folytán ragadta el, vérét mégis az őrtől kérem számon” (Ez 33, 6−7). Zrínyi Miklós Az török áfium ellen való orvosság című művének első bekezdését zárja ezzel. Nem pártérdek, nem rossz hangulat, hanem hasonló mély felelősségérzet kovácsolta össze az elmúlt két hétben hazánk pedagógusait is; őszintén reméljük, hogy Ezekiel próféta és Zrínyi Miklós hangja a miénkkel együtt Önökhöz is elér.