Egymást érik a tragédiák körülöttünk, nincs idő gyászolni, pedig a lélek nem tud továbbgörgetni olyan könnyedén. Lelkünknek szüksége van arra, hogy a szeretett személy által hagyott űrt valami feltöltse. De hogyan, és mivel, és miért?
Volt egy fiatal srác, hívjuk Jánoskának (mert nem volt alkalma felnőni), aki már kiskorúként a testét árulta a főút mellett. Akkor még volt valami lakásszerű, ahol aludhatott a testvéreivel, ha azok éppen nem gyerekotthonban voltak. Apjuk télen kukák mellől összeszedett ruhákkal fűtött. A postásuk voltam, melegedtem ennél a ruhatűznél jómagam is. A szülőket aztán letöltendő börtönbüntetésre ítélték elhanyagolás miatt, amivel persze megoldás nem született. Sőt…
A fiú „felnőtt”, és hajléktalan is lett. Az utcán élt, szerhasználóként, őt is használták. Lett egy balesete, vagy csak összeverték, nem mondta meg. Meghalt. Nagyjából a huszat sem élte meg. Egész élete nettó nyomorúság volt, ahogy a családjáé is.
Millió ilyen sors van a világon. Az emberek nagy része most is istentelen nyomorban éli az életét – és közben akár még kőgazdag is lehet. Hol az igazság?, ugye, ez a kedvenc kérdésünk, aztán jönnek a karmikus válaszok, meg a zördög, meg a milliárdosok nyomorítása, meg a Gyurcsány, meg az Orbán, meg a gyíkemberek és a vacak gyorskaják. Éva után szabadon: mindenről a kígyó tehet. Pedig néha nehéz kibogozni, ki tekeredik rá kire…
Szóval Jánoska meghalt, mielőtt élt volna, pedig nem is a kórházban hagyták, hanem az utcán mentünk el mellette. Én is. Sokszor csak néztem és könnyeztem – de nem volt ötletem megmenteni. Adtam neki színes cédulát, láttam mosolyogni még a halála előtt is. És látom még most is, pedig évek óta egy hitem szerinti másik világban él. Ahogy a volt munkatársnőm is, akit meggyilkoltak, és az édesanyám is, aki betegségben hunyt el.
Akármerről nézem a sorsukat, sehonnan sem találom igazságosnak. Sokszor mondjuk a másikra, hogy az ő döntése – de tényleg az? Vajon ha valaki egyértelműen látná, mi jó neki, elutasítaná a jót? Erre sokan felhördülnek, hogy igen, mert van, akin nem lehet segíteni, és úgy kell neki. Hulljon a férgese! Hm… Milyen szép is, amikor ember a másikról tárgyként vagy szörnyként beszél… Ja, nem.
Akkor hol van az igazság?
„Csak pára az emberek élete, hazug látszat a halandóké. Ha mérlegre kerülnek, a páránál is könnyebb mindegyik” – mondja a zsoltáros. És valóban, legyünk bármekkorák, bárkik, bármilyenek, ha “felmondanak” nekünk ebben a világban, illékony páracsík marad utánunk, néhány fotó, talán emlékoldal, talán emléktábla, ennyi. Akit esetleg érdekelnénk, annak a hírfolyamok sokkal érdekesebb dolgokat kínálnak az elmúlásról való elmélkedésnél.
Kivéve, ha Isten valóságos isten, és valóban igaz, hogy örömhíre van számunkra. Mert nincs más reményünk, minthogy az örökkévalóság egy létező és elérhető cél. Minden más csak fájdalom és hiábavalóság. Jánoska élete az örökkévalósághoz képest már nem is tartalmaz annyi nyomorúságot. Legyen bármekkora fájdalom is, amit valaki átél, még a világi okoskodás szerint is minden mulandó. Vélemények, vezérek, pártok, botrányok, trendek, érzelmek és értelmek jönnek-mennek, csak a szeretet marad. Meg a szeretni akarás, a szeretet után sóvárgás – mely miatt a legtöbbet szenvedünk és szenvedtetünk életünkben.
A legnagyobb ajándék az életünkben más emberek szeretet-teljes jelenléte. Akiket megérinthetünk, megismerhetünk, akik velünk akarnak lenni. Legalább egy olyan ember, aki velünk nincs egyedül, aki velünk társaság, közösség. Akinek mi vagyunk az Ige. Akinek mi vagyunk szeretni.
A legnagyobb tragédia, ha hirtelen elveszítjük. Mert leszakad, mert leszakítják, és többé nincs ott. A helyét mégis ott érezzük. Minél közelebb éreztünk valakit magunkhoz, annál nagyobb lesz bennünk a tátongó űr, amit maga után hagy. Élő és sötét sziluett, ami fel akarja falni minden örömünket, és elnyelni az életerőnket.
Ahogy a Vámpírok báljában éneklik: Meghalni oly morbid. A közelében lenni, tudni róla szintén az – nincs olyan szög, ahonnan jó lenne. A minket ért veszteség helyén keletkező nagy sötétség kínzó fájdalmat okoz és borzasztó nehéz nem ebbe a mélységbe bámulni. Kialszik bennünk a másik fénye, melegsége, és ez a hideg űr vigasztalásért kiált.
Gyönyörű a szó, hogy Vigasztaló. Csodálatos az erő, ahogyan hat ránk. A Biblia szerint ez a Szentlélek egyik neve, akit Jézus küldött az emberiség számára, mikor felment a mennybe. Megfoghatóbbá válik, mikor az ember a másik ember felé könyörületet érez, és cselekvésre készteti. Meg akarja vigasztalni a másikat. Ott akar lenni vele és ez az ismeretlen, mégis ismerős erő bizony sok jóra rá tudja venni az embert. Magyarul még azt is szoktuk mondani, ha valaki hirtelen, magyarázat nélkül jót tesz, hogy megszállta a Szentlélek.
Sötét lyuk van ott, ahol elhunyt szeretteink voltak, mégis segíthetünk egymásba fényt lapátolni azzal, hogy meghallgatjuk a másikat. Ítélkezés, vádaskodás, prédikálás nélkül. Csak odaülünk mellé, és addig figyelünk, míg meg nem látjuk egymást.
„Akkor hallottam, hogy a trón felől megszólal egy hangos szózat, ezt mondva: „Íme, Isten hajléka az emberek között! Velük fog lakni és ők az ő népe lesznek, és maga az Isten lesz velük. Letöröl szemükről minden könnyet. Nem lesz többé halál, sem gyász, sem jajgatás, sem fáradság, mert az elsők elmúltak.” Akkor a trónon ülő megszólalt: „Íme, újjáteremtek mindent!” Majd hozzám fordult. „Írd fel: ezek a szavak hitelesek és igazak.” Aztán folytatta: „Megtörténtek. Én vagyok az alfa és az ómega, a kezdet és a vég. A szomjazónak ingyen adok az élet forrásának a vizéből.(Jelenések könyve 21;3-6)
