Az anyátlanok kórterme – egy várandós anyuka gondolatai

Az elmúlt napokban nagy port kavart az a cikk, amely a kórházakban hagyott újszülöttekről szólt. Teljes nyíltsággal, érzelmektől nem mentesen reagálunk a témára, és egy új szempontból közelítjük meg az elhagyott csecsemők helyzetét.

A szülés előtti időszak sokféle érzést hoz elő az emberből. Van benne várakozás, remény, semmihez sem fogható boldogság, és van benne különös érzékenység is, amire a várandósság előtt talán nem is számítanak a kismamák. Sírást vagy síráshoz közeli állapotot válthat ki egy érzelgős reklám, egy drámai film, néhány megható sor egy könyvből, vagy akár egy újságcikk is, mint a múlt héten megjelent Anyátlanok kórterme: elhagyott csecsemők hónapokat töltenek a kórházban, az pelenkázza őket, aki éppen ráér című riport. A cikk mély fájdalmat ébresztett bennem – olyan fájdalmat, amit talán csak azok éreznek, akik épp egy új életet hordoznak a szívük alatt.

Az elhagyatottság csendje

Az anyátlanok kórtermét elképzelve egy pillanatra minden megállt bennem. Most is látom magam előtt a békésen alvó újszülötteket – de ez az állapot valójában nagyon messze van a békétől. Szinte hallom a csendet – olyan hangos, hogy még a csecsemők sírásán is túltesz. Ez az ordító csend megtölti a kórtermet, ahol az elhagyott csecsemők fekszenek, akiknek senki nem simogatja meg a fejük búbját, senki nem áll felettük, senki nem nézi csepp arcukat. Várandós anyaként egyszerre van bennem együttérzés és düh. Együttérzek azokkal az anyákkal, akik önhibájukon kívül kényszerültek arra, hogy itt hagyják újszülött gyermeküket, és dühös vagyok azokra, akik saját döntésükkel mondtak le csecsemőjükről.

Ahogy ezeket a sorokat írom, a szívem alatt mocorog az új élet, de belém hasít a gondolat: mit érezhet, aki bármilyen okból lemondott a gyermekéről? Semmiképpen nem vádaskodom, tudom, hogy van, akik olyan mély szegénységgel küzd, amelybe nem akarja vagy nem tudja hazavinni az újszülöttet. Tudom, hogy élnek nők családon belüli erőszaknak kitéve, aminek a csecsemő is áldozatául esne abban a pillanatban, amint belépnek az ajtón. Mégsem hagy nyugodni a kérdés: lehet helyes döntés kórházban hagyni az újszülöttet?

Kinek a felelőssége?

De a dühöm nemcsak azokról szól, akik meghozták ezt a nehéz döntést, hanem a körülményekről is. Minden baba megérdemli, hogy szeretettel, gondoskodással forduljanak felé az élet első pillanatától kezdve – hogy érezze, várják, és fontos, és szeretve van. A kórházban viszont jóformán csak a szükséges ételt és a tiszta pelenkát kapja meg, ami ugyan nélkülözhetetlen, mégis kevés egy új élet számára. A kórtermeket látogató önkéntesek is beszámolnak arról, hogy milyen nagy hiányt szenvednek szeretetből az itt lévő újszülöttek, akik még nem tudják, hogy a világ nemcsak hideg és idegen lehet, hanem tele van melegséggel és törődéssel. Ezek az alig néhány napos emberek az élő bizonyítékai annak, hogy milyen nagy szükség van emberi kapcsolatokra, szeretetre, gondoskodásra, gyengédségre, törődésre, egy anyai ölelésre, és hogy

valójában mennyire törékeny formáció a család.

Szívem szerint rohannék, hogy minden szeretetemet ezeknek a csecsemőknek adjam, de egyelőre csak annyit tehettem, hogy felvettem a kapcsolatot az érintett kórházzal, és felajánlottam a segítségemet. Persze, tudom, hogy egyedül nem változtathatom meg az elhagyott csecsemők helyzetét, ahogyan az önkéntesek és az egészségügyi dolgozók – türelmük, gondoskodásuk ellenére – sem helyettesíthetik a családot, mégis…

Mit tehetünk értük?

A mi felelősségünk is, mindannyiunk felelőssége, hogy milyen jövőt teremtünk azoknak a gyermekeknek, akikről lemondott az édesanyjuk. Sokkal több figyelemre, szeretetre és megértésre van szükség, és nemcsak az elhagyott babák, hanem az anyák számára is, akik valahol elakadtak az úton. Képzeljük el, hogy

mi lenne, ha a társadalom többet és jobban támogatná ezeket az anyákat?

Ha több lenne a figyelem és a szeretet? Hiszem, hogy ha az anyáknak több lehetőségük lenne a minden szempontból biztonságosabb életre, talán kevesebb csecsemőt hagynának hátra, és több édesanya találná meg a módját annak, hogy megtartsa és gondoskodjon gyermekéről, szerető otthont biztosítson számára.

Az anyátlan csecsemők története szívszorító, de nem szabad hagyni, hogy az is maradjon. A közösségünk felelőssége is, hogy minden rászorulónak megadjuk a szeretetet, mert csak így teremthetünk befogadó világot az anyáknak, a gyermekeiknek, és mindannyiunknak. (vö. Lk 9,48)