Szent József ünnepének nagy kérdése: megszólítja-e az egyház a munkásokat?

Az apostolok nagyrészt kétkezi munkások voltak; Jézus az ő gondjaikra bízta igéje terjesztését. Vajon a halászok, a vámszedők és a sátorkészítők egyháza ma oda tud még fordulni a munkásokhoz, vagy a kereszténység egyre inkább értelmiségi „hobbi” lett? Egyáltalán, van még munkásság? Május 1-je, Munkás Szent József ünnepe előtt ennek járt utána Szilágyi Diána.

XIII. Leó pápa 1891-es Rerum novarum nevű enciklikáját tekintjük az első olyan fajsúlyos egyházi megnyilvánulásnak, amely a munkások életkörülményeire reflektál. Az időzítés nem véletlen: különböző szocialista csoportosulások ekkor már évtizedek óta világszerte követelték a humánusabb munkakörülményeket, és a munkaidő csökkentését a korábbi napi 10-14 óra helyett nyolc órára. Az enciklika részben ezen eszmék radikális irányzataival, a kommunizálással szemben védte a magántulajdont mint az ember természet adta jogát. Két társadalmi osztályt emleget, ­korabeli szóhasználat szerint a burzsoáziát és a proletariátust, de kiemeli, hogy a kettő ellentéte nem szükségszerű, hiszen egyik sem lehet meg a másik nélkül. A dokumentum kitér a nők és a gyermekek helyzetére is, s védelmébe veszi a munkásszerveződéseket, kifejezetten pártolva a keresztény alapokon álló szakszervezeteket.

A Kolping mozgalom egykor és ma

XIII. Leó pápára nagy hatást gyakorolt Wilhelm Emmanuel von Ketteler mainzi püspök, aki a kereszténydemokrácia egyik atyjaként nemcsak szóban, hanem politikai szerepvállalással és szervezőtevékenységgel is segítette a munkásokat. Ketteler a szeminarista évei alatt, Münchenben találkozott Adolph Kolpinggal. A cipészsegédből lett kölni pap 1849-ben alapította meg az első Katolikus Legényegyletet, felismerve, hogy az inasok az egyik legkiszolgáltatottabb csoportot képviselték. Léhaságukról nemcsak legendák, hanem a rendőrségi statisztikák is mesélnek, hiszen az összeomlott céhes ipar nyomán a városokba özönlő iskolázatlan, talajvesztett tömegek gyakran a bűnözés és a garázdaság felé sodródtak.

Kolping a textilipar fellegvárának számító Wuppertal-Elberfeldben ismerkedett meg egy helyi tanító, Johann Gregor Breuer tevékenységével, aki a szövőgyári munkásoknak és iparossegédeknek egyesületet szervezett. Vallási, illetve világi témájú előadásokat rendezett számukra, és az oktatást kötetlen beszélgetéssel zárták. Kolping felismerte, hogy ezt a mintát terjeszteni kell, és innentől élete végéig a munkásegyletek szervezésén dolgozott. 1865-ben, a halálakor már 418 legényegylet működött világszerte, több mint 24 ezer taggal.

1856-ban Adolph Kolping hazánkba is ellátogatott, és Budapesten, a Belvárosi Főplébánián ekkor alakult meg az első magyar legényegylet, amelyet 25 évig Szabóky Adolf atya vezetett. A kiváló pedagógus, tankönyvíró és az ipari munkásokért tevékenykedő piarista nevét ma egy csepeli szakképzőiskola is őrzi.

Bár a kommunisták feloszlatták a hazai Katolikus Legényegyleteket, és vezetőjét, az Adolph Kolpinghoz hasonlóan boldoggá avatott Meszlényi Zoltán esztergomi segédpüspököt bebörtönözték, 1989-ben Pécsett újraindult a mozgalom. Jelenleg a hazai Kolping-életben az országszerte működő közösségeken (Kolping-családokon), a szociális intézményeken, valamint a meglehetősen borsos árú szállodai szolgáltatásokon kívül a szakiskolai tevékenység maradt leginkább hű az alapító szellemiségéhez. A KOSZISZ (Kolping Oktatási és Szociális Intézményfenntartó Szervezet) 14 oktatási intézményének fele technikum és szakiskola, ahol többek közt asztalosokat, cukrászokat, szakácsokat, parkgondozókat képeznek.

Don Boscótól Kerkai Jenőig

Nem csak német nyelvterületen volt jellemző a XIX. században az a nyomor, amely segítségnyújtásért kiáltott. Ketteler és Kolping olasz kortársa, a szalézi rendet alapító Don Bosco eleve a legfiatalabbak iskolázásában látta a szegénység és a kilátástalanság felszámolásához vezető utat. Torino utcagyerekeit, csavargóit és gyermekprostituáltjait gyűjtve maga köré, játékos formában igyekezett átadni nekik a keresztény erkölcsiséget, miközben a fiatalok mesterséget is tanulhattak. A szalézi szakiskolák ma is világszerte jelen vannak, több mint száz éve hazánkban is; jelenleg négy szakiskolát és kollégiumot működtetnek. Kazincbarcikai szakiskolájukban például rendszeresen tartanak a hátrányos helyzetű, nehezebben kezelhető, veszélyeztetett tanulóknak is felzárkóztató foglalkozást.

A XIX. század végére működőképes szervezeteket és egyesületeket a XX. század újabb kihívás elé állította, amennyiben az első világháború a szegényparasztságot és a munkásságot sújtotta leginkább. Giesswein Sándortól Bangha Bélán át Barankovics Istvánig sokan kerestek keresztény választ a szociális kérdésekre. Az egyik legemblematikusabb Kerkai Jenő és Nagy Töhötöm Sándor jezsuiták tevékenysége, akik a Katolikus Agrárifjúsági Legényegyletek Országos Testülete létrehozói és fő szervezői voltak. A KALOT 1935-től a nyilas hatalomátvételig félmillió parasztfiatalt tudott megszólítani, zenei- és sportrendezvények, valamint népfőiskolai oktatás keretében. Kerkai tevékenysége emellett túlmutat a KALOT-on, hisz tízéves börtönbüntetése után, az ötvenes évek végén hajógyári munkásként lelkivezetője és gyóntatója is volt kollégáinak.

Kerkaira nagy hatást gyakorolt XI. Piusz Quadragesmio anno kezdetű szociális enciklikája, amelyet 1931-ben, a Rerum novarum negyvenedik évfordulójára adott ki. Ebben a pápa kinyilvánítja, hogy nemcsak a segélyező és jótékonysági kezdeményezéseket tartja hasznosnak, hanem azokat a társulásokat is, „amelyekben az egyház tanácsára és többnyire papi vezetéssel munkások, iparosok, parasztok és általában a bérből élők kölcsönösen adtak és kaptak segítséget, támogatást.” Továbbra is megoldandó probléma az igazságos bérezés, hiszen anélkül sérül a társadalmi igazságosság, a munkás emberi méltósága. Az Actio Catholica szellemében arra buzdítja a papokat, hogy dolgozzanak tovább, keressenek és képezzenek munkás- és munkaadó-apostolokat „az egyház reménységeiként”.

Szent József életpéldája

Utóda, XII. Piusz pápa 1955-ben Szent József emléknapjává nyilvánította május 1-jét, így emlékezve meg a munkások védőszentjéről, „az alázatos és igaz názáreti kézművesről”. Az egyház később valamilyen formában szinte tízévente felelevenítette a Rerum novarumot. II. János Pál pápa az enciklika kiadásának századik évfordulóján írta harmadik, Centesimus annus kezdetűt szociális enciklikáját. Ebben megerősíti, hogy a munkáskérdés és a hozzá társuló „súlyos nemzeti és nemzetközi problémák megoldása nem pusztán a gazdasági termelésen vagy a társadalom jogi, vagy szociális rendjén múlik, hanem szükség van erkölcsi és vallási elvekre, valamint a gondolkodásmód, a szokások és a struktúrák megváltoztatására”.

A munkásokról Ferenc pápa sem feledkezett el. Laudato si’ kezdetű enciklikájában kitér az automatizáció hatásaira, amely munkahelyek elvesztéséhez vezethet, a nagyvállalatok gyakran környezetet és helyi közösségeket pusztító gyakorlataira, az egyenlőtlen energiaeloszlásra, és felhívja a figyelmet a környezetszennyezés legnagyobb veszteseire, a munkásokra, akik például a kisüzemi halászatban vagy a paraszti gazdaságokban dolgoznak. Szociális enciklikája, a Fratelli tutti (Mindnyájan testvérek) ugyancsak szót ejt a foglalkoztatásról, és leszögezi: „Mindenki számára biztosítani kell a lehetőséget, hogy kicsíráztathassa azokat a magvakat, amelyeket Isten mindnyájunkba elültetett: képességeit, kezdeményezéseit, erőforrásait. A munka a legjobb segítség, amit egy szegénynek nyújtani lehet, a legjobb út a méltó élet felé.”

A fenti körlevelek is mutatják, hogy mennyit változott a munkásság helyzete, és a róla történő gondolkodás az elmúlt két évszázadban. A marxista alapokon álló, leegyszerűsítő társadalomfelfogás, amely a Rerum novarum idejében tőkésekre és munkásokra osztotta a társadalmat, vagy épp a munkás/paraszt/értelmiségi kategorizálás ma már több szempontból sem állja meg a helyét. A munka világa posztindusztriális társadalmunkban átalakult, elég, ha csak a szolgáltatóipart, a menedzserréteget vagy azt a különbséget nézzük, amelyet a szellemi munkán belül jelent, ha valaki közalkalmazottként vagy a magánszektorban, esetleg multinacionális környezetben dolgozik. Emellett a munkásszakszervezetek érdekérvényesítő képessége is gyengül, ezért nehéz ma egységesen munkáskérdésről beszélni, és az egyház is nehezen tud megszólítani egy ennyire széttöredezett csoportot.

Francia és magyar munkáspapok

Ennek ellenére például a negyvenes években Franciaországban elindult munkáspapi mozgalom szellemisége még ma is tud hatást gyakorolni egyes emberek gondolkodására, életmódjára, még ha maguk a munkáspapok mára csak maroknyian maradtak is. Az első ilyen pap, a domonkos Jacques Loew dokkmunkásnak állt, és példáját sokan követték. Elgondolásuk az volt, hogy a kikötőkben és a gépgyárakban a kétkezi munkások életét élve közelebb kerülhetnek a lelkükhöz, a problémáikhoz. A néhai Mustó Péter jezsuita atyára is hatott ez a szellemiség, amelyet Franciaországban ismert meg, és maga is volt munkáspap Berlinben, mielőtt a felszabadítás teológiájának követőjeként Dél-Amerikában kezdett tevékenykedni és a bogotái utcagyerekek között is a munka becsületét hirdetni.

Hasonlóképp vélekedett az Egyesült Államokban Dorothy Day, aki a munkanélkülieket és a hajléktalanokat igyekezett megélhetéshez juttatni a gazdasági világválság után. Segítőivel együtt befogadóházakat és farmokat létesítettek. A nevéhez köthető Katolikus Munkásmozgalom száz év elteltével ma is működik a világ több pontján, tevékenységét kibővítve további marginalizált csoportokat, például mentális problémákkal küzdő embereket is segítve.

Hazánkban a Váci Egyházmegye irányítása alatt működik a Katolikus Iparos-, és Munkásifjak Országos Egyesületének hagyományait követő Munkásmisszió, amely a „periférián élő munkás- és agrárréteget” szeretné evangelizálni. Tavaly ősszel 14 tagjuk – köztük tanárok és hitoktatók – tett fogadalmat a Mária-napi búcsú keretében erre a küldetésre.

A főleg a Szeged-Csanádi Egyházmegyében működő KAMASZ a munkásfiatalokat kívánja megszólítani, táborok, közösségi programok és szakiskolai nevelés keretein belül. Elképzeléseik, mint a Munkasuli program a hátrányos helyzetű ifjak életkezdését segítené, és a munkához a keresztény értékeken alapuló hozzáállását alakítaná ki. Számottevő bázist érzékelhetően mindkét szervezet nehezen tud kiépíteni. De említhetnénk a piaristák gödi szakképző iskoláját is, amely néhány éve – részben elegendő számú érdeklődő hiányában – kénytelen volt bezárni.

Bár a munka világa átalakult, az idézett enciklikák problémafelvetései és válaszai változatlanul időszerűek. A világban még mindig legalább kétszázmillió kiskorút érint a gyerekmunka, de ahogy a Laudato si’-ben is olvassuk, „a társadalmi és gazdasági kirekesztés” következményeként virágzik az emberkereskedelem, a szexuális kizsákmányolás, a rabszolgamunka és a prostitúció is, mely jelenségekkel az egyháznak is teendője van.