„Szeretetbe bújtatott nem kívánt érintések” – egy néhai lelkész áldozatának írása

Még szinte kiskamasz sem volt, amikor egy református lelkész úgy közeledett hozzá, ahogy nem lett volna szabad. Kislányként évekig rajongott „Atyikám”-ért, majd miután rádöbbent, hogy mi is történt vele, a templomnak a környékére sem bírt nézni. A lelkész halálhírének hallatán ismét, vagy talán most először igazán felszakadtak a sebek. Kozma Lilla Rita írása szégyenről, feldolgozásról, gyászról és megbocsátásról úgy, hogy az talán már sosem jön el.

Többször semmisültem már meg olyan emberek mellett, akikre az életemet is rábíztam volna, mégis elárultak. Hazudtak magukról, a világról, és a szeretetről is – igen, azt hiszem, utóbbiról a legtöbbet. Ma már tudom, hogy a bántás nem szeretet, mert a szeretet képtelen a bántásra. Ha mégis, akkor rossz helyen vagy – gondoltam, szólok. Mondjuk szólhattam volna magamnak is minden szeretetbe bújtatott nem kívánt érintéskor. Nem tettem, mert nem tudtam, mit tehetek és mit nem.

Gyakorta gondolkodom, hogy mi értelme a létezésnek, hogy ki vagyok én valójában, na meg hogy milyen lennék a traumáim nélkül, mert így velük együtt csak a saját árnyékomban ténfergek, néha céltalanul. Megbékéltem már ezzel is, meg még jó pár dologgal. Például a megbocsátással.

Meg az anyámmal is, aki, szegény, azt hiszi, hogy pár aprósággal kárpótolni tudja azt az időt, amikor nem volt mellettem,

amikor nem állt ki értem, amikor nem hitt nekem – semmiben.

Amikor aznap délután kivánszorogtam a nappaliba, és rávettem magam, hogy leüljek a gép elé, zenét hallgassak, vagy csináljak valami hétköznapi dolgot, ami akár egyetlen percre is feledteti azt a nyomasztó, őrjítő érzést, amit a halálhíred okozott, zokogni kezdtem. Aztán sokáig csak néztem a fehér falat, majd amikor zene helyett nyitottam egy új dokumentumot, ami holtfehér volt, csak a kurzor villogott feketén a bekezdés elején, arra gondoltam, hogy akár mi is kezdhettünk volna tiszta lappal mindent, már évekkel ezelőtt. Szerettem volna, ha egy csapásra elmúlik minden fájdalom, amit okoztál, ha meg tudjuk beszélni. De sosem álltam készen rá, ahogyan arra sem, hogy megbocsássak.

Sokszor mondtam, hogy rég megtettem, de nem így volt. Magamat akartam megnyugtatni. Mindig is úgy akartam emlékezni rád, hogy jó ember vagy. Sajnálom, hogy nem sikerült.

Hidd el, elképesztően nehéz volt szembenézni azzal, hogy szerettelek.

Azt hittem, ha bevallom magamnak, felmentelek minden rossz alól, amit tettél. Azt hittem volna, hogy ha szerettelek, akkor okék voltak az egyre sikamlósabb üzeneteid.

Én tizenkettő voltam, te legalább kétszer annyi. Mindent képes voltam megtenni egyetlen perc figyelmedért, ezért nem mondtam senkinek, hogy egy idő után már kellemetlennek éreztem a mindinkább szexuális tartalmú leveleidet. Csendben maradtam, abban a hiszemben, hogy sosem hagysz magamra. Óvni akartalak, miközben magamat semmivé téve lézengtem.

Tudod, nem gondoltam, hogy az egyre egyértelműbb üzeneteid,

Hirdetés

meg pár rossz helyen elejtett simogatás ekkora hatással lesz rám ennyi idő múltán is.

Hittem benned, sokáig csak benned. Nem volt más, csak te, a te szavaid csengtek a fülemben mindig, akkor is, amikor már nem akartam.

Emlékszem a pillanatra, amikor nem akartam többé csetelni veled. Amikor már szétfeszített a mocskos kis játékod, amikor már nem ért semmit, hogy „gyönyörűm”-nek szólítottál. Emlékszem a délutánra, amikor már annyira elegem volt a mocsokból, amit teremtettél körénk, hogy azt mondtam: „Hagyj békén, nem akarom ezt többet!”, és te szó nélkül léptél ki a csetből.

Éreztem, hogy akkor ott eltört minden. Onnantól sosem segítettél a bajban – bár azt hiszem, előtte sem, még csak nem is nyugtattál, hanem magamra hagytál. Nem értettem, mit csináltam rosszul megint, hogy te sem szeretsz már. Nem értettem, miért nem szeretnek otthon, és miért hagy mindig mindenki magamra.

Nem értettem, mit csinálok rosszul, hogy kiabálnak velem.

Nem értettem, miért tetted ezt velem – te, aki mindig azt mondtad, hogy „a szeretet sosem fogy el”. De tudod mit? Szerintem a szeretetet előbb érezni kell, mint tudni, hogy sosem fogy el.

Amíg nem tudom, hogy milyen érzés szeretve lenni, azt sem tudom felfogni, mi van akkor, ha elfogy. Azt hittem, ha leírom ezeket, végre eljön a megkönnyebbülés. Akkor majd minden megváltozik, akkor majd el tudlak engedni. Már nem fogok azon gondolkodni, hogy szeretnélek átölelni, és megkérni, hogy mesélj, miért lettél olyan, amilyen? Többé sosem tudok semmit sem elmondani neked, azt sem, hogy haragszom, vagy hogy már rég nem haragszom.

Már semmire nem kapok tőled választ soha, mert meghaltál. Nem tudom, hogy mit kellene éreznem – azt tudom, hogy semmit sem tudtunk rendezni, mert képtelen voltam megbocsátani. Üres vagyok és zaklatott – mert megfosztottak a lehetőségtől, hogy egyszer szembesítsen téged önmagaddal.

Zokogok, mintha sajnálnálak, pedig csak magamat sajnálom, és azt, hogy nem volt elég erőm időben kimondani neked, amit akartam. Örökre elveszett a lehetőség, hogy a szemedbe mondhassam:

azokon a délutánokon azzal, amit tettél, valami végleg elveszett belőlem.

Minden semmi ahhoz képest, hogy meghaltál. Megbocsátani valakinek nem azt jelenti, hogy elfogadod a viselkedését, hogy elfelejted, mit tett, és azt sem, hogy engeded, hogy újra fájdalmat okozzon. A megbocsátás, azt hiszem, azt jelenti, hogy megbékélsz azzal, ami történt. És igyekszel mindent megtenni, hogy elengedd a neheztelést, a dühöt. Azt is jelenti, hogy felismered a sebet, és megengeded, hogy érezd a fájdalmat. Aztán pedig, hogy megértsd: az élet a trauma után élet csak igazán. A megbocsátás azt is jelenti, hogy megajándékozod magad a gyógyulással és a továbblépés lehetőségével. A megbocsátás szabadságot jelent. Elengedést.

Amikor úgy döntöttél, kilépsz az életből, azzal azt is mondtad, hogy sohasem vállalsz felelősséget a bűneidért. Nem nézel szembe senkivel, így velem sem. Nem láthatom az arcodon sem a megbánást, sem a gyötrelmet.

Tudod, évekig lelkész akartam lenni. Csodáltam a hitedet, a kedvességedet. Azt is tudod, hogy végül a mocskos játékaid miatt nem az Urat választottam, és

miattad nem tudtam már vagy tizennégy éve belépni egyetlen templomba sem,

és miattad kerültem annyira távol az egyháztól, amennyire csak lehetett. Miattad nem tudok már gyülekezetbe járni, miattad nem emlékszem már az énekeskönyvi énekekre, és miattad vagyok hónapok óta élőhalott. Pontosan olyan, mint tizenkét évesen. Utálom, hogy minden érintésed úgy pereg a szemem előtt, mintha most történne. Tudod, ez a poszttraumás stressz szindróma. Ja, hogy nem tudod, honnan is tudnád – fogalmad sincs, milyen megsemmisülni egy olyan ember előtt, aki egykor a világot jelentette.

Amikor meghaltál, minden megváltozott bennem, mert elveszteni téged talán a legjobb dolog kellett volna legyen, mégsem ezt éreztem. Fogalmam nincs, milyen most elveszíteni téged, mert már jóval korábban megtörtént. Talán már abban az átkozott pillanatban, amikor először láttalak meg, akkor veszett el minden.

Lassan békülök azzal, hogy már nem vagy, Atyikám. Mindannak ellenére, hogy nem volt alkalmam elmondani neked, amit valójában gondoltam rólad, és hogy

már nyolcadikos koromban gyászoltalak, pedig akkor még nagyon is éltél.

Gyászoltalak, mert majd’ másfél évig nem szóltál hozzám, csak mert az év végi istentisztelet után elmondtam neked, hogy soha többé nem érhetsz hozzám. Nem mondtál semmit, csak nyúltál a kezem után, szorítottad le, a testem mellé; nem néztél a szemembe, és eztán már soha többé nem néztél a szemembe.

Most azzal nyugtatom magam, hogy valójában te mindig is érezted, hogy amit teszel, nem helyes, nagyon nem. Érezhetted, mert úgy döntöttél: nem akarod tovább az életet. Kiléptél, ezzel lezártad, rajtad már nem kérhet számon senki semmit.

A gyógyulás a megértéssel kezdődik. Azzal, hogy elfogadod és szembesülsz te magad azzal, hogy szükséged van egy teljesen másféle életre. Amiről persze az első lépésnél nem tudod, hogy milyen, hogy létezik-e egyáltalán, csak bizakodsz, hogy igen, hogy talán nem mindenki áruló, és lesz majd, aki igazán szeret.
És tudod, Atyikám, ha élnél, elmondanám neked: gyönyörű az életem, nélküled.