Szőlő utca: miért legyintenek még keresztények is az emberi méltóságra?

Lehet vajon vallási nyelv nélkül is beszélni az intézeti visszaélésekről? Lehetséges pusztán emberi tapasztalatokra és józan következményekre hivatkozni? Ezek a gondolatok jutottak eszébe szerzőnknek annak kapcsán, hogy a rendszerszintű bántalmazásra olykor vallási nyelven próbálunk meg válaszolni, miközben a társadalom jelentős része nem is érti, miről beszélünk. Erszény Krisztián írása.

Talán mondhatom, hogy mindennel egyetértek tartalmilag azon gondolatok közül, amelyeket Hodász András a javítóintézeti fiatalok méltóságának védelmében írt tegnap. Én most egy másik szempontból járom körbe a kérdést – nem András ellen szólva, hanem vele összhangban, egy másik szemszögből.

Az a mondat, amelynek széles körű érvényességén elgondolkodtam, az emberi méltóságról szólt: „ontológiai adottság: abból fakad, hogy az ember Isten képére van teremtve.” Számomra ez a gondolat igaz és fontos állítás. De közben, úgy gondolom, hogy ez az ontológiai adottság ma már csak az emberek egy részének jelent bármiféle hivatkozási alapot. Sokaknak az „emberi méltóság” is elvont fogalom, nem tudnak mit kezdeni vele, a bántalmazásról szóló esetek kapcsán nem is jut eszükbe ez a kifejezés.

Ez a gondolat rengeteg ember számára nem kapcsolódik konkrét élményekhez, nem segít eligazodni, nem vált ki belső tiltakozást, amikor egy gyereket bántalmaznak. Különösen akkor nem, ha az a gyerek bűnelkövető. És nem csak azokra gondolok, akiknek nincs közük a valláshoz. Azt látom, hogy sok, magát kereszténynek valló ember sem érti igazán, mit jelent az emberi méltóság, ahogyan más keresztény alapelveket sem. Úgy érzékelem, hogy számukra a kereszténység identitáscímke, kulturális jelölő, nem pedig belső erkölcsi iránytű. Ez jól látszik akkor, amikor

a magukat leghangosabban kereszténynek nevező szélsőségek gondolkodás nélkül taposnak bele mások méltóságába.

Ebben a közegben, úgy látom, illúzió azt gondolni, hogy teológiai, filozófiai vagy egyházi érvek önmagukban hatni fognak. Ezt persze a hivatkozott írás sem állította. A társadalom nagy része nem elvont fogalmak alapján gondolkodik, hanem túlélési logika szerint. Biztonságban akar élni. És ebből a nézőpontból a világ úgy működik, leegyszerűsítve, hogy aki veszélyt jelent ránk, az „megérdemli”, ha kemény eszközöket alkalmazunk vele szemben. A bűnelkövető fiatal ebben az összefüggésben nem gyerek, hanem fenyegetés. Nem erkölcsi tanítómese, hanem probléma, kockázat.

Innen csak egy lépés az a gondolat, hogy az erőszakos megtorlás nemcsak jogos, hanem szükséges is. Hogy az erő, a félelem és a megalázás „helyre teszi” az egykori elkövetőt és az általa okozott nehézségeket. Ez a gondolkodás mélyen beágyazott civilizációs örökség. Nemzedékeken keresztül így működött a család, az iskola, az állam. Akkor is jelen van bennünk, ha ma már nem általános. Van, aki azért nem él a bántalmazással vagy az erőszakos eszközökkel, mert érti a lelki sérülékenységet. Van, aki azért, mert tudja, hogy a jog tiltja. És van, aki ezek ellenére is megteszi – vagy azért, mert nem érdekli a hatása, vagy mert felfogni sem képes ezeket a szempontokat.

Ha viszont félretesszük a vallási és filozófiai nyelvet, maradnak nagyon is hétköznapi, emberi érvek. Az egyik legegyszerűbb, hogy az erőszak nem úgy működik, ahogy remélnénk.

A bántalmazott gyerek nem fegyelmezettebb lesz, hanem sérültebb. Nem belátóbb, hanem dühösebb, bizalmatlanabb.

A javítóintézetekben alkalmazott erőszak nem csökkenti a társadalmi kockázatot, hanem hosszú távon növeli. A trauma sosem nevel, hanem újratermeli önmagát.

A másik érv szintén egy mindennapi ismeretre épül: a gyerek idegrendszere, személyisége, erkölcsi érzéke még alakul. Egy bűnelkövető fiatal nem „kész ember”, hanem félkész. Aki ezt az alakuló személyiséget megtöri, „félreigazítja”, az nem igazságot szolgáltat, hanem maradandó kárt okoz. Olyan kárt, amelynek következményei nem maradnak az intézet falain belül, hanem visszajutnak a társadalomba, mindannyiunkhoz.

Hirdetés

És van egy még alapvetőbb kérdés: mit tanítunk ezeknek a fiataloknak? Mert a nevelés nem elsősorban szavakból áll, hanem mintákból.

Ha azt tanítjuk, hogy a hatalom megalázhat, fájdalmat okozhat és büntetlenül megsértheti a másikat, akkor pontosan azt a logikát adjuk tovább, amely ellen elvileg fellépünk.

A hatalom mindig tanít. Akkor is, ha nem akar. És persze akkor is, ha hallgat, és eltűri a szabálytalanságokat.

Megpróbálhatunk tehát, sőt érdemes vallási érvek nélkül is beszélni erről. Lehet pszichológiai tapasztalatokra, társadalmi következményekre, egyszerű ok-okozati összefüggésekre hivatkozni. És lehet, hogy ma ezek a szavak érnek célba. Mert a kérdés végső soron nem hitvita, hanem annak felelőssége, hogy milyen embereket engedünk vissza a világba, és milyen áron.

A javítóintézetekben élő gyerekeket nem megtörni kell, hanem nevelni, következetesen, határozottan, de bántalmazás nélkül. Ez nem idealizmus, ez elemi emberi tapasztalat, és nagyon is racionális társadalmi érdek.