Tapasztó Orsi: „Nincs az a gyerek, akinek jó élete lehet egy kórházban!”

Három évet töltött egy kórházi rácsos ágyban egy pécsi kisfiú, noha állapota már rég nem indokolta volna ezt. Szülei lemondtak ugyan róla, de az örökbefogadáshoz szükséges hivatalos lépések akadoztak. Egy ápolónő és néhány szakember kiharcolta, hogy családba kerülhessen. A sikerhez nagyban hozzájárult Tapasztó Orsi mentálhigiénés szakember – maga is örökbefogadó szülő – közbenjárása. Gyarmati Orsolya interjúja.

– A kisfiú sorsa jelentheti azt, hogy megmozdult valami döntéshozói szinten? Vagy esete egyedi, és – a Telex cikke szerint – több mint 350 kisgyereknek továbbra is beláthatatlan ideig a kórház marad az „otthona”, mert beleragadtak a rendszerbe?

– Nehéz kérdés. A pécsi kisfiú esete azért volt – idézőjelesen – egyszerű, mert egy, az osztályon dolgozó ápolónő úgy döntött, szeretné örökbe fogadni, hiszen nincs senki, aki látogatná a gyereket. Ha az ápolónő családja mögé nem áll be egy elszánt jogász, ha nem kezd el harcolni az örökbefogadni szándékozó család jogi úton, és ha nem fordulnak Moskovits Judithoz, az RTL Házon kívül című műsorának vezetőjéhez, hozzám, és rajtam keresztül az internet népéhez, akkor erről az ügyről máig semmit nem tudnánk. Mert amíg nincsenek háttértörténetek a babák, kisgyerekek mögött, amíg nem mondja egy kórházigazgató:

elegünk van abból, hogy intézményünkben folyamatosan 10-20-50 itthagyott csecsemő fekszik,

jöjjön ide a Házon kívül, és forgassa le, hogy mennyire nem tudunk foglalkozni velük, addig borzasztó vastag falak állnak a gyerekek körül. És most tőlem is mindenki azt várja, hogy sorban mentsünk meg minden gyereket, mert mennyire jól működik ez. Annyiban igazuk van, hogy a pécsi kisfiúért indított petíció remekül működött. A gyermekvédelmi szakemberek tartottak is tőle, hogy elkezdek petíciókat gyártani ész nélkül, de petíciót csak akkor lehet indítani, ha részletes információink vannak egy ilyen történetről. Csakhogy a legtöbb esetben nem kapunk adatokat semmiről. 

– Egyáltalán miért ragadnak gyerekek kórházakban? 

– Ez többszintű probléma. Ha születése után lemondanak valakiről, akkor bekerül a gyermekvédelmi rendszerbe, és lehet keresni örökbefogadó szülőket, akikből jelenleg több mint kétezren állnak sorba Magyarországon. Persze ilyenkor is fennállhat betegség vagy körülmény, ami miatt nehezebb örökbe adni. A rendszer malmai is lassan szoktak őrölni, így a legideálisabb esetben sem ritka, hogy hónapok telnek el, amíg egy gyerek családba kerülhet. Ám sajnos sok gyerekről nem mondanak le. Hozzájuk hetente, havonta bejár anyuka, apuka, vagy néha betelefonálnak a kórházba, és ez már kapcsolattartásnak minősül. Ott vannak azok a gyerekek is, akikre hónapok óta senki rá nem nézett,

de nem nyilváníthatják őket örökbeadhatónak, mivel nem mondtak le róluk a szülők.

Ez azért is óriási probléma, mert szinte mindenki csecsemőt akar örökbefogadni, és minél több idő telik el azért, mert egy gyerek „beragad” egy kórházba, annál kisebb az esély arra, hogy egyszer valaki örökbe fogadja. Csecsemőket tilos gyermekotthonba tenni, őket kizárólag nevelőszülőkhöz lehetne kiadni, és itt jön a következő probléma: Magyarországon legalább 2000 nevelőszülő hiányzik a rendszerből.

– Az ilyen diskurzusokban rendszeresen elhangzik: „A gyerek érdeke mindenek előtt”. Ez, úgy tűnik, sokkal inkább hangzatos szlogen, mint valóban érvényesített alapelv.

– A pécsi kisfiú esete kapcsán vált számunkra is egyértelművé, hogy egy örökbeadás folyamata hány ponton mehet félre. Van egy íratlan szabály, hogy nem a szülő választ, és itt pont ez volt a probléma: a TEGYESZ – Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálat – erre hivatkozva nem akarta hagyni az örökbefogadást. Sajnos eddig nem tudtam leülni velük beszélgetni, de

szívesen megkérdezném tőlük, hogy mi a jó ég történt ebben az esetben?

Itt van egy hároméves kisfiú, aki született rendellenességgel él ugyan, de ez az állapot már régen nem indokolja a kórházi tartózkodást. És itt van egy család, ahol anyuka csecsemőápoló, apuka osztályvezető ápoló, örömmel fogadnák azonnal örökbe, de a TEGYESZ ragaszkodik a szabályhoz, hogy nem a szülő választ. És innentől elindul egy horrortörténet. Közel egy éven át megy a levelezés, a kérvényezés, az elutasítás minden szintről, jogi lépések, és a végén a családnak nem maradt más eszköze, mint a nyilvánosság ereje, hogy végre történjen valami. 

– Miről van itt inkább szó: a rendszer merevségéből fakadó korlátokról, vagy emberi mulasztásról? 

– Amikor egy TEGYESZ-vezető akkor is ragaszkodik a nem a szülő választ szabályhoz, ha a gyerek egy szót sem beszél háromévesen, jaktál [A hospitalizáció egyik jele: ha egy kisgyerek nem kap törődést, akkor előre-hátra hintázva próbálja megnyugtatni magát – a szerk.], és fejét esténként a vasrácsokba veri, hogy el tudjon aludni, mert eljutott addig, hogy a fizikai fájdalom csillapítja a lelki fájdalmát, akkor kimondhatjuk, hogy emberi mulasztás is történt. Igenis a szakember felelőssége, hogy mérlegeljen, és ha már ez olyan gyakori szlogen, akkor tényleg helyezze mindenek fölé a gyerek érdekét!

– Az ápoló és családja ellen szóló egyik érv az volt, hogy „túlságosan lelkesek”. Hogyan lehet értelmezni ezt, amikor a gyereknek pont végtelen mennyiségű szeretetre, törődésre lenne szüksége? Hogy lehet ez szakmai indok?

– Semmilyen szinten nem lehet szakmai indok. A családról első körben született egy maximálisan pozitív pszichológiai jellemzés, aztán nagyon szokatlan körülmények között kaptak egy negatív felütésű pszichológiai analízist. A család ezután független szakértői elemzést kért, ami nyilvánvalóan pozitív lett. Örökbefogadó szülőként pontosan tudom, hogy milyen az, amikor életedben először meglátod a gyerekedet. Nekünk nem a kilenc hónap alatt alakulnak ki az anyai ösztöneink: mi meglátjuk a gyereket, és onnantól pontosan tudjuk, hogy ő vagy a miénk, vagy sem. Amikor azt érzed, hogy te jó ég, ott szaladgál a gyerekem, akivel még sosem találkoztam, sosem néztem a szemébe, de tudom és érzem, hogy az enyém, akkor eléggé lelkes tud lenni az ember.

– Az ügy kapcsán döntéshozói szinten megjelent a narratíva, hogy nem is olyan rossz a kórházi környezet egy ilyen kisgyereknek, hiszen ő azt ismeri otthonának, és ott szeretik. Mennyire veszélyes ez az irány gyermekjogi szempontból?

– Ez az álláspont mindenféle szempontból borzasztó veszélyes. Nincs az a gyerek, akinek jó élete lehet egy kórházban, bármennyire körül is van véve szerető nővérekkel és orvosokkal. Ha egy gyereknek akár csak napokig, hetekig egyedül kell megküzdenie a nehéz érzéseivel, az hosszú távon óriási károkat tud okozni benne mentálisan és pszichésen. Ráadásul a rendszer nem biztosítja a megfelelő számú embert. Pedig megtehetné:

rengeteg önkéntes szeretne bemenni segíteni a kórházakba!

A pécsi kisfiú története óta több százan írtak nekem, hogy hol vannak olyan kórházak, ahová mehetnének kisbabák, gyerekek mellé. Mindenkinek azt kellett válaszolnom, hogy ma Magyarországon nem lehet csak úgy bejutni. Egy-két vidéki városban van csupán erre lehetőség, máshol nem. 

– Mi ennek az oka?

– Az Országos Kórházi Főigazgatóság nyilvánvalóan azért nem engedi be az önkénteseket, mert számára nem szerencsés, ha „külsősök” bejutnak kórházakba, és látják, hogy ott mi történik. A borzasztó az, hogy ennek a tiltásnak megint csak a gyerekek az áldozatai. Pedig egy gyerekre több önkéntes is jutna, tehát egyszerű volna elérni, hogy mindig minden kórházban ragadt gyerek mellett legyen valaki, aki csak rá figyel. 

– Mit üzennél azoknak a döntéshozóknak, akik szerint a rendszer működése így megfelelő?

– Azt üzenném, illetve inkább azt kérném tőlük, hogy kamerák nélkül menjenek be a kórházakba, hallgassák meg az ott dolgozó ápolókat és orvosokat úgy, hogy őszintén beszélhessenek a problémákról. Mert amíg ez nem történik meg, ezek a gyerekek csak számok maradnak, és senki nem fogja észrevenni, hogy itt valódi, nagyon szomorú életutakkal állunk szemben, amin ingyen, önkéntes erővel, egy tollvonással segíteni lehetne.