Miért tűnik úgy, mintha a keresztények szinte csak szóban védenék a teremtett világot?

teremtés hete
shutterstock.com

Tele van a jó Isten padlása a Földért mondott imákkal, szentmisékkel, istentiszteletekkel, de mintha az Őt megvallóktól igazán hatékony, szervezett cselekedetekre vajmi kevéssé számíthatna.

Túl vagyunk a Teremtés Hetének idei megünneplésén. Nem véletlenül írom így, ezekkel a szavakkal, mert mintha tényleg csak átestünk volna rajta. Megint. A Teremtés Hetének egyik lényege – a hálaadáson túl – az lenne, hogy a keresztények megmutassák, láthatóbbá tegyék egymás és a nem hívők számára is a teremtésvédelemért tett fáradozásaik gyümölcsét, és egymásnak példát adva irányt mutassanak. Csakhogy ilyen láthatólag nemigen van. Helyette viszont van – 13. éve minden évben – hangzatos köszöntő, filozófiai és teológiai megalapozás, tudásbővítés, sőt, idénre már a magyar szavak is elfogytak, valamiért ugyanis egy ógörög fogalom került a mottóba: “Isten oikoszának megújítása”, kiegészítve a “Hol laksz?” idézettel János evangéliumából.

Nem tudom, mennyire időszerű 2021-ben azt megvitatnunk, tudjuk-e, “Hol lakunk?”, mindenesetre

elgondolkodtató, hogy miért nem jutunk túl immár több mint egy évtizede a tanulmányok – jobb esetben az ezek alapján megtartott előadások – és beszélgetések szintjén.

Próbáltam keresni a Teremtés Hetének hivatalos honlapján azokat a programokat, melyek valamilyen gyakorlati bemutatót is tartalmaznak, de néhány üdítő kivételtől eltekintve a meghirdetett programok vázát mégiscsak a hálaadó szentmisék, istentiszteletek és az azokat követő szeretetlakomák adták.

Ezeket olvasgatva még arra is gondoltam, nem biztos, hogy mindenki számára tiszta, mit is jelent az, hogy gyakorlat. Ezért lehet az, hogy egy olyan feladatot, melyben azt kérik a családoktól, gyűjtsék össze az “Isten oikoszának” témájához kapcsolódó szentírási igéket, szerintük már oda számít. Néhány helyen legalább kivitték az embereket a természetbe, még valamilyen szintű ismeretátadás is történt, de csak néhányan merészkedtek ténylegesen valami konkrét feladattal előállni. A honlapon megtalálható, kattintható térképes összesítő szerint ilyen volt például a Pilisi Bizsu Ház szervezésében a helyi romatelep megszépítése, vagy a többek által, például a Nekézsenyi Református Egyházközségben meghirdetett madáretető-készítés. Nagyon remélem, hogy valami elkerülte a figyelmemet, és a programsorozat kiértékelése után – reméljük, lesz ilyen – mégiscsak lesz mit magunkkal vinnünk ebből az egy hétből.

Darabszámra egyébként így nézett ki a hazai kezdeményezések sora:

teremtesunnepe.hu

Felmerülhet bennünk, hogy miért nincs teli zöld kis virággal Magyarország térképe… Miért nem tudtuk érthetővé és vonzóvá tenni a keresztények számára a témát?

Két évvel ezelőtt egyházi részről felkértek egy keresztény értelmiségiekből álló ifjúsági csoport megszervezésére azért, hogy véleményezzünk több, korunkat feszítő témát, és fogalmazzuk meg a mi generációnk véleményét ezekről. A teremtésvédelem is közöttük volt. A főleg 20 és 31 év közötti fiatalok egyik első megállapítása, illetve kérése volt a “nagyok” felé, hogy ne használjuk a keresztényeket és nem keresztényeket egymástól elválasztó “teremtésvédelem” kifejezést, ami amúgy egy hungarikum, mert minden nemzetközi dokumentum a fenntartható fejlődésről beszél, sőt, még maga a Laudato si’ pápai enciklika is a világi fogalmakat használja.

Ebből következően a keresztény fiatalok számára az is elég egyértelmű volt, hogy nem megkülönböztetni kell magunkat a többi, mondjuk úgy, zöld irányzattól, hanem összefogni velük, és hozzájuk tenni a mi saját identitásunkat. Az elsők között fogalmazták meg, hogy a környezetvédelem, a fenntartható fejlődés, a harc az éghajlatváltozással szemben közös ügyünk, ezért el kell vetni a jobb-, illetve baloldali felosztást e területen.

Hatalmas potenciált véltek felfedezni magában az egyházban, mely az egész világon el tudja érni az embereket. Valódi szemléletváltást sürgettek az oktatásban – legtöbbjük akkor még egyetemista volt, a bőrükön tapasztalták a hiányosságokat –, és arra is javaslatot tettek, hogy nyitni kellene a civilek és az üzleti szféra felé is, nem elég a tudomány részvétele a döntéshozatalban.

A velük töltött idő megerősített abban, hogy a fiatalok igenis nyitottak az őszinte szembenézésre, a felelősségvállalásra, az érdemi párbeszédre, a közös gondolkozásra, kíváncsiak és tenni akarnak.

Sajnos ez a gondolatcsomag, amit nagyjából 50 fiatallal összeraktunk, valahol egy fiók mélyén porosodik. Vagyis még csak ennyit sem tudok róla, mert hiába kértünk visszajelzést annak sorsáról.

Ez a történet mint csepp a tengerben is jól mutatja a rendszer diszfunkcióit, és hogy valójában az akarattal van a probléma. A kérdés az, merre megyünk tovább. Tudunk-e bátran és szabadon együttműködni másokkal, belenézve az eddigi próbálkozásaink hatékonytalanságát bizonyosan megmutató tükörbe, vagy mint a tanmesében, tovább imádkozunk az árvíz közepén a megmenekülésünkért, miközben sorra engedjük el magunk mellett a mentőcsónakokat…

Szerelmese vagyok a közéletnek és a közbeszédnek. Hiszem, hogy magas szinten ezeket művelni csak szabadon gondolkodva lehet: a valóság és az igazság talaján állva, megengedve magunknak a változás lehetőségét.