Hogyan lehet korszerű, egyszersmind a jézusi üzenethez hűséges az egyház? Mit kezdjünk a szekularizációval, a keresztény intézmények válságával, a politika szakralizálódásával, az egyház átpolitizáltságával vagy a genderrel? Ezekre a kérdésekre keres választ Korszerű hűségben című kötetében Wildmann János közgazdász-teológus. A műről Kamarás István vallásszociológus írt recenziót a Pannonhalmi Szemlében. Ebből idézünk, majd ízelítőt mutatunk a könyvből.
Wildmann János az egyházak kettős, vagyis nem e világi, spirituális, isteni, valamint e világi, emberi, szervezetszociológiai arculatát egyaránt halálosan komolyan véve arra a kérdésre keresi a választ, hogyan maradhatnak az egyházak az elbizonytalanodás, az elvilágiasodás és az elvarázstalanítódás világában korszerűek és jézusiak egyszerre. (…) Az olvasó, legyen ő akármilyen felekezetű vagy éppen nem hívő, belefeledkezhet a keresztény intézményesség mozgalmas és izgalmas történetébe, az egyházak életét is átszövő, áthidalhatatlannak tűnő ellentétek megoldásával próbálkozó és az olvasót további töprengésre serkentő nagyon is gyakorlatias gondolatkísérletekbe.
(…) Nem váltja aprópénzre az elméletet, hanem ‒ mint a Holt költők társasága című filmben – időnként feláll az asztalra, hogy ne ragadjon bele a partikularitásba. Mindazonáltal ez a teológia párbeszédben lévő teológia, amely „kritikai, prófétai szerepet vállal, amelyben szembekerülhet az érvényes egyházi gyakorlattal és annak képviselőivel”.
Wildmann gyakorlati teológiája arra is választ keres, hogy mit kezdjenek az egyházak (nemkülönben mi magunk, legyünk akár hívei akármilyen egyháznak, akár ilyen-olyan világnézetű olvasók) az értékrendek zavarba ejtő átalakulásával, általában az intézmények, de különösen az egyházi intézmények válságával, a különféle ideológiák szakralizálódásával és a vallás ideológiává válásával, az egyházpolitika átpolitizálódásával, a rohamos technológiai fejlődés viharában szédelgő jámbor vallásossággal, a közösségiség, az intézményi érdekek, a hagyományhoz való hűséges ragaszkodás és a szüntelen reformálás, az intézmény és a karizma egyensúlyának kialakításával.
A könyv címében szereplő „hűség” többjelentésű, benne van a jézusi tanításhoz való hűség is, például az, hogy „Jézus felszólítása, hogy maradjunk benne, és akkor ő is bennünk marad, nemcsak teológiailag, hanem vallásszociológiailag is értelmezhető: egyrészt nekünk benne kell maradnunk, másrészt neki, tanításának, normáinak bennünk, ha hozzá akarunk tartozni”.
(…) Korszerű ez a teológia, hiszen elismeri, hogy most a szekularitás ideje következik, csakhogy Wildmann szerint „ez nem a vallástörténet nagy vészhelyzete, hanem az új világegyetem, amelyben másként kell keresni az Istent, és az egyháznak ebben a szekuláris, posztkeresztény környezetben kell helytállnia.” (…) Ebben a témakörben a könyv csattanós kulcsmondata, hogy „a keresztény akvárium azonban megszűnt”, ami azt jelenti, hogy „elengedjük (de nem leromboljuk) a régit, a múlt dolgait, az elavult cselekvési módokat, és ha kell, új utakat járunk, és másként cselekszünk”.
(…) Csak a világban és az emberben találkozhatunk Istennel.” Ehhez azonban olyan egyházra van szükség, amely nem válik az intézményesített eseményből eseménytelen intézménnyé; olyan egyházra, mely „nem siker-, biztonság-, boldogság- és társadalombiztosító, nem is jegykiadó automata a mennyei utazáshoz”, hanem egy olyan egyházra ‒ ezt üzeni Wildmann gyakorlati teológiája ‒, amely korszerűségében is megmarad, József Attila szavaival, „talpig nehéz hűségben”.
A következő részletet a szerző engedélyével tesszük közzé a kötetből.
„ADJÁTOK MEG A CSÁSZÁRNAK, AMI A CSÁSZÁRÉ, ÉS AZ ISTENNEK, AMI AZ ISTENÉ!”
Minden keresztény, különösen is egyházi vezetők és teológusok feladata, hogy törekedjenek az ember szabadságának és méltóságának tiszteletben tartására, valamint a hit és az egyház elválasztására minden világi uralomtól, mert „ez szabadítja fel a vallást, hogy önmaga lehessen, a kinyilatkoztatást attól, hogy összemosódjon a hatalommal, az éppen érvényes szokásokkal és a mammonnal. A hit ugyanis csak az egyes ember személyes (meg)élése, Isten egyházának (Szent) Lelke pedig csak a közösség hiteles élete által tapasztalható meg, ami nincs más kritériumnak alávetve, csakis a kinyilatkoztatásnak”.
Az egyház számára sincs más tekintély, amely tanítását értelmezhetné, és nincs olyan világi hatalom, amely megmondhatná, hogy mi következik a hitből, mi a keresztény szabadság, melyek a keresztény értékek, mint maga az evangélium és a hívők közössége. Az egyház megszabadulása bármilyen külső uralom öleléséből (börtönéből) nem opcionális kérdés, hanem „a kereszténység radikális (belső) autonómiájának következménye”: az egyháznak saját önértelmezése szerint önmagát kell kizárnia minden e világi hatalomból, és minden világi hatalmi megnyilatkozást önmagából, mert – Jézus Pilátusnak mondott szavai szerint – „az én országom nem e világból való” (Jn 18,36).
Ebben az összefüggésben érthető csak meg Jézus válasza a farizeusok kérdésére, hogy
szabad-e adót fizetni a császárnak. Az „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené!” (Mt 22,21) nem valami opportunista, konfliktuskerülő, a császár jóindulatára építő álláspont (Jézustól ez egyébként is távol állt), hanem a két szféra radiális elválasztása. Egyrészt elvitatása annak, hogy a császár isteni, amint ezt az adópénzre nyomott császár képe proklamálta, másrészt elvitatása annak is, hogy Isten királysága e világi, amint sok Jézus korabeli zsidó hitte.
A két „ország” alapvetően más. Mindkettőnek megvan a maga illetékessége és autonómiája, és egyik sem élhet vissza a másikkal a saját céljai érdekében, mint ahogy ez a történelem során számos alkalommal történt. Mindkettőnek azt kell megadni, ami az övé. Sem többet, sem kevesebbet. Gyönyörűen szemlélteti ezt a problémát Jézus pusztai megkísértésének elbeszélése, amikor is a nyilvános működésének kezdetén álló Emberfia elutasítja a Sátán által felkínált eszközöket (csoda, hatalom, pénz – Mt 4,1-11).
A katolikus egyház a II. Vatikáni Zsinaton tisztázta a világ és az egyház viszonyát, számot vetve a modern kor követelményeivel, amikor állást foglalt mind a világi dolgok, mind az egyház autonómiája mellett. „Ha a földi valóságok autonómiáján azt értjük, hogy a teremtett dolgoknak, maguknak a közösségeknek is, megvannak a saját törvényeik és értékeik, melyeket az embernek lépésről lépésre föl kell ismernie, alkalmaznia és rendeznie kell, akkor az autonómia követelése erkölcsileg teljesen kifogástalan; amit nemcsak korunk emberei igényelnek, hanem a Teremtő akaratának is megfelel” (GS 36).
Állam és egyház vonatkozásában ez azt jelenti, hogy az egyház, „mely feladatánál és illetékességénél fogva semmiképpen sem keveredik össze a politikai közösséggel, s nem is kötődik semmiféle politikai rendszerhez, egyszerre jele és oltalma az emberi személy transzcendenciájának. A politikai közösség és az Egyház a maguk területén függetlenek egymástól és autonómiájuk van” (GS 76). Az állam és az egyház elválasztását, és ezzel az egyház modern társadalomban való megváltozott helyzetét, vagyis az intézményes és a társadalmi szekularizációt, hosszú ellenállás után a nyugati keresztény kultúrkörben az egyházak is elfogadták. Ezért írhatta VI. Pál pápa, hogy a szekularizáció „jogos, helyénvaló, a hittel és a vallással nincs ellentétben”, szemben a szekularizmussal, amely szerint Isten „fölösleges, és csak tehertételt jelent”.
Mindez azonban nem zárja ki az állam és az egyház együttműködését „a helyek és a korok körülményei szerint”. Az egyház a politikának „ahhoz nyújt segítő kezet, hogy az igazság és a szeretet a nemzeten belül és a nemzetek között jobban érvényesüljön. Azzal, hogy hirdeti az evangéliumi igazságot, s tanításával, valamint a Krisztus-hívők tanúságtételével megvilágítja az emberi tevékenység minden ágát, egyúttal tiszteletben tartja és szorgalmazza az állampolgárok politikai szabadságát és felelősségét is.” Mindazoknak, akik az isteni ige szolgálatára szentelik magukat, „az evangélium sajátos erőivel és eszközeivel kell élniük, melyek sokban különböznek a földi ország eszközeitől.”
Az egyház természetesen „maga is felhasználja az e világi dolgokat, amennyiben küldetése megköveteli. Reményét azonban nem veti a világi tekintélytől fölajánlott kiváltságokba; sőt le is fog mondani bizonyos törvényesen szerzett jogainak gyakorlásáról, mihelyt kiderül, hogy e jogoknak a gyakorlása miatt kétségbe vonható tanúságtétele őszintesége, vagy ha az új életkörülmények más rendezést követelnek.” (GS 76). A zsinati püspökök fölismerték, hogy a trón és az oltár szövetsége ártott az egyház hitelének, és hogy az egyház jövője attól függ, hogy ennek a felismerésnek lesznek-e gyakorlati következményei.
Így támogathatja a Szemléleket
A Szemlélek nem üzleti vállalkozás, kizárólag adományokból, támogatásokból működünk. Önállóságunk legfőbb záloga olvasóink nagylelkűsége. Kérjük, ha teheti, ön is csatlakozzon támogatói körünkhöz! Egyszeri vagy havi rendszeres adományát ezen a linken fogadjuk.
Támogatom
