Egy magyar házaspár közvetlen közelről élte át a rakéták elől menekülést, de azt is, ahogyan a fiatalok lelket öntenek az országukat védő katonákba.
Hardi Ferenc és Orsolya 23 éve él Franciaországban, ahol egy keresztény közösség szerzetesei mellett a világ minden tájáról érkező fiatalok és családok lelki programjainak háttérszolgálatában segédkeznek. Talán ez a környezet is hozzájárult, hogy igazi örök fiatalok ők – nehéz is lenne nem Ferinek és Orsinak nevezni őket. Közel emberöltőnyi tevékenységük láttán a taizéi közösség vezetője három hónapos „szabadságra” küldte őket, amelyet ők nem kikapcsolódásra, hanem tapasztalatszerzésre használtak fel. Mivel hosszú ideje fogadnak Taizében ukrán fiatalokat, akik a háború közepette honfitársaik megsegítésén fáradoznak, és akik bizony lelkileg alaposan el is fáradnak ebben a teherhordozásban, úgy érezte a magyar házaspár, jó lenne személyesen meglátogatni az ostromlott országban élő barátaikat. A „hosszú ideje” nem tévedés:
az orosz-ukrán háború az azt elszenvedők nézőpontja szerint 2014-ben kezdődött, és azóta folyamatosan tart.
Nem is pár hónapja, hanem 8 éve alapították a Building Ukraine Together (ukrán rövidítése BUR, magyar jelentése: Közösen Építjük Ukrajnát) civil szervezetet, amely láthatatlan szeretethálóval fogja össze azokat az ukránokat, akik úgy döntöttek, hogy nem menekülnek el az elnyomók elől, hanem saját kezükbe veszik sorsukat, és amit az agresszorok lerombolnak, ők újjáépítik.
Ezeket a fegyvertelen honvédőket látogatta meg Orsi és Feri az elmúlt hetekben, ők tudósították a Szemlélek olvasóit is a november 15-i rakétatámadásról, az óvóhelyre menekülve. S bár őrültségnek tűnik napjainkban látogatóba utazni Ukrajnába, pláne ezzel tölteni a pihenésre, regenerálódásra szánt időt, a Hardi házaspár számára egészen természetes volt, hogy odamennek.
– Nem volt félelem bennünk, hiszen a barátainkat látogattuk meg, akik ott élnek, akikben megbízunk. Azért is mentünk el hozzájuk, hogy jelenlétünkkel, barátságunkkal támogassuk őket döntésükben, hogy otthon maradnak, hogy Ukrajnát a borzasztó támadások ellenére is élhető országnak akarják megtartani – mondja Orsi.
– Nem vagyunk hősök, nem mártírkodni akartunk: eleve a nyugati országrészben található Lvivbe mentünk, tehát nem a harcok frontvonalába. Akkor még nem tudhattuk, hogy november közepén annak a nagyvárosnak a környékét is támadni fogják Putyinék – teszi hozzá Feri.
A 40 milliós népességből 37 millióan ma is az országban élnek. Ennek az életnek a sajátos jelei, hogy az iskolák és az óvodák működnek, az éttermek és a kocsmák pedig nem csupán nyitva vannak, de nem is konganak üresen.
Az ukránok ugyanis igyekeznek szó szerint életben tartani az ország gazdaságát, igent mondanak saját jövőjükre,
ezt pedig úgy tudják megtenni, ha szürreális módon úgy tesznek, mintha ez a háborús állapot a normalitás része lenne. Még a színházak is üzemelnek, mi több, alig lehet jegyet kapni az előadásokra. Hogy pontosan miről szól egy darab, majdnem lényegtelen, ahogy az is, hogy mindenki kabátban szuszogja be a termet – fűtés ugyanis nincs, hogyan is lenne… Bármely színmű fénypontja az előadás legvége, akkor ugyanis mindenki, színjátszók és nézők együtt eléneklik az ukrán himnuszt.
Beszélgetésünk ezen pontján felmerül bennem az a merész gondolat, hogy Orsi és Feri beszámolója és a hírek alapján drámai állapotban lévő, vérben ázó ország különös szépséget hordoz magában.
– Ez valóban így van – erősít rá Feri, és Orsi is határozottan bólogat. – Miután november 15-én lemenekültünk az óvóhelyre, több órát töltöttünk hidegben, sötétben. Amikor az első robajokat hallottuk, még volt áram, aztán az egész város sötétségbe borult. Valószínű, hogy azok az első hangok még nem az orosz rakéták voltak, hanem az elhárításukra kilőtt ukrán légvédelmi rakétákat indították. Sok órával később, immár teljes sötétségben jöttünk elő a menedéket nyújtó pincéből, és indultunk haza a barátainkkal – a szervezet kisbuszával szállítottuk haza a távolabb lakókat. Lviv tömegközlekedésének gerincét a villamosok, trolik jelentik, ám azok érthetően nem jártak, így az utcákon gyalog közlekedő embereket lehetett látni mindenfelé. Anyukák kézen fogva a gyermekeikkel, munkából hazatérő emberek, idős nénik, bácsik, gyakran egymásba kapaszkodva… És ezen az estén az ablakokban apró gyertyák fényeit láttuk. Minden megpróbáltatás ellenére volt egy sajátos szépsége ennek az éjszakának. Természetesen távol áll tőlünk, hogy idealizáljuk, vagy romantikusnak mutassuk be a helyzetet, ám miközben mérhetetlen emberi szenvedéseket láttunk, az élet, a remény jeleit is felfedeztük.
Azok a bizonyos barátok, ismerősök, akikhez Orsiék ellátogattak, valójában a gyermekeik lehetnének. Többnyire huszonéves lányok és fiúk, a jövő Ukrajnája vette körül a magyar házaspárt. A már említett civil szervezet, a Building Ukraine Together munkatársai – köztük a legkeményebb támadásokat átélő Harkiv, Mariupol és Herszon vidékéről származók –
azon dolgoznak Lvivben (is), hogy amit a putyini agresszió lerombol, azt újjáépítsék.
Általuk koordinálva az egész országban óvóhelyeket alakítanak ki iskolákban, óvodákban – ez az alapvető, és nagyon is érthető feltétele, hogy az ilyen intézmények be merjék fogadni a gyermekeket. Szisztematikusan mérik fel a károkat, mentik az épületeket, védik az enyészettől az értékeket. Ennél is markánsabb a lelkierő megóvását illető tevékenységük.
A honvédő fiatalok kidolgoztak egy katonaellátó receptet, amelynek az alapanyagait adományokból szerzik be. A végeredmény egy sajátos müzliféleség – Feriék is megkóstolták, ízlett nekik –, ami egyszerre ad energiát a testnek, egyben megédesíti a keserű harci helyzetet. Ezeket a müzliket gyártotta „nagyiparban” a ukrán fiatalság akkor is, amikor magyar barátaink ott jártak – természetesen ők is beálltak gyúrni, szeletelni, csomagolni. De az élelem nem minden: gyerekrajz és egy rövid, bátorító üzenet is kerül minden szelet mellé, ami eljut aztán a frontra, és időnként válaszlevelek is érkeznek a meghatódott katonáktól.
Nem kétséges: ezek a huszonévesek nagyon is felnőttek.
Felnőttek a feladathoz, hogy életben tartsák a hazájukat, hogy erőt öntsenek a honvédőkbe.
Van olyan lány közöttük, aki még harcolni is jelentkezett. Elküldték, hogy túl fiatal, de nagyon tenni akart valamit – ő is ipari mennyiségben gyártja az egyszerű panellakásokban a szeretetmüzlit.
De ezzel még nincs vége! A budapesti lakásban, ahol a Hardi házaspárral beszélgetünk – s ahol nemrég még egy bucsai családot fogadtak be, de ők is mentek vissza a hazájukba, amint lehetett –, számos ukrán ajándéktárgy sorakozik az asztalon. Ezeket is a fegyvertelen honvédők gyártják, olyan alapanyagból, ami éppen akad, ami nem kell másra, s azért borsos az áruk, mert ezzel is a lélekerősítő missziót lehet támogatni. Megtetszik egy memóriajáték, de hiába kérdezem az árát, még licitálni is próbálok, Orsiék tiltakoznak: nem eladó. Nem azért nem adják, mert sokat fizettek érte, hanem mert az az egy van nekik belőle. Viszont fejben gyorsan lezongorázzák, melyik ukrán barátjukkal hozatnak majd még ilyen missziós ajándékokat Magyarországra, azokból vásárolhatok.
Csak úgy árad a szó, a sok megható történet, én pedig megilletődve szembesülök egy olyan társadalom lélekrajzával, amelynek tagjai itt élnek a szomszédomban, mégis keveset tudok róluk. Sőt, amit tudok, annak alig van köze ehhez a valósághoz. Politikai csörték, szankciós bombás plakátok, történelmi információk és dezinformációk cikáztak eddig a fejemben… Aki közel megy Ukrajnához, az megláthatja, hogy ebben a hatalmas országban hatalmas szívű emberek laknak. Nyilván túlzó idealizmus lenne azt feltételezni, hogy minden ukrán ember fantasztikus hős, de ahogy beszélgetésünk során elhangzik:
ha Putyinnak az volt a célja, hogy összekovácsolja az ukrán nemzet tagjait, akkor sikerrel járt.
Feriék sokakkal beszélgettek arról, hogy miként élik meg egy szomszédos, szinte testvéri nép ellenük zajló gyilkos agresszióját. A legtalálóbbnak tűnő választ ismét egy fiatal lány adta: az orosz nép hozzászokott, hogy elnyomók vezetik az országot, az ukránok viszont szabadságszeretők, nem viselik el az elnyomókat. Ha egy polgármester korrupcióba keveredik, az adott település tagjai tüntetni kezdenek ellene, amíg le nem mond. Ha politikusok próbálják félrekormányozni az országot, elzavarják az illetőket. És ez nem elmélet, hiszen pontosan látjuk is a gyakorlatban. Ez a háború valódi oka, amit persze színesíthetnek nagyhatalmi törekvések, nagytőkések érdekei, de a lényeg az emberek szívében keresendő. Nem véletlenül mondogatják egymás között azt a mottót az ukránok, amit korábbi cikkünkben is említettünk: Putyinnak esélye sincs. A megfejtés pedig egy szóban kifejezve: hazaszeretet. Ez valódi morális erő, ami ellen a teljesen demoralizált orosz hadsereg láthatóan csak időleges részsikereket képes elérni. Az orosz népet lelki oldalról nem motiválja semmi: az orosz anyák a legkevésbé sem vágynak rá, hogy a gyermekeik ott haljanak meg ebben a háborúban. Nem támogatják az agressziót, csupán passzívan elviselik azt.
A legnehezebb kérdést a végére tartogattam. Mit üzenne a Hardi házaspár azoknak, akik bedőlnek a politikai dezinformációs kampányoknak, akik ezt a történetet elolvasva nyugati, liberális propagandát kiáltanak?
– Ahogyan a szovjet hadsereg annak idején bevonult Magyarországra, ahogyan megerőszakolták a magyar nőket, köztük a családunk több tagját, ugyanezeket a történeteket hallottam az elmúlt hetekben Ukrajnában, hogy ezeknek a fiataloknak a családjával mi történt Bucsában, Herszonban, Mariupolban. Ismétli magát a történelem, s bár nem mondom, hogy utálnunk kellene az oroszokat, de azt sem látom helyesnek, hogy oroszpártinak kellene lennünk ebben a helyzetben. Hiszen mi pontosan tudjuk, miről szól a dolog, ahogy a lengyelek is tudják, a balti országok népei is tudják. Meggyőződésem, hogy akik most elhiszik a putyini propagandát, a rendszerváltáskor ők is azt mondták, amit most valahogy nem lehet őszintén kimondani Magyarországon: ruszkik, haza! Az ukránok nem szeretnének mást, mint egy független, szabad, demokratikus országban élni. Ugyanez a kérdés a magyarok számára is: szeretnénk-e egy szabad, független országban élni? Én igen, és ezért az ukránok mellett állok a szabadságért vívott küzdelmükben – fogalmazza meg gondolatait Orsi.
– Nem értem, hol és mikor történt a magyar társadalomban ez a változás. Mert, ahogy Orsi is mondta, 1989-ben teljesen egyértelmű volt, hogy „ruszkik, haza”. Amikor Magyarország szabaddá vált, lehetett pártokat, civil szervezeteket alapítani, akkor volt egy olyan friss lendület, ami erőt adott, hogy felépíthetjük azt az országot, amire évtizedek óta vágytak a magyarok. Azt az országot, amelyik Európához csatlakozik. Mostanra valami félrecsúszott. Amit Ukrajnában idén novemberben megtapasztaltam, abból nagyon sokat tanultam. Bátran, megalkuvás nélkül kiállni a szabadság, a demokrácia mellett…
Arról álmodom, hogy Magyarországon is minél többen ilyen lelkülettel mernek majd kiállni a vágyaik és értékeik mellett
– mondta ki a továbbgondolásra érdemes zárszót Feri.
Hogy merre folytatódik az orosz-ukrán konfliktus, ma még nem tudni. De Hardiék szavaiból világosan látszik, hogy társadalmi problémákért nem kell a szomszédba menni: bőven akad tennivalónk saját népünk lelki sebeinek gyógyítása terén is.
