Ötödik éve tanítok a börtönben. Az adventi időszakokban újra és újra megélem, mennyire nehéz a fogvatartottak számára ez a négy hét: amikor odakint elkezd gyúlni a fény, bent sokszor még sötétebb lesz. A várakozás hetei kint a reményt hordozzák, bent a hiányt teszik még élesebbé. Aki rács mögött ül, ilyenkor erősebben szembesül azzal, amije nincs: az otthon melegével, a család érintésével, az együttlét egyszerű csodájával. Mihályi Anikó írása.
„A fogvatartottakhoz való közelség konkrét jeleként én magam szeretnék megnyitni egy szent kaput az egyik börtönben: ez jelképként arra biztassa őket, hogy reménnyel és az élet melletti új elkötelezettséggel tekintsenek a jövőbe!”
(Ferenc pápa Spes non confundit kezdetű szentévi bullájából)
Idén adventben rendhagyó élményben volt részem. Meghívott egy egri iskola a lelki napjára, ahol 10–14 éves gyerekeknek beszélhettem a börtönről, a magyarórákról, és arról a sokféle arcról, amelyet az ember a rácsok mögött lát. Őszinte figyelemmel hallgattak. A délelőtt végén levelet írhattak a fogvatartottaknak. A feladat egyszerű volt: egy megszólítás – „Kedves Fogvatartott!” –, és utána bármit leírhattak, amit szeretnének. Ahogy később kézbe vettem a leveleket, éreztem, hogy ezek a sorok a gyermeki jókívánságokon túl valami olyan tisztaságot hordoznak, amit mi, felnőttek gyakran elveszítünk: a bizalom képességét.
Az egyik kisdiák így fogalmazott: „Átérzem, hogy a börtönben neked sajnos nem adatik meg, de remélem, neked is jól fog telni a karácsony és az újév is. Én biztos vagyok benne, hogy csodák léteznek, és abban is, hogy ezek téged is elérnek.” Egy másik tanuló ezt írta: „Gondolom, most nehéz neked a börtönben. De tudom, hogy te valahol a lelkedben nagyon jó ember vagy. Bízom benned, és tudom, hogy ha egyszer kijutsz, akkor jó útra térsz.” Volt olyan levél is, amely egészen más tónust ütött meg: a gyermeki fantázia még nem tudja, mi a realitás, és mi a remény határa.
„Remélem, amikor az őr elalszik, meg tudsz szökni…”
Mosolyogtam, amikor ezt olvastam, de közben mélyen meg is érintett. A gyerekekből még nem kopott ki az a természetes vágy, hogy a szenvedőnek valami jót kívánjanak – még ha nem is értik pontosan a körülményeket.

A következő héten, amikor bementem a börtönbe, magammal vittem a leveleket. Azoknak adtam személyes példányt, akiknek nincs kapcsolatuk a kinti világgal, és akiknek nem szokott érkezni semmi. De az egész osztálynak felolvastam néhány levelet, hogy hallják, mit üzen nekik a világ odakintről. Ahogy olvastam a gyerekek sorait, láttam az arcokon a megrendültséget. A börtönben ritka a csend: amikor nem félelemből, nem fegyelmi okból, hanem meghatottságból némul el a terem. Az egyik fogvatartott megkérdezte:
– Tanárnő, mi is írhatnánk választ a gyerekeknek?
Ebben a mondatban benne volt minden: a vágy, hogy valaki számítson rájuk; az igény, hogy visszaadhassanak valamit; a remény, hogy talán ők sem csak a „rossz” oldalon állnak. Többen az osztályból azonnal jelentkeztek válaszírásra. Az egyik fogvatartott így kezdte:
„Szia, kedves tanuló, nagyon szépen köszönöm a kívánságaidat, amin őszintén meghatódtam. Neked és a családodnak is kívánok hosszú életet és boldog karácsonyt.
Ha rám hallgattok, ne térjetek le arról az ösvényről, amelyen jártok. Igenis tanuljatok szorgalmasan, mert egy bűncselekmény sem éri meg, hogy a családotoktól elszakadjatok. Egy anya és egy apa mindig a legjobbat szeretné a gyermekeinek. A tanulásba fojtsátok bele a csalódottságotokat, a dühötöket – ne másba.
Előre gondolkodjatok, hogy 10–15 év múlva hol akartok tartani az életetekben.
Én sajnos nem jó döntést hoztam, elszakadtam a szüleimtől. Ne essetek bele ebbe a hibába! Tanuljatok, okosodjatok, és köszönjétek meg a szüleiteknek, hogy mellettetek állnak minden esetben!”
Egy másik fogvatartott egyszerűbben, de ugyanolyan őszintén írta: „Szeretném átadni nektek, hogy ne térjetek rossz útra, hogy így bezárva kelljen élnetek. Tanuljatok sokat, és vigyázzatok magatokra! Millió puszi nektek, és köszönjük szépen, hogy gondoltatok ránk!” Ahogy olvastam ezeket a leveleket, valami feloldódott: a rácsokon átszűrődött valami emberi fény, ami több, mint bármely ünnepi gyertya lángja.

A levelezés után csendben vettük elő Arany János Tengeri-hántás című balladáját. A férfiak figyelme feszült, másfajta csönd lett közöttünk. Megragadta őket a balladának az a mondata, amelyet a vers elbeszélője intésként állít a történetet hallgatók figyelmébe: „Ne tegyétek, ti leányok!” Az elbeszélés középpontjában Dallos Eszti és Tuba Ferkó áll. Egy lány és egy fiú, akik körül már mindenki érzi, hogy baj lesz – csak ők maguk nem. Eszti titokban jár ki Ferkóhoz a legelőre, kapcsolatuk azonban kettős tragédiába torkollik: Eszti és Ferkó is belehal a lelkiismeret-furdalásba.
„Ti, leányok, ne tegyétek!” – ismétli az elbeszélő.
A férfiak pontosan értették a párhuzamot a műbeli szereplők és az ő életük döntései, vagy inkább sodródásai között. A ballada így vált élő példázattá arról, amit ők maguk írtak a gyerekeknek: hogy egy rossz döntés nemcsak saját életet tör meg, hanem másokét is. Ott, az adventi idő közepén, a fény és a sötétség határán, Arany János balladája már nem irodalom volt, hanem élet.
És talán éppen ezért járok öt éve hétről hétre a börtönbe: mert látom, hogy a rácsok mögött is él az ember, aki szeretne hinni – csak valaki mondja ki, írjon egy levelet, vagy egy régi balladán át intésként szólítsa meg: „Ne tegyétek!”
Így támogathatja a Szemléleket
A Szemlélek nem üzleti vállalkozás, kizárólag adományokból, támogatásokból működünk. Önállóságunk legfőbb záloga olvasóink nagylelkűsége. Kérjük, ha teheti, ön is csatlakozzon támogatói körünkhöz! Egyszeri vagy havi rendszeres adományát ezen a linken fogadjuk.
Támogatom




















