Van-e lelkük az állatoknak?

Assisi Szent Ferenc emléknapján, október 4-én, az Állatok Világnapját is ünnepeljük. Az 1200-as években először Ferenc mondta ki, hogy a természet nem csupán „eszköz” az ember kezében, hanem a keresztény testvériség tere. A Nap, a Hold, a víz és a tűz mellett még a farkast is „testvérének” nevezte. De mit mond erről a kereszténység, és van-e lelkük az állatoknak? Erszény Krisztián írása.

A keresztény hagyomány világosan különbséget tesz ember és állat természete között, és hivatalosan állást foglal arról, hogy egy állatnak lehet-e egyáltalán az emberéhez hasonló „lelke”. A katolikus, az ortodox és a protestáns tanítás szerint az embernek halhatatlan lelke van, amely Istenre irányultsága révén a halál után is fennmarad. Egyes közösségek, mint bizonyos evangéliumi, adventista, illetve más „mortalista” nézetet vallók ezt úgy árnyalják, hogy az ember a halálakor „elalszik”, tudatossága megszűnik, és Isten csak a feltámadáskor adja vissza az életét, s vele a lelkét. Aquinói Szent Tamás a Summa Theologiae-ban kijelenti, hogy az állatoknak van „lelkük”, de az nem halhatatlan, mivel csak érzékelésre és mozgásra képesek – így „lelkük” a testük halálával megszűnik létezni.

Andrew Linzey, anglikán teológus és állatjogi aktivista ugyanakkor az állatok lelkét nem csupán érzékelésként, hanem Isten szeretetének befogadójaként értelmezi. Szerinte ők is képesek kapcsolatba lépni a transzcendenssel, és ezáltal részesednek Isten szeretetében. Linzey munkássága hozzájárult az állatok jogainak teológiai alapú megközelítéséhez. Christa Blanke-Weckbach német evangélikus teológus és állatvédelmi aktivista, szintén hangsúlyozza az állatok lelki dimenzióját. Blanke-Weckbach szerint ők nem csupán biológiai lények, hanem érző, lelki entitások, akiknek joguk van a tiszteletteljes bánásmódhoz és védelemhez.

Az állatok tehát vajon „csak gondolkodó gépek”, vagy Isten lehelete járja át őket is, és a teremtés részeként a maguk egyedi módján dicsérik a Teremtőt? A darwini evolúció gondolata sok keresztényben kényelmetlen kérdéseket ébreszt, de ha valóban az állatvilág ösvényén keresztül érkeztünk el emberi mivoltunkig, akkor talán feltételezhetjük azt is, hogy van hozzájuk közünk mint elődökhöz.

Ferenc pápa, aki példaképének Assisi Szent Ferencet választotta, többször kijelentette, hogy

az evolúció és a teremtés nem zárják ki egymást:

Isten nem „varázspálcával” alkotott, hanem a természet törvényein keresztül, így a törzsfejlődés elmélete nem ellentétes a hit igazságával, amennyiben elismerjük, hogy minden létezés végső oka Isten. De már Szent II. János Pál is felhívta a figyelmet arra, hogy az emberi személy méltóságát nem lehet pusztán biológiai folyamatokra redukálni.

Ha ezt a rokonságot elfogadjuk, ez valójában nem csökkenti méltóságunkat, inkább felelősségre kötelez, hogy tisztelettel forduljunk azok felé, akikből a Teremtő nagy történetében mi magunk is kinőttünk. A Biblia több helyen is beszél arról, hogy az egész teremtés részt vesz Isten dicsőítésében: „Minden, ami él, dicsérje az Urat!” (Zsolt 150,6), Pál apostol pedig azt írja, hogy „az egész teremtett világ sóvárogva várja Isten fiainak megnyilvánulását” (Róm 8,19). Vagyis az állatok sorsa is összefonódik az ember megváltásával.

Ferenc minden létezőt a Teremtő szeretetének fényében látott, és megértette azt, amit mi gyakran csak óvatosan próbálunk megfogalmazni: hogy

Isten szemében minden teremtménynek van méltósága.

Engem például mindig meghat, amikor a macskám hozzám bújik, és miután a kezemhez vagy az arcomhoz dörgölőzik, mellettem vagy az ölemben dorombolva elalszik. Nincs ebben semmi „haszon”, semmi racionális ok – csak a szeretet és a bizalom kifejeződése. És ebben a bizalomban valami mélyen isteni rejlik: a feltétel nélküli elfogadás, amely után mindannyian vágyakozunk. Ha ez nem a lélek hangja, akkor mi? Az állatok bántalmazása és kizsákmányolása tehát nem feltétlenül azért bűn, mert törvénybe ütközik, hanem mert rombolja Isten rendjét, és eltorzítja azt a képet, hogy a teremtett világnak a gondozói, nem pedig a kizsákmányolói vagyunk.

Hirdetés

Nem tudjuk, hogy egy állat milyen módon lesz jelen az örökkévalóságban, a keresztény hit viszonylag óvatos ebben a kérdésben. De nem zárja ki azt sem, hogy az „új teremtésben”, Isten megújított világában ők is helyet kapnak majd. Ezért feladatunk, hogy megvédjünk minden élőlényt, amelyek velünk együtt lakják a Földet. A holnapi világnap keresztény szemmel arról szól, hogy

a teremtés nem hierarchia, amelyben az ember a „csúcsragadozó”, hanem közösség, amelyben felelősségünk van.

És hogy végül nem az lesz a döntő kérdés, az állatoknak van-e halhatatlan lelkük. Hanem hogy felelős állattartással, menhelyek támogatásával, az állatkínzás elutasításával meg tudjuk-e mutatni: nekünk, embereknek mindenképpen van.