Véletlenül írtam egy kritikát

Talán nem én vagyok az egyetlen, akinek feltűnt, hogy az elmúlt években a magyar filmgyártás látványosan sokszínűbb és bátrabb lett. Megnéztem a Véletlenül írtam egy könyvet című filmet, és úgy megörültem a magyar mozi reneszánszának, hogy hirtelen felindulásból kiszaladt belőlem egy kritika. Laborczi Dóra írása.

Korábban gyakran érezhettük, hogy a hazai filmek vagy túlságosan művészieskedők és nehezen befogadhatók, vagy épp ellenkezőleg, középszerű, biztonsági játékot játszó alkotások, erőltetett poénokkal és sematikus karakterekkel. Nekem legalábbis erről egyből az jut eszembe, amikor kiskamasz- és kamaszkoromban becsületből elzarándokoltunk anyukámmal az összes magyar filmre, amit akkoriban (Nyíregyházán) vetítettek, és szemforgatva bár, de tisztességgel végigültük mindet. A végén aztán rendre megállapítottuk, hogy hiába támogattuk a magyar filmgyártást, már megint nem jó mozit néztünk.

A lányom most lépett abba a korba, amikor már nemcsak a Vaiana 2-re és az Oroszlánkirály sok-ra lehet elvinni, hanem komolyabb témákat is befogad. Egy szerda délután így jutottunk el a Véletlenül írtam egy könyvet vetítésére is, ahol rajtunk kívül négy ember üldögélt még. Ahogy a főcím elkezdődött, már fellelkesültünk és mondogattuk egymásnak, hogy „ez jó!” – és aztán az utolsó filmkockáig így is gondoltuk.

Egyszerre igényes és szórakoztató, megszólítja a közönséget, emellett képes egyedi látásmódját és perspektíváját is megtartani, mind a látvány, mind a történetmesélés szintjén.

A főszereplő Ninát játszó Demeter Villő teljesen új arc: élete első castingja után, több mint háromszáz gyerekszínész közül választották ki. Alakításáért pedig már díjat is kapott: az európai fiatal tehetségeknek járó elismerést a lengyel Ale Kino Film Fesztiválon.  

Ez a mozi remek példája annak is, hogy a magyar filmek újabban mernek személyes és érzékeny témákkal foglalkozni, egyedi megközelítéssel. A Véletlenül írtam egy könyvet például úgy mesél a gyászról, a felnövésről és az újrakezdésről, hogy közben nem lesz szájbarágós vagy modoros. Ez a színészek játéka mellett a színes és egyedi, kissé varázslatos képi világának is köszönhető: egyszerre jelenik meg előttünk a könyvet író kislány élete és a regény, amit ír, amelyben mozgatja a karaktereket és értelmezi a történéseket. És amiből kibomlik végül az ő története, a konfliktus, amit oly sokáig keresett, és aminek végül a megoldásáig is eljut.

Nem utolsósorban még azt is meg tudjuk bocsátani a filmnek, hogy a zenék gerincét az unásig ismételt Bagossy Brothers-dalok adják,

sőt az egyik szám fontos életrajzi elem is lesz a történetben. Bevallom, engem ezek a dalok sosem kaptak el, valószínűleg a hozzám hasonló véleményen lévők kedvéért is szerepel egy rövid, de velős megjegyzés a dalszövegekről Nina mentora, a szomszédjában élő bölcs és különc írónő szájából. Közben a történetbe belesimulnak ezek a dalok is, sőt itt van a helyük: jobban működnek, mint önmagukban.  

Míg régebben az első képkockákon laikusként is látszott, hogy annyira „magyar”, mostanra a hazai gyártású filmek vizuálisan is egyre szebbek, letisztultabbak, igényesebbek lettek. Nemzetközi szinten is egyre inkább versenyképesek, és már nem érződik az az amatőr báj (vagy épp zavaró fapadosság), ami korábban gyakran jellemezte őket. Ezért feltételezhetjük, hogy a Véletlenül írtam egy könyvet-nek sem azért ennyire erős a képi világa, mert egyébként holland-magyar koprodukcióban készült. 

Ne várjunk ugyanakkor a filmtől valós és hiteles magyar valóságábrázolást. A meseszerű képi világ miatt nekünk is az lehet az érzésünk, hogy bár ismerősek a helyszínek, ez az egész nem is Magyarországon játszódik.

Hiszen melyik egyszülős család engedhetne meg magának olyan dizájner házat, amilyenben Nina és öccse lakik az animációs filmrendező apukájukkal?

De jobb is, ha elengedjük erre a másfél órára a rögvalóságot, és átadjuk magunkat a történetnek. Amely éppen arról szól, hogy néha nem kell mást tennünk, mint befogadni a jót, a boldogságot, még akkor is, ha nem éppen úgy és nem éppen akkor érkezik, ahogyan és amikor számítanánk rá. 

A hazai filmek sokáig alig foglalkoztak gyerekeknek és fiataloknak szóló történetekkel, pedig hatalmas igény lenne rá. Most viszont egyre több olyan film készül, amely kifejezetten a fiatalokat szólítja meg, de nem bugyuta hatásvadászattal. 

Az összképet tekintve úgy tűnik, hogy a magyar mozi újra elkezdett élni, lélegezni, és közönségbarát módon is érvényeset tud mondani. A Véletlenül írtam egy könyvet bizonyítja, hogy ifjúsági műfajban is megléphető ez. De ugyanebbe a sorba illeszkedhet a kicsit sötétebb Fekete pont vagy a Mi van Tomival?, amelyek szintén érzékeny és fontos témákat dolgoznak fel, bár utóbbi már eggyel idősebb generációnak ajánlott inkább. Van tehát minek örülni, mert ha a lányommal szeretnék moziba menni, már nem kell választani aközött, hogy „megnézünk egy magyar filmet, hogy támogassuk a hazai filmipart”, illetve hogy „megnézünk egy jó filmet”.